A Katolikus magyar Értelmiségi Mozgalom – Pax Romana története, 1959 - 2009
Olyan könyv ez, melyet a sorok között olvasni érdemes leginkább, noha semmiképp sem erre ösztönöz bennünket. Eseménytörténet, kézikönyv egy szervezet történetéről, korántsem lezárult történelmének első fél évszázadáról, mit, persze, különösen izgalmassá tesz az anyaszervezet – a nemzetközi Pax Romana – áttekintő felvillantása, s az abból kinövő, ahhoz csatlakozó Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom – Pax Romana megalakulásának, első évtizedeinek részletes bemutatása, belső élete, lassú erőre találása a nyugati magyar emigráció életében. Önmagában is figyelemre méltó vállalkozás, ám, mondom, Gaál Enikő tanulmánya (A KMÉM ötven éve – A Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom – Pax Romana története, 1959-2009 – Státus Kiadó, Csíkszereda) a sorok párhuzamaira való belső figyelemmel, a kölcsönhatások emlékezetünkbe idézésével, a szellem és a realitás kontrasztjainak tárgyilagos-rezignált egymásra vetítésével, egymás mellé állításával válik – mint említettem – valóban érdekfeszítő olvasmánnyá. Az elmúlt század, talán századok, egy megkerülhetetlen paradigmáját érzékeljük a történet szövedékében, alig van néven nevezve, érintés csupán, közelítés, ráutalás, eredő, annak egyik lehetséges kibontakozása, ténnyé válása, egyéni és közösségi szolgálata.

Mire is gondolok? Legjobb, ha olykor eltűnődve, olykor átsuhanva, de szinte oldalról oldalra követjük nyomon a kötet felépítését, tartalmi kibomlását. Már a bevezetőkben – ha szabad így mondanom – megélesedik hallásunk. Hiszen, mikor azt olvassuk Varga Pál beköszöntőjében, hogy mi hiányzik „ma az ökumenében” (nyíltság, a közös ügyek előre vitelének közös akarása, a jó baráti kapcsolatok), vagy mikor Máté-Tóth András így folytatja: „...elfogult minden megszólalás és vélemény, s ezért követel a tények iránti tisztelet mellett irgalommal teli hozzáállást” a visszaemlékezések egymás utánisága; akkor a figyelmes olvasóban máris felébred a belső ösztönös igény az interpretáció tartalmán túl annak említett összevetésére is. Például, a történet sűrüjébe csöppenve, már a szerző munkájának kezdetén, mikor a nemzetközi Pax Romana mozgalom immár közel egy évszázados krónikáját foglalja össze. Számos forrásra hivatkozva idézhetnénk megalakulásának, jelentőségének tényeit, ám maga Gaál definíciója is forrásértékű mondattá ízesedik: „Az alapítók az első világháborút okozó és az azt követő nemzetek közötti gyűlölködés enyhítését, a győztesek és legyőzöttek közötti megbékélés elősegítését tűzték ki fő célul. Ennek elérésében nagy szerepet tulajdonítottak a keresztény értelmiségnek, a keresztény ember közvetítő szerepének”. Egy évszázad megannyi reménye és bizakodása , s megannyi hiábavalósága villan fel e két rövid mondatban. S akár egy évezredről, akár két évezredről, akár a bölcsesség értelemre ható erőfeszítéseinek sok évezredes kudarcra ítéltetéseiről is tűnődni kezdhetünk, e mondatok ízlelgetése során.
Különösen akkor, ha – amolyan szellemi mazochistaként – tovább görgetjük a sorokat, mint valami eszmegasztroblogger. „A nemzetközi katolikus diákszövetség egyfajta alternatívaként szolgált egyik oldalról a fiatalság körében is egyre erősödő nacionalizmussal, másik oldalról pedig a szocialista-kommunista diákinternacionáléval szemben”. Ne feledjük: egy szervezet eseménytörténetét, célkitűzéseit értjük-látjuk-olvassuk, de óhatatlan eszünkbe idézni: a kor, lám, úgy tűnik, tanult hibáiból, s elindult a jó, az üdvözítő, a talán egyetlen járható útra: a megbékélés krisztusi útjára. Ami majd az Európai Unió eszméjének kristályosodásával, lelki és pragmatista békeóhajával tovább mélyül, sajnos, újabb világégés áldozatait gondolva végig. Mert s de követték-e az idők szavát az eltűnt idő elfoszló pillanatai? A szerző összefoglalóját tovább követvén értjük a nem kopó nemes célokat, szülessen egy „...vitafórum, ahol tettekre váltható és új társadalmat formáló gondolatok születnek”. A mozgalom életében „a harmadik világ, az ifjúság és a szegénység problémáira való fokozott odafigyelés mellett az ökumenikus gondolat térhódítását tapasztalhatjuk”. És – szolgálat, szolidaritás, evangelizáció. Evangelizáció, szolidaritás, szolgálat. És...? Hol tartunk, a világ, és benne hol tartunk mi...?

