Ma a szlovák-magyar viszonyban Benes nevének emlegetése azonnali feszültséggel jár. Mi elsősorban a magyarok jogfosztását kimondó dekrétumokat kifogásoljuk. Benes munkáját azonban ne csupán a rendeleti kormányzás alapján ítéljük meg. Sokkal bonyolultabb az életút.
Tarján M. Tamás többek között az alábbiakat írta a Rubikonban: 1938-ban „Benes törekvései hiábavalónak bizonyultak, ugyanis a náci diktátor a müncheni konferencián végül elérte, hogy 1938. szeptember 29-én – háború nélkül – teljesítsék követelését, a csehszlovák államot cserbenhagyták brit és francia szövetségesei. A területi veszteség és a német nyomás következtében Benes október 5-én lemondott hatalmáról, és átadta pozícióját Emil Hácha számára, aki tehetetlenül nézte Csehszlovákia széthullását. A bukott elnök október végén Londonba emigrált, ahol az első világháborúhoz hasonlóan újabb emigráns kormányt szervezett, a háború alatt tartotta a kapcsolatot a cseh partizánokkal, és részt vett a Heydrich elleni 1942-es merénylet kitervelésében is. Nagy-britanniai tartózkodása idején Benes levonta a müncheni események tanulságait, és úgy vélte, az országát cserben hagyó nyugatiak helyett a Szovjetunió támogatását kell keresnie, ezért 1943 decemberében Moszkvába utazott. Sztálin kérésére vállalta, hogy országa felszabadítása után kormányában helyet ad majd az emigráns kommunisták számára, cserében pedig elnyerte a diktátor támogatását a magyar és német lakosság kitelepítésére.”

Visszatérve 1938. októberére, Benes lemondása utáni napon a budapesti 8 órai újság párizsi tudósítója a következőket táviratozta: „A Jour Benes bukásáért őt magát teszi felelőssé, és emlékeztet arra, hogy amikor a csehszlovák állam megalakult, Benes megígérte a szövetséges hatalmaknak, hogy Csehszlovákiát keleti Svájccá építi ki és hogy ez a keleti Svájc még a nyugati Svájcnál is tökéletesebb lesz. Semmi kétség sem fér ahhoz, — írja a lap, — hogy Benes nem tartotta be ezt az ígéretét.”

Ami a „müncheni események” tanulságát illeti, Benes nem az elkövetett mulasztásokra gondolt, hanem arra, hogy a nyugatiakra nem lehet számítani. Ezért próbálkozott Sztálinnal. De vele sem járt jól. Az oroszok felhasználták, majd eldobták. 1948. június 7-én át kellett adnia a helyét Klement Gottwaldnak.

Lehet találgatni, hogy a franciák miért engedték át Csehszlovákiát Hitlernek. Utólag gyermeteg elképzelésnek bizonyult, hogy ezzel Hitlert kielégíthető és így az európai béke megmenthető. De ettől függetlenül álságosnak érzem a francia álláspontot. A bukás után hányják Benes szemére, hogy nem tartotta meg ígéretét? 1920 és 38 között majd két évtizedük lett volna, hogy annak megtartását követeljék. Persze mit lehet várni egy államtól, amely a maga nemzetiségeit, regionális identitásait talán mindenki másnál jobban olvasztotta be a nagy közös francia világba. A Benes féle félresikerült keleti Svájcban, nemcsak a hazájuktól elvágott magyarság nem érzete jól magát, hanem maguk a szlovákok sem, a ruszinokról nem is beszélve. Ugyancsak a 8 órai újság írta 1938 október 7-én: „Benes lemondása, mint politikai körökben hangsúlyozzák, az új kormánynak feltétlenül megkönnyíti a kormány nyilatkozata értelmében történő külpolitikai irányváltozást az idegen országokhoz, különösen pedig a szomszédállamokhoz fűződő jóviszony kialakítását és a szlovákokhoz, valamint ruszinokhoz való viszony ujjárendezését. Hangsúlyozzák, hogy a kormány nyilatkozata értelmében a csehek, szlovákok és ruszinok egymás közötti viszonyát feltétlenül rendezik és Szlovákia, valamint a Ruszinföld jogos kívánságait teljesítik. Ugyan akkor megvalósítják a közigazgatás decentralizációját.”

Az akkori problémákból a cseh és a szlovák viszonyt az ország kettéválása rendezte. A ruszin kérdés lényegét Sztálin „intézte el”, nemes egyszerűséggel magához ragadva Kárpátalját. Nagyon itt volna az ideje, hogy a szlovák-magyar viszony is rendeződjék. Ezt csak Budapest és Pozsony intézheti. Benes ellentmondásos kudarcos életútja, és bukásai jól mutatják, hogy még „győztesként” sem érdemes Párizstól vagy Moszkvától várni a közép-európai problémák megoldását.