Érdekes és fontos kérdést vizsgált meg 1994 tavaszán megjelent könyvében Jeszenszky Géza, az Antall kormány külügyminisztere. Az elveszett presztízs című kötete arra kereste a választ, hogy miként rendült meg sőt veszett el Magyarország presztízse 1904-1910 között Nagy-Britanniában. A tanulmány maga a 70-es évek terméke, 1980-ban már megjelent, s a szerző kandidátusi értekezésére alapul. A második kiadásnak is immár 21 éve, de az olvasó sajnálattal állapíthat meg kétféle időszerűséget.
A mű lényegét a következő idézetben látom:
„Bebizonyosodott, hogy a nemzeti kisebbségek ügyét a csak papíron biztosított jogegyenlőség,
a felülről diktált „megoldottság”, a „sehol nincs ilyen jó dolguk” típusú kérkedés nem oldja meg, még kevésbé eredményes a mindennapi gyakorlatban alkalmazott tényleges jogfosztás, a fönnálló törvények be nem tartása, a bevallott vagy be nem vallott asszimiláló törekvés.
A terjedelmes körmondatot részeire tördeltem, amitől nemcsak szabad vers jelleget nyert, hanem üzenete talán élesebbé, elgondolkodtatóbbá vált.
Mitől időszerű ez az üzenet? Egyrészt attól, hogy magyar részről ma is sokan mereven tagadják, ellenséges propagandának vélik, hogy a XX. század elejének Magyarországán csak papíron volt nemzetiségi jogegyenlőség. Hiába igaz a többi megállapítás is, ezeket valóságosnak elfogadni és önkritikusan beismerni sokan képtelenek. A XX. századelő vaksága sajnos nem gyógyult meg a XXI századra sem.
A másik időszerűség nem nekünk, hanem az utódállamok vezetőinek szóló üzenet. A magyar szélsőjobb képtelen tanulni ősei hibáiból, de ettől ők még tanulhatnának a m i hibáinkból. Hiszen nem a magyarok kiváltsága a 'más kárán tanul az okos' közmondás. Mi országunk kétharmadának elvesztésével fizettünk önző és ostoba politikusaink alkalmatlanságáért. Miért e levitézlett politikát utánozzák még ma is a szomszéd államok vezetői? Szép szavakban, nemzetközi szerződésekben nincs hiány. Bukarest és Pozsony egy kicsit sem rest, ha öndicséretre lát lehetőséget. Közben pedig a fenti idézetben szereplő összes hibát elkövetik, s ennek előbb vagy utóbb, így vagy úgy megjön a böjtje. A népesedési adatok ugyan arra utalnak, hogy a porladás megállíthatatlan. Ez azonban bármelyik pillanatban megfordulhat. Mindannyiunknak, a Duna Kárpátok ölelte völgyében élő minden népnek okosabb lenne, jobb jövőt biztosítana, ha az újra, meg újra felmerülő összefogás végre nem kudarcba fulladna, hanem meghozná e nemzetek között a valódi megbékélést.
Vágyálom? Talán nem. Az összefogás, a föderális berendezkedés vagy hasonló ötletek mindig krízishelyzetben és mindig későn fogalmazódtak meg. Most nincs krízis. Még van időnk végiggondolni, mi lenne valamennyiünk számára az optimum. Az Európai Unióban közösek az érdekeink, sőt szinte csak egymásra számíthatunk.
Hogy a politika mikor ismeri ezt fel, nem tudom, sőt nem is vagyok túlzottan optimista. Ez azonban nem mentség a helyzetet látó, a problémákat felismerő értelmiség számára, hogy ne jelezze: nem a hangoskodó szélsőségeseknek, nem is a nemzetiségi kártyát választások idején mindig kijátszó aljasoknak, hanem az önkritikára is képeseknek, a bocsánat kérőknek és megbocsátóknak, az egymást keresőknek van igaza.