Már jóformán zárójelben, „no comment” jelleggel említsük fel az anyaszervezet történetének záró passzusait: szerzőnk megemlíti, hogy sok máig jelentős, meghatározó háború utáni kereszténydemokrata politikus – mint Konrad Adenauer, Robert Schuman, Alcide de Gasperi – kezdte közéleti eszmélését e szervezet valamely diákegyesületében; s a mozgalom, mint NGO, a világpolitika magas szintű szervezeteinek (ENSZ, UNESCO, Európa Tanács) munkájában is részt vett, meghívott tanácsadóként, ezzel együtt „az ezredfordulóra a mozgalom társadalmi súlya, befolyása Európában jelentősen csökkent”. Gaál olvasatában ez tényszerű összegzés, reális képalkotás, a mi olvasatunkban azonban kiegészül a már említett rezignáltsággal; több kérdésben is érteni, vagy legalábbis felismerni véljük a mulasztások súlyát, eredőjét.

S még épp csak megfogott bennünket a gondolatkör; az anyaszervezetből most lépünk át a vállalt feladat részleteihez: a magyar Pax Romana mozgalom krónikájához. Megismerjük az indulás éveinek, évtizedeinek céljait, a számos – szolidaritást kifejező – szolgálat tényét, majd a második világháború utáni évek drámai újrakezdését: az emigráció körülményeit. Mind a második világháború, mind a forradalom után „magyar menekültek ezrei tolongtak a nyugati menekülttáborokban, ahol az egyházak az elsők között jelentek meg segítségnyújtásra”- ecseteli a szerző, majd definiálja is e teherviselés természetességét: „Az egyházak ugyanis mind strukturálisan, mind tevékenységi körüket illetően készen álltak egy ilyen jellegű probléma kezelésére – nem akkor kellett őket életre hívni, mint például egy karitatív alapítványt, hanem küldetésükből adódott az emberbaráti szeretet és az önzetlen segítségnyújtás”. Küldetés és föladat összetalálkozott: „az egyházak a kezdeti nehézségek elmúltával később is jó háttérnek bizonyultak az idegenben ugyan otthonra találók, ám gyökereiket föladni mégsem akarók nemzeti és vallási identitásának megőrzéséhez”. Sokat mondó, távlatos összegzése ez annak a célnak, amit az egykori Pax Romana tűzött maga elé, s amely az első világégést követően a legfontosabb európai célkitűzéssé óhajtott válni – hogy sikertelensége hová vezetett, azt a következő világégés-sorozatok, az ideológiai állóháborúk, az európai nemzetek máig nem múló megosztottságainak nem enyhülő, nem múló feszültségei bizonyítják. De, mondom, mondjuk, mindezt, ezen következtetéseket nem tartalmazza Gaál Enikő pontos, lényegre törő, tárgyszerű eseménykrónikája, ám óhatatlanná s kikerülhetetlenné válik bennünk a párhuzamos gondolat megszületése; a sebek, a hiátusok okainak egyik összetevője.

A szerző tényszerű, tárgyilagos stílusa, időpontokra, konferenciatémákra, szereplőkre, vezetőkre fókuszáló előadásmódja olykor, talán elsődleges szándékain túl, de mindenképp rokonszenvesen, már-már ironikussá, derűsen korholóvá válik. Ilyen például a magyar állambiztonsági szervek beépülési, megfigyelési próbálkozásainak és eredményességének feltárása. Az emigrációs szervezet egykori vagy aktív vezetői, elnökségi tagjai sokszor juttattak be konferenciáikra gyanútlanul, tudtukon kívül a kommunista Magyarországról érkezett ügynököket, beszervezett megfigyelőket; ugyanakkor „ez minket nemigen izgatott”, idézi a szerző Szentkereszty Györgyöt. Hiszen minden tekintetben vállalhatónak, nyíltnak gondolta s kezelte a Pax Romana céljait, tevékenységét. Csak arra nem gondoltak a szükséges óvatossággal, hogy sok esetben nem is a szervezet s a konferencia tartalmának megismerése volt elsődleges cél, hanem az emigráció azokon részt vevő jelesebb személyeinek gondolatai, szándékai, kapcsolatrendszerei. De a tényfeltárásba szövődő derű más alkalommal is fel-felbukkan; így Gaál, amikor részletezi a szervezet emigrációs vállalásai között adományozók, támogatók felkutatását magyarországi projektek kivitelezéséhez – jegyezzük fel itt, hogy a hollandiai KMÉM 1994-ben már a századik tervezet támogatásán volt túl, addig összesen ötmillió guldent „szerzett” itthoni akciókhoz –, a részletek között felidéz egy feddő levelet: a magyarországi fél hibázott, nem tette lehetővé a hollandiai küldöttségnek, hogy Magyarországra utazva találkozhassanak a támogatott projekt egyik vezetőjével. „Ez holland mentalitásban elképzelhetetlen” – idézi Gaál a korholó levelet. – „...nem az a lényeg, hogy hálásak legyetek, hanem az, hogy rendezetten menjen minden, amire mi adakozót szerzünk. Ez a mi tojástáncunk minden alkalommal: vajon lesz-e rendezett lebonyolítása annak, amire megnyerünk egy segítőt?”

