Olyan érzésem van, mintha a szakadékba rohanna a világ. Sorozatban születnek olyan döntések, amelyek nemcsak a hagyományos értékekkel állnak szemben, hanem megsértik korunk eddig szinte szent tehénként tisztelt néhány alapelvét, gondolok most elsősorban a szólás szabadságára. De említhetném a vallásszabadságot, az általános emberi jogokat.
Nézzünk két felháborító példát. A francia törvényhozásban a nemzetgyűlés után a szenátus is megszavazta azt a törvénytervezetet, amely megtiltja, hogy az internetes oldalak abortusz elleni érveket közöljenek. Bűncselekménnyé akarják tenni a pro life, azaz életvédő gondolatokat közlését. A Nemzetgyűlés december 1-én megszavazta a tervezetet. A szenátus 7-én, kissé módosítva, 173-126 arányban fogadta el. A módosítás valamelyest puhítja ugyan a beterjesztést, de a lényegen nem változtat. Ha törvény lesz a tervezetből, két évi elzárásra, 30 000 euró pénzbüntetésre lehet ítélni, aki szerint a meg nem születettek is emberi lények, és elpusztításuk bűn.

Nem kíván magyarázatot, hogy egy ilyen döntés alapjában kérdőjelezi meg a szólás szabadságát, s épp abban az országban, ahol milliós tüntetés állt ki a szólás szabadsága mellett. A Charlie Hebdo esetére gondolok, s nem a terroristákat védem, ha megkérdezem: az élet védő mozgalmakat és az abortuszt tiltó egyházakat miért nem illeti meg a szólás szabadságának az a joga, amit a Mohamedet kritizáló karikatúristáknak jár?
De nemcsak erről van szó. Ide idézem az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, ahogy azt 1948-ban elfogadta az ENSZ. A 18. cikk ezt mondja: „Minden személynek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához, ez a jog magában foglalja a vallás és a meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint a vallásnak vagy a meggyőződésnek mind egyénileg, mind együttesen, mind a nyilvánosság előtt, mind a magánéletben oktatás, gyakorlás és szertartások végzése útján való kifejezésre juttatásának jogát.”
Mi másnak tekinthető egy az abortusz mibenlétéről, az emberi élet kezdetéről szóló, a vallási tanításnak megfelelő információnak az interneten való közreadása, mint a meggyőződésnek nyilvánosság előtt oktatás útján való kifejezése – hogy a nyilatkozat szavait használjam. A francia törvényhozás nem tekinti mérvadónak az emberi jogok deklarációját?

A másik történet szintén Franciaországba vezet, és ha lehet, még elképesztőbb. November 10-én a francia Államtanács (a legfőbb közigazgatási bírósági szerv) jóváhagyta a médiahatóságnak azt a korábbi döntését, amellyel megtiltották a Down-kóros gyerekek életét bemutató két perces tájékoztató film televíziós vetítését. A film megmutatta, hogy az ebben a genetikai károsodásban szenvedők kiegyensúlyozottan élnek, jókedvűek, szeretnek élni és szeretik a szüleiket. Világszerte a szűrési programokkal magzati korban kiderített esetek 90 százalékában abortálják ezeket a gyerekeket, ez az arány Franciaországban 96 százalék. A film állítását felmérések bizonyítják. A Down-kórosok 97 százaléka szeret élni, szüleik 99 százaléka pedig állítja: szeretik a gyermeküket. A korunkban nagy támogatottsága van a másság elfogadásának, ide értve a fogyatékosság különféle formáit is. Miért nem ismerheti meg a társadalom a betegségben érintettek életét? Miért nem hozhatja meg a maga döntését a tények ismeretében? A bíróság döntés mintha a magzat elleni döntés okozta érzelmi terhet akarná levenni az érintett szülők válláról. El lehet így fojtani a lelkiismeret hangját?

Ebben az írásban nem a Down szindróma kérdését akarom megvilágítani. De fel kell emelnünk mindannyian a szavunkat az ellen, hogy egyesek uralkodónak tekintett véleménye alapján cenzúrázzák az információkat és megsértsék az tájékoztatás szabadságát.  Ami viszont az emberi jogok szerves része. Az említett nyilatkozat 19. cikke szerint: „Minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához, amely magában foglalja azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást és hogy határokra való tekintet nélkül kutathasson, átvihessen és terjeszthessen híreket és eszméket bármilyen kifejezési módon.”
Egy újságcikk úgy számolt be a francia Államtanács döntéséről, hogy Franciaországban tilos a Down szindrómás embereknek a képernyőn mosolyogniuk. Ez ugyan nem szószerinti megfogalmazása a döntésnek, de a lényeget kifejezi.

A vallásszabadság nemcsak azt jelenti, hogy lehet nem vallásos valaki, hanem azt is, hogy lehet vallásos.  Ha pedig az, joga van ezt a véleményét nyilvánosan hangoztatni. Ha valaki buta jobboldali vádaskodásnak vélte a liberális diktatúra emlegetését, most láthatja, milyen intoleráns a mai liberalizmus. A hatalom birtokában hogyan lép fel a neki nem tetsző vélemények ellen. Pont úgy, ahogy ezt 1990 előtt megtapasztaltuk. Elég