2
    HIRDETÉS
HIVTALOS FORDÍTÓ
Érsek András
Ordre des traducteurs, terminologues et interpretes agréés du Québec , magyar, angol, francia, román
Tel: (514) 781-9768
Fax: (514)626-0869
Email: itt

BRIDZS
Kezdőknek Bridzs tanfolyam indul a Magyar Házban (Foyer Hongrois) vasárnaponként 11órai kezdettel.
Kérjük hagyjon üzenetet Évánál (438) 386 6980 

Dr. Machan Tamás
Családi fogorvos
6600. Trans Canada,
Suite 807
Pointe Claire, QC.
H9R 4S2
Tel:
514-426-4228
FOGSOR KLINIKA 
Schweitzer János d.d. 
denturologiset a hirdetés bemutatójának 15% kedvezményt adunk.
Tel: 514-738-2279 
5845. Cote des Neiges 
Suite. 350 
STEVE Electric Inc.
Szõke István
Hívjon bármikor:
Tel: 514 981-5527 
vagy (450) 688-59831
Családi Temetkezési Vállalkozó
693. Jean Talon O.
(Park Extention)
Montreal,  H3N 1N1
Tel: (514) 271-1212
STEVE Electric Inc.
Szőke István
Hívjon bármikor:
Tel: 514 981-5527 
vagy (450) 688-59831

KERESÜNK

magyarul beszélő személyt, A Magyar Társadalmi Klub (Hungaria) keres, kiszolgálás és kisebb feladatok ellátására, hétvégenként és rendezvények alkalmával. Tel: 514-288-7966 kérje Tibort.

 

 Egy fiú a vonaton

 
 

Magyar Krónika, 2015. október 25.

Bodor Miklós

 

Baj támadt vidéki házunk körül.
Feleségem felhívott, hogy nagy baj történt. Télen csak ő tartózkodik ott.
A vízóra leolvasása során mértéktelen nagy fogyasztást mutatott a számláló.
A vízóra kis kereke pörgött, mint az ördög motollája!
Elutaztam gyorsan, hogy segítsek, amit tudok.

Kiderült, hogy az eltört cső kicserélése csak a szépen leburkolt terasz szétrombolásával lenne lehetséges. A mérőtől új nyomvonalon új vezeték építése szükséges. Mikorra megérkeztem, két hozzáértő ember már kiásta az új cső árkát. Beláttuk, hogy hasznos nem lehetek, elindultam vissza.
A falunak vasútállomása nincs, az utolsó vasúti állomásig ritkán járó busz szállítja az Ipoly völgyének utasait.
Az állomáson nem állt a szokott helyen az indulásra kész szerelvény!
Az útvonal egyik állomásán egy életunt ember csúf halált választott magának. A vonatok késtek.

Szép napos délután volt. A januári Nap elviselhetővé tette a kényszerű, váratlan késedelmet.
A várdán fel-alá őgyelegtem.
Mellém szegődött egy kisfiú.
Megszólított. Nem emlékszem milyen kérdéssel indította a beszélgetést.
Értelmes, tisztelettudó volt a kérdés, és megpróbáltam annak megfelelően válaszolni.
A hangosan beszélő bemondta, hogy vonatunk késni fog, ám okát nem adta.

Ez az állomás –Trianon óta - a belföldi vonal végállomása. A tovább haladó néhány szerelvény az Ipoly zengő-bongó acélhídján, a határon túlra halad.
A beérkező vonatjaink itt szusszannak egyet, a forgalmi rendnek megfelelően esetleg mozdonyvezetőt, jegykezelőt cserélnek. A kocsikat kitakarítják, és megindulnak vissza a budapesti másik végállomás irányába. A visszainduló járat kalauza ugyanolyan türelmetlenül jött – ment, mint mi: a bosszankodó utasok. Ő már tudta a késés okát. Meg is mondta.

