Régi nagyjaink közül  talán  Ady Endre  volt az egyetlen,  aki a legtömörebben, legőszintébben fogalmazta meg a költő elhivatottságát. Ámbár a rövid kis verséből kicsendül saját művészi becsvágyának  hangja, de azzal együtt benne van az üzenet a többi költő részére is: a magyar irodalomnak kell, hogy legyen helye a nagyvilágban is. Ezt a gondolatot szimbolizálja a „ szent, nagy Óceán”, amelybe a magyar művésznek be kell futni.

Ady tudatában volt annak,  hogy  üzenete óriási, szinte megvalósíthatatlan elvárást sugalmaz.  Hiszen kis nemzetünk a nálunk jóval nagyobb, idegen nyelvű népek közé  ékelődött be. Az idegen kultúrák között  országunkat a nyelvünk, mint valami  láthatatlan fal veszi körül.  S ezen a „szigeten” él a magyarság immár másfél évezrede, foggal-körömmel harcolva a megmaradásért,  rokontalan, árva anyanyelvéhez ragaszkodva. Mintha a Teremtő - akinek minden köszönhető -, megjutalmazta volna népünket a hűségéért,  hogy  a „sziget” talajából az elmúlt évszázadok folyamán kúltúránk csodálatos gyümölcsei, színpompás virágai sarjadtak.  Mindezeket csak mi, magyar nyelvüek élvezzük, mivel  irodalmunk  csak nekünk szól, íróink nekünk írtak. Hogyan is lehetne idegen nyelvre lefordítani  Mikszáth, Móricz,  Krudy történeteit?! Habár  gyakorlatilag  ez megvalósítható, de egy idegen ajkúnak mégsem válna  igazán  érezhetővé a mű.  Ki is értené meg pl. Móra Ferenc „Kincskereső kisködmön”  című könyvében leírt, a régi magyar falusi életet ábrázoló szívhez szóló, bájos történeteit? De a prózai, a regény és novella műfajoknál még nehezebb vállalkozást jelent a költői művek átültetése. Reménytelennek tűnő munka,  ezért aztán kevesen vállalkoztak rá.  Igaz, a minket körülvevő népek közönyösek voltak a kultúránk iránt. Ezzel szemben kivételt jelentett a zeneművészetünk iránti fogékonyakság,  mivel a zene nemzetközi nyelv,  így mindenkihez szól.  Az irodalomunkkal szembeni közömbösségben  benne  rejlett egyfajta erős kultúr-sznobizmus is. Mint ilyen, egyáltalán nem volt mentes némi nacionalista érzelemtől. A germán Übermentsch lenézte minden más nép kultúráját, s ezek között főképpen a kelet és közép-európait. Kissé enyhébb formában, és kevesbé látványosan, az angolok sem voltak kivételek. Jellemző, hogy a közepes műveltségű, de még a magasabb iskolazottságúaknak  is kizárólag csak Shakespeare jelenti az irodalom csúcsát. Minden más, idegen nyelven írt mű másodlagos jelentőségű.

Talán ezért is érintett minket, magyarokat, egészen váratlan meglepetésként egy távoli ország,  Kanada kultúrpolitikája. Ez a soknemzetiségű ország, mely  keblére ölelt minket, magyar emigránsokat is, az  1970-es években, Pierre Elliott Trudeau miniszterelnök javaslatára törvénybe  iktatták a Bilingual és Bicultural törvénycikket. Ennek értelmében megindult az új bevándorlók  kulturális hagyományainak felmérése. A magyar irodalmi dokumentumok, fotóalbumok gyűjtésével és katalógizálásával a  kanadai levéltárak foglalkoztak.   A munka több évtizedig tartott, de végül  is sikerült alaposan feltérképezni a kanadai hungarológia minden ágát.

Megható érzés mindannyiunknak , hogy végre elérkezett egy olyan kor  amikor ,,a szellem napvilága ragyog”,  aminek az  „ablakán” a mi kulturális kincseink  is elismerésben részesülnek.

Az emigráció hosszú évei alatt az „Óhazától” távoli ország hideg talajából is kihajtottak a magyar nyelvű költészet új virágai.  Az új haza, a kivándorlás megrendítő élménye, az idegen világba történő megtelepedés öröme és bánata mind ihlető forrása lett további irodalmi alkotásoknak.

Számos tehetség bontakozott ki, s közöttük volt Miska János is.  Kis faluban, a Nyírség délkeleti részén levő  Nyírbélteken született. Mint 24 éves fiatalembert, őt is nyugatra sodorta az 56-os forradalom bukása.

Kanadába emigrált, ahol több évi tanulás és kemény munka után egyike lett azon ritka  író tehetségeknek, aki aktívan vett részt az új haza kutúrpolitikájában.
A  széleskörű  kutató munka, a hungarológia  oszlopos tagja lett. Könyvtárosi képesítése révén  több állami könyvtárban kapott  magas beosztást. Példás munkásságát  az ország kulturális munkájában kifejtett eredményeiért, Kanada  számos díszoklevéllel és  kitüntetéssel honorálta. Megkapta  Alberta tartomány nagydíját, továbbá 1977-ben  II Erzsébet királynő Koronázási Emlékérmének oklevelét.