Mindezek, persze, a tanulmány, az eseménykrónika színesebb epizódjai. A lényeg maga a történet, a Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom – Pax Romana történetének fél évszázada, tevékenysége kiteljesedésétől megszűnéséig. Fontos fejezete ez a nyugat-európai magyar emigráció sorsának, s a szerző számos vonatkozásban már korábban is tanújelét adta elhivatott érdeklődésének, a téma iránti személyes kötődésének. Publikált a hollandiai Mikes Kelemen Körről, a magyar forradalom hollandiai visszhangjáról, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemről, ez utóbbinak jelenleg elnökségi tagja. Tanulmányának hangvétele ezzel együtt tárgyilagos marad, és kellően részletgazdag. Fokozottan értékessé teszi gazdag mellékletanyaga, az egyes nyugati szervezetek vezetői által készített visszatekintések, a téma bőséges forrásjegyzéke, és a látványos képanyag, megannyi páratlan felvétellel. S bár ez a megszűnés, mely a történet záróakkordjaként jelenik meg, lényegében jogi, formális lépésnek tekinthető, hiszen mind nyugati, mind hazai – és kárpát-medencei – egyesületei továbbra is alkotóelemei helyi közösségeiknek, a rendszerváltás időszakát mégis jellemző mozzanat. S talán nemcsak e vonatkozásban, de a világ átalakulásának, a politikai ideológiák nem enyhülő egymásnak feszülésének vizsgálatában is jó „ábrázoló eszmegeometria” az a rövid összefoglaló, mely a szerző elemzésében így fest: „Ugyan a Magyar Pax Romana rendelkezik az egyházias jellegét igazoló dokumentummal, ám az utóbbi évtizedben sem számottevő érdeklődés, sem fogadókészség nem volt tapasztalható egyházi részről a civil szervezet iránt. … programjával és témáival a 2000-es évek végére az értelmiségnek csak igen szűk körét tudta megszólítani, társadalmi hatása pedig gyakorlatilag nem mérhető. … A közéletben egyre inkább keresztény konzervatív értékrendet képviselő, nálánál népesebb bázissal rendelkező KÉSZ-szel szemben a Magyar Pax Romana a liberális irányba haladt.” Remek összegzés, épp csak kérdőjelbe gördülő szemöldökkel olvassuk a bekezdés utolsó mondatát: „A különbségek ellenére is – vagy éppen azokkal együtt – megállapíthatjuk, hogy a nyugati és a hazai Pax Romana egyaránt a II. Vatikáni Zsinat vívmányainak elkötelezettje maradt”. Hát, ha maradt, akkor számunkra is marad a remény, annak reménye, hogy a megszűnve tovább élő – hiszen internetes felületén és összejövetelein jelenleg is aktív – szervezet céljait, a „szakszerű elemzésen alapuló, evangéliumi értékekkel összhangban álló keresztény válaszok kimunkálását” nem az az elvárás határozza meg, hogy „ne a kritika hangja legyen az első”, és a nagy és nemes cél érdekében megbékélnek egymással az eltérő vélekedések, „az eltérő identitások, a társadalomról és a kereszténységről vallott ellentmondó nézetek”. Miként Máté-Tóth András írta már említett bevezetőjében, tiszteletet kérve az „irgalommal teli hozzáállás”-nak.