A gyerek elgondolkodva tőlem kérdezte:
-              Miért lesz valaki öngyilkos?
-              Biztosan nem tudom, de feltehetően olyan gonddal találja szemben magát, amit nem tud megoldani. – feleltem
Néztem a fiúcska arcát. Koraérett szomorúságot láttam rajta. Megbántam a választ…
-              Hányadik osztályba jársz, - kérdeztem most én, hogy eltereljem a gondolatait.
-              Hatodikos vagyok. – felelte, és folytatta gyermekes nyíltszívűséggel
-              Kemencén lakom egy otthonban, és Bernecén van az iskola.
-              Otthonban laksz, - csodálkoztam hangosan.
-              Igen. Államis vagyok két éve. – mondta nyugodt beletörődéssel a hangjában.
-              Szüleid meghaltak? – kérdeztem
-              Nem haltak meg. – felelte, és kissé visszább húzódott
Kis csend támadt közöttünk, de nem tartott soká.
-              Ülhetünk együtt? – kérdezte nyugodt hangon.
-              Természetesen! – feleltem
Néztem az érett hanghordozású, tiszta tekintetű, szépen beszélő, tiszta, rendes ruházatú fiút.
A gyermekded nyíltsággal feltett kérdései voltak némileg sajátságosak. Egyébként olyan volt, mint egy kis felnőtt.
-              Hogyan lehetek színész, ha felnövök? - fordult hozzám.
-              Először is le kell érettségizned. Utána pedig el kell végezned valamelyik színészképző iskolát
-              Hány ilyen iskola van?
-              Először is a Színházművészeti Egyetem. Ide nem könnyű bejutni. ’S vannak különböző színi iskolák, amiket neves művészek tartanak fenn.
-              Táncolni már tudok! – mondta felszabadultan
-              Azon kívül sokat kell tanulni! Minden szerep, minden fellépés új tanulási folyamatot igénye l.- mondtam mosolyogva.
-              Pestig jössz? – kérdeztem most én
-              Nem, csak Vácig. –felelte, és nem hagyta eltéríteni a beszéd fonalát.
-              Biztos, hogy minden szerephez újra, és újra tanulni kell? – kérdezte
-              Bizony! – bólintottam.
-              Jól tanulsz? – kérdeztem
-              Igen. Most decemberben 4,5- ös átlag lesz a bizonyítványomban.
-              A tanulással nincs bajom, csak a többi gyerek nagyon rossz! – mondta keserűen. A nevelőket szeretem, de a társaimmal nem vagyok jó viszonyban.
-              Otthon, az egyik iskolából kirúgtak.
-              Mi volt az oka?
-              Nem tudtam beilleszkedni. Nem szerettem az ottani tanárokat sem. Magukkal törődtek. Körmeik lakkozásával, a miniszoknyáikkal, tűsarkaikkal. Mi gyerekek nem voltunk fontosak. Sem a tanítás. Itt legalább tanítanak. Csak a többi gyerek ne volna olyan rossz… - borult el a tekintete újólag.
Nyugodtan, érett módon adta elő gondjait.

A vonat beérkezett. Magától értetődő természetességgel ültünk egyik négyes ülésre, egymással szemben.
Ő a telefonjával foglalatoskodott, én keresztrejtvényembe merültem.

Néha, kis szorongást érezve hangjában megkérdezte mennyi idő múlva érünk Vácra? Hol is vagyunk, melyik állomáson?
Figyelni kezdtem a gyereket. Furcsa feszültség kezdett úrrá lenni rajta.
Kényszeres mozgást tapasztaltam rajta. Valami belső kín valóságos görcsbe rándította olykor.
-              Nem vagy jól? - kérdeztem rá lehalkítottan, hogy a többi utas ne figyeljen fel a kérdésre.
-              Semmi baj nincs! – válaszolt, és a nyugtalanságot el tudta leplezni.
-              Most milyen messze vagyunk Váctól? –kérdezte nyilvánvaló szorongással.
-              Körülbelül tizenöt percnyire.- feleltem.
-              Te most az haza mégy?- kérdeztem tanácstalanul.
-              Nem. Kemencén lakom az otthonban. Anyukámékhoz megyek. Eltávozást kaptam. –felelte, most már érezhetően kínlódva.
-              A kényszeres mozgás most már szinte állandósult nála.
-              Tikem van. –suttogta magyarázatképen
-              Félsz valamitől? – aggódtam hangosan
-              Nem félek, csak nem tudom mi vár rám, hogyan fogadnak majd. Van egy féltestvérem. Nem mindig örülnek nekem.- felelte kínlódva meg-megrángó arccal.
-              Meglátod, nem lesz semmi baj! – mondtam, és reménykedve kívántam, hogy igazam legyen.

Azt hiszem, sikerült megnyugtatnom. Tekintete, orcája kisimult.
Visszatért a musical-színészi terveihez.
-              Meg tetszik tudni mondani, hogyan lehet az Operett Színházhoz eljutni? És körülbelül mennyibe kerülhet oda egy jegy?

Mondtam egy körülbelüli jegyárat. Elmondtam a Nyugati - pályaudvartól lehetséges útvonalat.
Verőce után öltözni kezdett. Ismét a Szobon megismert koraérett kisfiú köszönt el tőlem.
Leszállás után, a vasút melletti járdáról felém integetett.
Mosolya tettetettnek tűnt. .
Visszaintegettem neki.
Lehetségesnek éreztem, hogy betegségét kinőheti, és kívántam tiszta szívből, hogy elérje egyszer a kitűzött célját.
A mesebeli legkisebb fiúként mássza meg az üveghegyet, ússza át az Óperenciás tengert, és győzze le a csapások miatt betegségként lelkére telepedett hétfejű sárkányt.
Hite, belső értékei által minderre képesnek éreztem!

Párhuzamosságot véltem felfedezni a tehetséges, övéi által eldobott gyerek, és valamikori saját énem között.
Kihajoltam a vonat kocsijának ajtaján. Megkésve-szerettem volna megtudni nevét, elérhetőségét.
Sajnos nem sikerült. 
-              Ne álljon az útba! Nem tudunk felszállni maga miatt! – taszítottak félre ingerülten, az egész napi munkájuk után, távoli otthonukba igyekező felszállók az ajtónyílástól.
Még láttam a forgalmas peronon kifelé igyekvők között a kényszeredetté váló léptű fiút. Nem fordult meg…
Eltűnt a pályaudvar forgatagában.

 

az oldal tetejére Impresszum | Hirdetési árak | © Magyar Krónika Rt.