Pártatlan hozzáértő által kéretlenül készült, az írás lényegére tapintó műelemzés egy "jóbarát tollából":
"A "hattyúdalából" kiviláglik a karakterere: tanulás ürügyén megy tanulni, holott a vadász szemvedélye rősebb volt, mint a család iránti kötelessége. Igaza volt a feleségének. Hagyta, hogy cipelje a bevásárlást. Ezt jó férj előbb elintézte volna! "
Eredeti helyesírással!

Szeptember első felét írtuk.
Amikor legmélyebb kék az égbolt, legfényesebb a felhő bárányok gyapja. Amikor már simogat a Nap, nem éget még délben sem. Amikor a vonuló madarak zöme már útban van, vagy talán meg is érkezett telelő helyére.
A tölgyek ágacskáin hízott makkok híznak.
Amikor koppanva érnek földet a vadgesztenye, más néven bokrétafák fényes, márványos barna termései.
Amikor a fiatal suhángok lefosztott háncsa száradt foszlányokban lengedez az erdők királyának szenvedélye miatt.
A nyáron piros-barna ruhát öltött szarvastehenek rigyető illata miatt eszüket vesztik a szépen letisztított agancsú bikák. Február, március havában elvesztett tavalyi agancsuk helyett öt hónap alatt új fejdíszt – egyszersmind félelmetes fegyvert – növesztettek. Ekkor járhatatlan sűrűségekbe félrevonulva, laza csapatot alkotva csupán ettek, és pihentek. Asszony, és borjúmentes, nyugalmas agglegény életet éltek. Százötven nap alatt kellett tíz, sőt akár tizenhat kilónyi szőrös bőrrel borított fejéket növesztettek. ’S míg az agancs növesztés testük energiáját is súlyosan igénybe veszi, még a jövő nemzedékről való gondoskodó férfierőt is magukba kell juttatni. Az erőre szükség lesz, mert a szarvas hölgyek felűzése se „piskóta”. A megnövesztett királyi koronát azután a karcsú növendékfák meggyötrésével kell a már szükségtelen szőrtől, bőrtől megtisztítani. A kiszabadított, gömbölyded ágú agancsból hegyes, gyertyásan fénylő ágakat, hatalmat sugárzó eszközt kell fenni. Az óvatosságról, rejtőzködésről a nász pár napja idején megfeledkeznek. A férfi barátságok egyszeriben megszűnnek. Hangos szóval hirdetik országnak–világnak, hogy ők most szerelmesek, ’s hogy háremük közelébe rajtuk kívül senki ne merészkedjen, bármilyen jó cimborák voltak is akár még hetekkel ezelőtt is!

• Áoaúúúá! Öhhh, öhhh öhhh! – bömbölik mindeneknek tudtára szenvedélyüket.

*

Már elkezdődött a tanév, sőt szőrös szívű professzorunk zárthelyit akar íratni velünk holnap. Mit sem törődve a még a nyári szünidő mámorából alig ocsúdott hallgatók ki nem mondott átkaival…
Ezekben a napokban a legsúlyosabb vétek jegyzet fölé kényszeríteni egy mérnök hallgatót.

• Miután elvittem a kislányunkat az óvodába, kimennék a szabadba tanulni. – mondtam a nejemnek

Némi szócsatát kellett vívnom lányom anyjával, aki már a decemberi vizsga időszakra vonatkozó utóvizsga díjat emlegette.

• És akkor ma, nekem kell teli szatyrokkal érte menni. – duzzogott
• És mosni is akartam délután. – hergelte magát
• No, és természetesen a fényképező gépet is viszed! - ért szónoklata csúcspontjához, látva amint a hátizsákot előveszem a szekrényből.

A csemetét átöltöztettem, a búcsú puszi után rendben bevonult társaihoz a játszó szobába.

*

Akkoriban a Hűvösvölgyi autóbusz végállomása a Lánchíd pesti hídfőjénél volt. El kellett haladnom a Szent István bazilika mellett. A bejárat feletti fejszobor szigorúan, mégis megértően tekintett rám. A Legnagyobb magyar szobra melletti megállónál vártam a szilvakék, fekete füstokádó járműre. Az út túloldalán, a park közepén, Széchenyi István megértően hunyorított az asszonyilag sárga földig lehordott családapára, és jobb kezének mutatóujja cinkosan a vadrejtő erdő irányát jelezte számomra.

