A besűrűsödött június találkozások sorát hozta. Előbb Rimaszombat, ahová a KÉSZ elnöksége „rándult ki”, együttműködési szerződést kötni az ottani hasonszőrű mintegy 90 fős csapattal. Egykoron szimplán Felvidék, ma Szlovákia. Egykoron a lakosság 98 %-a magyar, mára ez 35 %-ra apadt. Kivándorlás, fejlesztések hiánya, államnyelven csaknem minden. De a főtéren magyar könyvesbolt, ahol a legbelső teremben minden egykori „történelmi” terület könyvkiadóinak anyanyelvi kiadványa megtalálható. És egy nem fiatal, de elszánt társaság, akik - elmondásuk szerint - próbálják visszaszerezni a tartásukat. S ez nagy szó. No, meg a katolikus templom, ahol ugyan nincs magyar pap, de van magyar mise. Úgy, hogy a szlovák lelkész megtanult magyarul. Kicsit palócosan, de lelkesen és szépen beszélve. Le a kalappal előtte.

Aztán Kolozsvár, ahol nemcsak KÉSZ-esként, nemcsak erdélyi születésűként, hanem békésiként is köszöntöttek minket Sándor-Kerestély Feri barátommal, mert megtisztelő feladatként elkísérhettük országos elnökünket és iroda-vezetőnket. Az utazás célja ugyanaz volt, mint Rimaszombaton: aláírni a megállapodást a mi szervezetünk és a nemrég megalakult Keresztény Értelmiségi Kör Kolozsvár nevű szervezettel. No meg az is, amit Felvidéken is megtettünk: bemutatni kiadványunkat, a Kárpát-medencei Népénektár című vaskos és szép könyvet, mely régiónként (Anyaország, Felvidék, Kárpátalja, Délvidék és Erdély) 50-50 olyan népi egyházi éneket tartalmaz, amelyeket ilyen terítésben és merítésben még nem adott ki senki. Szöveg és kotta együtt, tehát mindennapi használatra alkalmas állapotban. Felvidéken a mise alatt és után szólaltatott meg néhányat a helyi kórus. Gyönyörűen. Kolozsváron együtt énekeltük őket, előadók és hallgatók, nézők. Itt ugyanis a Szent Mihály templomhoz tartozó egyházközség, a Katolikus Nőszövetség és a már emlegetett KÉKK szervezésében Szent László emlékkonferencia zajlott rangos előadókkal és színvonalas előadásokkal. Ennek keretében jutottunk mi is szóhoz, s itt mondhattam el, hogy 1974-ben, suttyó sepsiszentgyörgyi legénykeként miként értem meg tudatos erdélyi magyarrá, hála a magyar irodalmi olimpia országos szakaszának és az Echinox folyóiratnak.

Amúgy a Kincses Kolozsvár most emberi értékeit mutatta meg, hisz Kovács Sándor Főesperes Úrnak köszönhetően kis csoda született itt. A materiális javak mesteri kezelése mellett - s kicsit annak is grácia - a közösségek is virágzanak, ami az elmúlt idők mélypontjai után tényleg üdítő és reményt adó, bíztató rezdülése az itteni, de az egész erdélyi magyar közéletnek is.

Közben és párhuzamosan más találkozások is zajlottak és zajlanak. Polgármester Urunk a lengyel kapcsolatokat építette, de sietett haza, mert hívta Kodály: a Békés-Tarhosi Zenei Napok, a másik nagy találkozás a zene határokat nem ismerő világában.

Aztán pár nap, s ismét útra kell kelni, és ismét örömadó, mely erre késztet: a negyven éves érettségi találkozó az egykoron e szép nevet viselő skólában: Sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium. Az alma mater ódon falai hívnak, s a benne eltöltött életet és embert szabó idők emlékei. No, meg a volt osztálytársak, kikkel az idő teltével nemhogy lazulnának, hanem annál inkább „emberesednek” kapcsolataink. Mert lehet, hogy 1977-ben érettnek nyilvánítottak a nagy betűs életre, de most, 2017-ben értünk valóban oda, hogy igazán megtanuljuk értékelni egymást.

Zajló események, bolondos világ, bohó emberek, mégis, valahogy nagy idő szagú, reményt adó kor epizódja ez.