1921. november 6-án a nemzetgyűlés elfogadja az 1921.évi XLVIII. törvénycikket. Ebben kimondták az utolsó legitim magyar király, IV. Károly trónfosztását.

HirdetésA törvény úgy fogalmaz, hogy IV. Károly uralkodói jogai megszűnnek, a királyválasztás joga pedig a nemzetre száll vissza. Ezzel a törvénycikk hatályon kívül helyez minden olyan jogszabályt (pl. Pragmatica sanctio) amely az Ausztriai Ház trónörökösödését megállapította vagy szabályozta. A törvény a továbbiakban kimondja, hogy az ország államformája továbbra is királyság marad, de a király megválasztásának kérdéséről egy későbbi időpontban kell rendelkezni. A Habsburg uralkodók és a magyar nép közötti viszony nem minden korban volt felhőtlen, ezt jól mutatja, hogy az 1921-es trónfosztás a negyedik volt a sorban.

 IV. Károly trónra lépése voltaképpen a Szarajevóban meggyilkolt Ferenc Ferdinánd örökösödési sorból való kiesése után került előtérbe. Károlyt nem nevelték uralkodónak, nem volt felkészülve sem ő, sem a Monarchia arra, hogy trónra lépjen. Az pedig, hogy éppen az I. világháború közepén kellett a trónra lépnie, különösen nehéz helyzetet teremtett számára.

 Károly koronázására az I. világháború közepén, 1916. december 30-án a hagyományokhoz képest szerényebb körülmények között került sor. A koronázás templomi szertartása után, Károly a koronával a fején a Szentháromság térre lovagolt, ahol megtörtént az eskütétel. Ezután a koronázási dombnál folytatódott a ceremónia, ahol a hagyomány szerint az uralkodó a négy égtáj felé úgynevezett napvágást tett. Ez jelképezte azt, hogy az uralkodó megvédi a birodalmát minden támadástól, érkezzen az bármely irányból.

 Ezen események alatt viszont többször elmozdult a fején a korona. Ezt a nép baljós előjelnek vélte, s ezzel mintegy predesztinálta az uralkodót arra, hogy uralkodása nem lesz hosszú életű, hiszen akinek még a Szent Korona sem áll stabilan a fején, az nem is igazi uralkodó. Az eset hátterében egyébként az áll, hogy a Szent Koronát a koronázások alkalmával minden esetben kibélelték valamilyen anyaggal, hogy az stabilan álljon az uralkodó fején. Károly esetében is megtörtént ez a kibélelés, de a bélés vélhetően elmozdult, s ez okozta a korona megbillenését. Ez vélhetően korábbi koronázások alkalmával is előfordult, de ez volt az első eset, hogy a ceremóniáról kép- és hangfelvételek is készültek, s így ez a kisebb rendellenesség nagy visszhangot keltett az emberekben.

 A babona végül beigazolódott, Károly 1918. november 11-én az eckartsaui nyilatkozatban lemondott uralkodói jogai gyakorlásáról, de a királyi címéről nem. IV. Károly lemondó nyilatkozata és a trónfosztás között kétszer próbált meg visszatérni a magyar trónra. Először 1921 márciusában: ekkor először Szombathelyre érkezett, majd békés megoldást keresve Budapestre utazott Horthy Miklós kormányzóhoz, hogy személyesen kérje meg őt a hatalom átadására. Horthy ezt határozottan megtagadta, arra hivatkozva, hogy a király restaurációja kiválthatja a kisantant esetleges fegyveres beavatkozását. Károly ezt tudomásul vette, s pár nap múlva elhagyta az országot.

 A második kísérletre pár hónappal később került sor. 1921. október 21-én érkezett újra Magyarország területére. Először Sopronba utazott, ott kormányalakítási munkába kezdett, majd fegyveres katonákkal vonaton elindult Budapest felé. Az utazást többször szakította meg tábori mise celebrálása, vagy az útközben csatlakozott katonák felesketése. A király és kísérete október 23-án érkeztek Budapest közelébe, itt azonban Budaörs környékén ellenállásba ütköztek. Összeverbuválódott egyetemistákból álló „hadsereg” állta az útjukat. Másnapra a kormánycsapatok is megérkeztek, visszavonulásra kényszerítve Károlyt. A kormánycsapatok a királyi párt elfogták, és Tihanyba szállították.

 A nemzetközi nyomás hatására aztán Bethlen István a nemzetgyűlés elé terjesztette a törvényjavaslatot, amelyet elfogadva november 6-án jogilag is kimondták a Habsburg-ház trónfosztását, megszüntetve ezzel a közel 400 éves Habsburg uralmat Magyarországon