Évekig dolgozott Kanada több városában, míg az ország nyugati peremén lévő  British Columbia fővárosába, Victoriába  érkezett. Élete utolsó előtti „állomása” volt, ahol a helybéli magyar újság, a Szigeti Magyarság  szerkesztését vállalta.
Jánost, mintha a Sors vezérelte volna a festőien szép Csendes Óceán partjára! Úgy tűnik ez a lépés, mintha  Ady prófétai látomása vált volna valóra. János történetében azonban nemcsak jelképesen, hanem fizikai valóságban is beteljesedett: a   költő, aki a kis  magyar faluból, az „értől” indult el, eljutott az óceánig. Az ő élete, pályafutása valóban megérdemelte, hogy filmet készítsenek róla. Koltay Gábor filmrendező, a történész és egyben a művész szemével „fedezte fel” a rendkívüli , filmre való témát.

János, miután a Csendes Óceántól már nem indulhatott tovább nyugat felé, így kelet felé vette az útját. Úgy döntött, hogy vándorútját befejezve , nyugdíjas éveit szülőhazájában,  Magyarországon tölti. Valószínű, hogy ebben az elhatározásában  jelentős szerepet játszott  házassága is. Felesége, Erzsike magyar asszony,  aki miatt a költőnk , ahogyan hajdanán  Ady is tette, mint a „Föl-föl dobott kő...úgy hullott vissza a kicsi országra”.
Egy szép májusi napon Erzsike és János meghívását efogadva, meglátogattuk őket. Kellemes,  napos délután szálltunk le a Hévről, ami kivitt minket Óbudára, Békásmegyerre.  Az új otthonuk előtt várt minket az ifjú pár. Igaz, hogy már mindketten nyugdíjas éveikben járnak, de mégis úgy tekintettünk rájuk, mint fiatalokra, mivel mindössze öt éves házasok. Az ifjú házasok kedvessége, boldogsága sugárzott felénk! Talán az Élet egyik legnagyobb ajándéka az ilyen naplementi fény.

Megcsodáltuk a szép, elegáns kertes otthonukat. Végig vezettek minket a házban, ahol az emeleti galérián kapott elhelyezést a Miska János Kanadai Irodalmi Gyűjtemény. Ez a nagy értékű szellemi hagyaték méltó helyre került. Ez köszönhető annak, hogy a hazájába visszatérő író még tele van tervekkel, aki újabb alkotásban munkálkodó ember, s  akinek minden vágya az, hogy a felmérhetetlen értékű szellemi tudást és tapasztalatot a szülőhazája részére megőrizze. A gazdag könyvtárban az érdeklődő, olvasást kedvelő látogató megtalálhatja azokat a műveket , amelyek János, továbbá  a magyar emigráns írók tollából születtek.

A könyveket  a külhoni magyarság szellemi legjobbjai  alkották. Ők, amikor a hosszú emigráns évek tapasztalatairól, küzdelmeikről számoltak be, mindezt talán tudat alatt az óhazai magyarok részére is hagyományozták.
A délutáni vendégség estébe nyúlt. Igaz, sok téma került az asztalra. Mintha be akartuk volna pótolni a kihagyott  éveket.  S mi a legjobb „orvosság” ilyesmire?!  Azt mondhatnánk, hogy az anekdótázás az, a  szellemes viccek , sőt,  idézetek a több, mint fél évszázada kötelezően tanult versekből. S ha mindezt mértékletesen fogyasztott  innivalók mellet  szavaljuk el, akkor a magyar társalgási művészet hagyományait  ápoltuk.
Valószínű, hogy Jánost is  e nemes szándék vezette, amikor megkérdezte: „Mondd  Miklós, végig tudnád még mondani a Himnuszt, mint hajdan Victoriában, az irodalmi körünkben tetted?
Miklós röpke pillanatig fontolóra vette a kérdést. „ Igen” felelte. ,, Megpróbálom, de előbb töltsél még egy kupicával !”

Áhitatos csöndben hallgattuk Kölcsey Himnuszát, amit Miklós hibátlanul végig szavalt. Lelkes tapssal honoráltuk a nem  mindennapi élményt, ami Miklós  időtálló memóriájának is szólt. Mindig tudtam, hogy férjem a magyar irodalom és közoktatás  „mintapéldánya”...
Szerény ember János barátunk. Ezt már régen tudtuk róla,  hosszú ismeretségünk alatt tapasztaltuk, hogy mennyire elfogulatlan, humánus világnézete van. Nyoma sincs benne a sikeres ember gőgjének , fölényességének.

Magas elismerésben részesítették az óhazában is. Egymás után kapta a jeles kitüntetéseket, többek között szülővárosa Nyírbéltek, és Hajdúböszörmény, ahol iskoláit végezte, díszpolgári oklevélekkel jutalmazták. Az MTA külhoni testülete tagjává választotta, a Nemzetközi Magyarságkutatás Testülete tiszteletbeli tagja lett, s Áder János államelnök  az illusztris Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével jutalmazta. Egész életével ,  munkásságával példát mutatott nemcsak régi honfitársainak, de a hazája új nemzedékének is.
Nem könnyen búcsúztunk el a vendégszerető Miska házaspártól. Lelkünk mélyén éreztük, hogy  nem egyhamar látjuk egymást  viszont az óriási távolság miatt.

Végső köszönő szavakkal  még egy kicsit ácsorogtunk a kapuban, amikor Erzsike megemlítette, hogy tavaly Jánost a Magyar Falvak Kultúra Lovagjává avatták. János huncutkás mosollyal megjegyezte:
,,De ne is gondoljatok arra, hogy a jövőben Sir John-nak szólítsatok! János továbbra is megteszi!” Majd hozzátette. ,, Nem tudom, Erzsike mit szólna  a Lady Elizabeth-hez.”
Milyen különleges, milyen igazságos az élet! Két szerény sorsú de szorgos gyermekét ilyen szép elismerésben részesíti!