Mivel a nap reggel kezdődik, én is reggel kezdem “mondókámat”. Egynéhány felébredés és újabb elalvás után nyolc órakor egészen felébredek. Akkor, mint akinek fontos dolga van, felkelek.  Megiszom a kávémat és teljes nyugalommal, lelkiismeret furdalás nélkül ismét visszafekszek és olvasok. Fél tíz körül végérvényesen elhatározom, hogy felkelek, ha virad, ha nem. Mielőtt kibújnák az ágyból, csöng a telefon. Ugyan ki lehet ez, aki már hajnalok hajnalán telefonál? Valaki meghalt?! … Nem, csak az orvosi rendelőből figyelmeztetnek, ne felejtsek el holnap a rendelőben megjelenni!  Jó, jó, csak kétszer felejtettem el, mondogatom magamnak a telefonálás után, nem muszáj mindjárt mindent világgá trombitálni! Tíz óra.

Hivatalosan elkezdődik a napom, úgy, mint a többi nyugdíjas társamnak. Hol jól, hol nem jól. Ma mit kell elintézni? Személyesen, vagy telefonon?  Nem, telefonon nem! Zenét hallgatni, gombokat nyomogatni, nem! Előbb odaérek gyalog. Mi legyen ma az első teendő, amiről büszkén elmondhatom, hogy elvégeztem? Gondolkodom, de semmi különleges nem jut az eszembe.  Már régen át kellett volna rendezni a fénykép albumokat. Igen, átrendezem azokat! 
Bocsánatkéréssel el akarom tüntetni a nagyon távoli rokonok, barátok fényképeit, hiszen már alig emlékszem rájuk. A gyerekeim pedig egyáltalán nem ismerik őket. Például egyik nagynéni unokatestvérének a lányának a keresztfia, aki Angliában él… próbálom magyarázni gyerekeimnek a fényképeket, erre ők azt kérdezik: WHO? …– KI?  Kevés sikerrel abbahagyom a családfa ismertetését. Milyen nap van ma? Szerda.  Úgy döntök, szerda egyáltalán nem megfelelő nap albumok rendezésére. Majd holnap. Most inkább megnézem, mi újság a televízióban? Egy nyugdíjas “úriember” arról panaszkodik, hogy itt Ausztráliában nagyon kevés a nyugdíj.  ‘Menjen el az úr a világ másik végére, ott talán jobban fogja érezni magát’ – üzenem gondolatban. Közben délután lett, egy kis házimunka, takarítás, stb... Kopognak. Kinyitom a belső ajtót, ott áll egy idegen férfi. A szúnyoghálón át méregetem, próbálom kitalálni mi járatban lehet... Nagy udvariassággal köszön és elkezdi a mondókáját.

Meghív az ő egyesületébe, ahol biztosan nagyon jól érezném magam...  Ha segítségre van szükségem, segítenek. Én is elmondom a mondókámat – nekem van egyesületem ahova járok, ott jól érzem magam és azok segítenek ha arra szükségem van. Minden esetre megköszönöm a meghívást és igérem, hogy emlékezetemben fogom tartani. Búcsúzik és megdicséri “kellemes” európai hangsúlyomat. Erre azt válaszolom, hogy már hatvan éve próbálom ezt elveszíteni, de eddig még nem sikerült.  Kölcsönös mosolyt váltva eltávozik. Közben kihűlt a kávém és megégett a mazsolás kenyér. Öt óra! Ma már nem érdemes nagy munkába kezdeni. Most inkább megnézem a TV-ben, a “Ki akar milliomos lenni” sorozat kérdéseit egy kis agycsiszolásra. Egy-két telefonálás következik, meg kell kérdezni a barátokat, hogy vannak... Ezek után már igazán itt az ideje az olvasásnak.

Egy-két órával később, “Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem...” Tudom, tudom, amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Kifogásnak felhasználva Margaret Mitchell “Elfújta a szél” című regényének utolsó sorait, “végeredményben holnap is lesz egy nap” (After all, tomorrow is another day). Az az érzésem, a holnapi nap is olyasmi lesz, mint a mai. Meg leszek elégedve, ha nem lesz rosszabb.