Mert, valóban nem a munka bírálataképp, hisz annak – megnevezett feladatából eredően – nem tiszte a megváltozó körülmények tovább kísérése, mégis, érdekességképpen említsük meg, vessük össze a két fenti, egymással olykor a sajtón keresztül is nézetkülönbséget hangoztató szervezet tevékenységét, munkáját – címszavakban.
A KÉSZ (Keresztény Értelmiségiek Szövetsége) honlapján az egyházak világi megjelenését célzó rendezvényekről tájékozódhatunk, a beszámoló alapján izgalmasnak tűnik a körvonalazódó felkészülés a 2020-as magyarországi Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előkészítéséről, célkitűzéseiről, tervezett helyszíneiről, valamint arról, hogy mi az egyes plébániák, sőt az egyes emberek feladata a nagy eseménnyel kapcsolatban. Ennél közelebbi rendezvényről is értesülhetünk, így az összefogást, a nyitottságot és a tettrekészséget is hangsúlyozó Keresztény Szigetre szóló „családbarát” meghívást ízlelgethetjük. A kellemes közösségi együttlétre és komoly előadások meghallgatására is alkalmat adó egész napos találkozót ebben az évben május 27-én tartják. Kiemelt téma lesz az ökumené, a megújulás és az értékmegőrzés, valamint az ifjúság, párkapcsolatok és család kérdésköre. Fontos, egy adott közösség számára vonzó, semmiképp sem konfrontatív módon véleményeket ütköztető találkozók ezek.

A tovább működő Magyar Pax Romana honlapja a közéleti kérdésekre fogékonyaknak, a szellemi ütközésekre alkalmat és fórumot keresőknek kínál témákat, csak ízelítőként merítek ebből: mi dolga van a keresztény értelmiségieknek a migráns áradattal? Kritikus körkép a közoktatásról. Mit kezdhetünk ma Bibó István szellemi örökségével? Nem keresztény világvallások hívei rólunk, keresztényekről – Lehet-e? Lehet-e a Magyarországon ma domináns szegregált oktatással sikert elérni? Zsidónak lenni, itt és most – Lehet-e? Spiró György: Hogyan győznek a provinciák? Dialóguskísérlet mind, fontos közügyeinkről, a szellem horizontjára olykor erőszakkal rátelepedő kínzó feladatokról – s a keresztény értékek értékrendjének diadalra segítéséhez elkerülhetetlen e küzdelmek megvívása. Bizony, egyik a másikat korántsem „üti”, nem váltja ki, ám mindenképp kiegészíti; a közösség békéjének, a béke szigeteinek megteremtése nem takaríthatja meg a békétlenséget kiváltó okok föltárását, megvitatását, a velük való értelmes és békés számvetést. Ennek útján, bizony, elengedhetetlen az „irgalommal teli hozzáállás”. 

Fontos lenne. Sőt, elkerülhetetlen. Bármily furcsa ezt átgondolnunk , e tárgyszerű krónika lapjainak olvasása közben, mégis érdemes, mondhatni, természetes kényszer. Mert miért s mikor is jött létre a Pax Romana? A szerzőt már idéztem, illesszünk gondolatai mellé a számos fellelhető összegzésből egyet; az 1921-ben alakult Pax Romana célja: „Párbeszédet folytatni a mai filozófiai rendszerek, természet- és műszaki tudományok eredményeivel, kifejezni a keresztény hitet a mai kultúra nyelvén és gazdagítani a kultúrát a hit kincseivel; kritikusan elemezni az uralkodó eszméket és mítoszokat, hogy szabadabb, nyíltabb és türelmesebb társadalom felé haladhassunk; előmozdítani az igazságosság, a szabadságjogok, az emberi jogok és a nemzetközi jog fejlődését a béke szolgálatában; bátorítani a teológiai alkotómunkát, amely figyelembe veszi a keresztény szakemberek tapasztalatait és szakmai illetékességét; támogatni a kritikai gondolkodású keresztény csoportokat, hogy összhangba hozzák az evangéliumhoz való hűségüket intellektuális és morális felelősségükkel; utakat építeni az együttműködésre és párbeszédre a különböző hagyományú hívők közösségei, továbbá a hívők és nem hívők között; a különbségeket tisztelve ápolni a kulturális kapcsolatokat, küzdeni a kulturális fölény és a megkülönböztetések ellen, továbbá elismerni a keresztény közösségek pluralizmusát.”

Katartikus változásokat élünk, szellemi, lelki, fizikai katarzisok hullámverését álljuk – egyre inkább szétfoszló összekapaszkodásokkal. Sorsunk alakulásában és alakításában „el nem évülő priusz” Hiszen bár „mindennek rendelt ideje van”, így a szerző által tárgyalt történet íve is elért annak méltó bevégződéséhez, ám a föladat itt maradt. S égetőbb, hisz ismét valós idejű, minden korábbi pillanatnál.

(Gaál Enikő: A KMÉM ötven éve. A Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom – Pax Romana története, 1959-2009. Státus Kiadó – Csíkszereda, 2016.)