Átszállás után a másik járműről az erdészháznál szálltam le.
Egykori kötélpálya maradványai mentén borult rám az erdő csendje.
Előbb a túlbuzgó kutya acsargott rám a romlott kerítés mögül. A csaholás odacsalt egy mindig éber, kotnyeles mátyásmadarat. Betolakodónak minősített. Követett utamon, és hosszasan méltatlankodott, árulkodott az erdő lakónak.

• Csár, csáár! Mátyááááás! Ember, vigyázzatok! – óbégatott fejem felett.
• Matyi! A gyep verje fel udvarod! Ha nem mégy a csudába, egyenként húzom ki a tolladat! – fenyegetőztem, bár tudtam, a felvágott nyelvű szárnyas sokféleképp előnyben van velem szemben.

Végül megálltam egy termését kínáló somfácska mellett, az édes-fanyarkás mélypiros bogyókat legelni.
A szajkó egy darabig csak azért is kiabált, végül elszállt más szidnivalót keresni.
A ligetes erdő lassan megnyugodott.
Kitaposott vadcsapásra tértem, és egyik nyiladékon egér, vagy pajor után turkáló vaddisznót vettem észre.
Nagyon éhes, nem lehetett, mert térdig járt az élelemben. Inkább torkos lehetett a testes, középkorú kan. Elmélyülten szaggatta az elvénült gyepet.
Sikerült megfelelően közel jutnom hozzá. A fényképező gép zárjának első ciccenését nem is észlelte. A zár árulkodóan zizegett, mikor felhúztam. Nem figyelt fel arra sem. Talán épp egy gyökeret tépett fel agyarával. A harmadik felvétel készítése már nem sikerült. Kiemelte ormányát a maga készítette gödörből.
A zaj – vagyis – felém bámult. Orrlyukai hiába vallatták a lenge fuvalmat, mert a szél nekem kedvezett, felőle lengett! Köztudott, hogy szeme leggyengébb az erdei vadak között. Végül a lencse csillanhatott.
Meglepetten horkantott. Csülkével mélyen belevágott a frissen „ásott” hantba, amint elugrott.

Egy alacsony bokros újulatban elhagyott, remekmívű fészket rejtett egy ágcsésze. Alatta még ott hevertek a kicsiny, halványkék tojások cserepei.

*

Az erdő békésen szunnyadozott.
A tavaszról álmodhatott, a távozóban lévő nyarat próbálta még egy kis maradásra bírni, és talán az ajtóban várakozó ősz érkeztétől borzongott kissé.
A száraz avarban erdei egér csicsonkázott, akkora zajjal, ami egy tenyeres-talpas jószághoz illett volna.

A vadföld szélénél magasles kínálta padját. A mellette álló csertölgyek fák jótékonyan ernyőt tartottak a leskelődő fölé.

Felültem. Hátizsákomból kivettem elemózsiámat. Pótoltam a kihagyott reggelit.
Fényképező gépemet, messzelátómat jobb felől, a lelkiismeretemet nyomorító Műszaki Hőtan feliratú jegyzetemet bal felől raktam magam mellé.

A vadföldet balról majorság szegélyezi, jobbról sűrű ciheres erdő. Szemközt, és hátam mögött érett cseres, tölgyes vegyes állomány. A bozótos előtt hatalmas vadkörtefa emlékezik a régmúlt időkre. Beszédét túlharsogták a kökény bozót ágain csivogó, hemzsegő verebek. A szószátyár madarak ott tartottak időtlen idők óta tartó kongresszust.
Az értekezlet, ami a két első veréb teremtésekor kezdődött, még nagyon soká fog tartani, hiszen a mezei, és házi verebeket ma már a törvény is védi…

A nászukat ülő gímszarvasok is ebből az irányból várhatóak, amint azt messziről látható csapásaik ígérik.

