1879. május 22-én, tehát most 138 éve, írta alá Ferenc József „A magyar nyelv tanításáról a népoktatási tanintézetekben” szóló 1879. évi XVIII. törvénycikket azzal a céllal, hogy „a magyar nyelvnek, mint az állam nyelvének elsajátítására, minden állampolgárnak kellő mód nyújtassék”. A törvény értelmében:
A magyar nyelv „az összes bárminemű nyilvános népiskolában” a kötelező tantárgyak közé került.
A törvény érvényes az 1868. 38. törvény 12-22. §-ai értelmében „fennálló és felállítandó” nem magyar tannyelvű tanintézetekre is.
Minden tanítóképző intézetben, ahol a tanítás nyelve nem magyar, a magyar nyelv épp úgy, mint az 1868. évi 38. törvényben, köteles tantárgy. Az eredményesség érdekében olyan óraszámmal kell tanítani, hogy a tanulmányi idő alatt minden tanítójelölt azt „beszédben és írásban” is elsajátíthassa.
A törvényt követő három éves tanítóképző intézeti tanulmányok után, tehát 1882. június 30-tól tanítói oklevelet csak az kaphat, s tanítóként vagy segédtanítóként csak az alkalmazható, aki a magyar nyelvet beszédben és írásban annyira elsajátította, hogy azt a népiskolákban tanítani tudja.
Azokban a községekben, ahol a magyar és nem magyar ajkúak vegyesen laknak, a népiskolákban 1883-tól rendes és segédtanítónak is olyan egyének alkalmazhatók, akik a magyar nyelvet képesek tanítani. A tanítói álláshelyek betöltésénél 1883-ig előnyt élveznek a magyar nyelvet tudók.
Azt már 1844-ben törvény írta elő, hogy a hazai közép- és felsőszintű oktatási intézményekben hivatalosan is magyar legyen az oktatás nyelve. A tanítóképzők mindazonáltal jó sokáig kivonták magukat ez alól, hiszen a fentiekből látszik, még 1879-ben is volt nem magyar tanítási nyelvű intézet. Mivel az ország lakosságának nem egész ötven százaléka volt csak magyar anyanyelvű, helyesnek bizonyult az 1868-ban hozott rendelkezés, hogy az iskolai tanulmányait mindenki anyanyelvén kezdje, feltéve, ha az a lakóhelyén „divatozó nyelvek” egyike. Ezt az Eötvös féle rendelkezést lépte túl Trefort Ágoston minisztersége alatt az országgyűlés, holott tudatában volt annak, hogy „egy más nyelvet, mint az anyanyelvet az iskolába behozni annyit tesz, mint gyermeket megtanítani arra, hogy előbb nyargaljon, mint járjon.” Az iskolába behozni kifejezés persze az alapiskolára értendő. A mondás Comeniustól származik és Maximovics szerb képviselő idézte a törvény vitájában. Mert bizony heves viták zajlottak a képviselőházban, és nemcsak a nemzetiségi képviselők ellenkeztek. Meg kell vallani, hogy a javaslat támogatóinak érvei elég felületesek voltak. Az államnyelv elsajátítása mindenkinek érdeke, mondták, s ebben igazuk volt. Álságosnak tartom viszont azt kijelenteni, hogy a törvény nem kényszerít senkit a magyar nyelv megtanulására, csak esélyt ad. Ha kötelező tantárgy, akkor bizony ez a kijelentés nem értelmezhető.
De nézzük a kérdést mai szemmel. Az 1918 után alakult vagy megnagyobbodott úgynevezett utódállamok mindegyikében kötelező az államnyelv tanulása. Szerintem 1879 óta ez ellen mi sem tiltakozhatunk. A vita nem az államnyelv megtanulása vagy meg nem tanulása körül forog, hanem az anyanyelven való tanuláshoz kell ragaszkodni. Alapiskola szinten ebből engedni nem szabad, középfokon is jobb volna kitartani az anyanyelv mellett, feltéve, hogy az államnyelvet elegendő óraszámban és megfelelő minőséggel oktatják. Csúf dolog volt az az éles vita, ami először Romániában, de ha jól emlékszem később Szlovákiában is lezajlott, hogy a többségiek az állam elleni merényletnek vélték, hogy a magyarok az államnyelvet idegen nyelvként akarták taníttatni. Hogy lehetne idegen nyelv a román Romániában, szólt a habzó szájú felháborodás. Pedig épp az volt a cél, hogy a tanulók valóban megtanuljanak románul vagy éppenséggel szlovákul.
A régi dolgok megismeréséből több tanulság is adódik. Az egyik lehet önkritikus: mi is erőltettük az akkori államnyelv tanulását. Ez, ha nem az anyanyelven való tanulást szorítja háttérbe, akkor bizony jogos igény volt akkor is, de jogos most is. Azonban az is kiderül, hogy az akkori nemzetiség nyelvhasználatát nem gátolták olyan agresszív kijelentések, mint a „Szlovákiában szlovákul” manapság.
Békességre volna szükség persze, de ehhez a többnyelvűség is hozzá tartozik. Nyelvi béke pedig akkor lesz, ha csak ésszerű korlátai vannak az anyanyelv használatának. Azaz mindenütt használható, ahol a településen – ízlelgetem a régi szót – „divatozó nyelvek” egyike. Szórványban nem adtunk mi sem lehetőséget az anyanyelvi oktatásra, most a fordított helyzetben mi sem kapunk. De napjainkban sajnos ott is harcolni kell adott esetben a már érvényes törvények végrehajtásáért is, ahol a magyar „divatozó nyelv”. Minden tisztelet azoknak, akik ezt a harcot nap mint nap vívják.