*

Magasan járt a Nap. Szellő se mozdult.
Az ágak alkotta zöld kupola alatt olyan békesség honolt, amire vágytam a dübörgő életét élő város helyett.
Fájdalmas sóhajjal a kőnyomatos jegyzetet vettem ölembe.
Ez a tárgy az egész évfolyam lobogó gyűlöletének tárgya.
Ragasztó szalaggal megjelöltem a holnapi dolgozatírás rettenetes anyagát.
Kinyitottam a félelmetes könyvet.
Nagy sereg idegen meghatározás, és számtalan, méteres képlet vicsorgott rám: Mivel az entalpia állapotfüggvény, változói pedig az entrópia, a nyomás és az anyagmennyiség, ezért H(S,p,n) és
K
dH = (sH/sS)p,n dS+(sH/sp)S,n dp+S(sH/sni)S,p,nj¹i dn
i=1

Agyamra ráült a borzadály, és ott maradt.
Minél inkább erőlködtem, annál kevésbé értettem.
Az egész téma oly távol volt tőlem, mint árva gyerek a habos tortától.

• A tárgy csak azért tartozik tanulmányi tervünk részévé, mert a hajdani korban a mérnöki egyetemesség, sokoldalúság nevében idős professzorainknak nyögve nyelősen át kellett rágniuk magukat ezeken a fogalmakon is.- döntöttem el
• Nekik nem kellett viszont foglalkozniuk mindazokkal a frissen kibomlott tudományokkal, amelyek akkoriban még nem is léteztek. - keseregtem.

*
Utolsó esélyként a biflázás mellett döntöttem.
Mozdulatlanul meredtem az ellenszenves lapokra.
Sok idő telt el, míg úgy nem éreztem többé-kevésbé befogadtam a rengeteg bizonyíthatatlan tételt tartalmazó, a valóságban azonban működő (!) anyagot.
Belefáradtam. A könyvet csomagom mélyére süllyesztettem.
Fáradtabb voltam, mintha egész nap zsákot hordtam volna.
A csendes délutánt szemléltem mozdulatlanul, és szép lassan elszenderedtem.

*

Már tizenöt tehén legelte a lucernát a vadföldön.
Egy gyerekhangú bika nyekergett valahol mellettem, úgy harminc méterre.
Az öblös hangú öreg bika nem mutatta meg magát. Egyszer-egyszer odasózott a fácskának, ám nem lépett ki a fedetlen térségre.

Egyszerre furcsán  susorgott felettem a tölgy lombja. Méltatlankodva recsegtek az ágak. Koppanva hullott a félérett makk, súrlódva törték össze a csendet a fejem felett a gallyak, és a fejemet puhán, mégis elég erősen megütötte valami. Meglepetésemben ölembe ejtettem a kezemben tartott messzelátót…
Még nem ért a padlóra, mikor egy nálam is meghökkentebb ölyv jelent meg előttem. Hogy nincs egyedül a magaslesen, még nem fogta fel, mert lábával kapaszkodni készült a korlátba
A les palánkjára akart volna telepedni.
Fékező szárnycsapásával adta fejemre a taslit. Mozdulatlan voltam, nem vett észre…
A messzelátó koppanása tette világossá számára tévedését.
Természetesen meggondolta magát, félig összezárt szárnyit újra kitárta. Rémült, rekedt „Kiő-kiő” kiáltást hallatott, elpályázott olyan tájékra, ahol nem leselkedik orvul senki a kiszemelt egerésző helyén. Ijedelmében, felháborodásában kiürítette béltartalmát nadrágomra!

Riadalma nem maradt hatástalan a pásztorórára vágyó szarvastehenekre. A vezértehén, mélyen belevágta csülkét a földbe, és magával ragadta a bikákra váró hölgykoszorút.
A ribillió még a kökényes bozót verebeit is elhallgattatta.
A szemközti sűrűségben készülődő bika pedig ugyancsak elvágtatott. Agancsa sűrűn kopogott a fiatalos fáinak ütközve.

Így rontotta el egy figyelmetlen egerészölyv a délutáni fotós lesem esélyeit.
Ráadásul még egy kiadós nyaklevest is kaptam tőle

*

Viszont a másnapi dolgozatom tűrhetően sikerült.
A tarkón verés emléke pedig napról-napra kedvesebb emlékem.