Nemzetünk lelkiállapotát felmérni sokan és sokszor próbálták. Az eredmény gyakran szívszorító volt. Márton Áron például fiatal kolozsvári egyetemi lelkészként, másfél évtizeddel az ország szétesése után így írt: „…ahogy a történelem rohanó, vasas szekere elütött, azonmód fekszünk az útszélen, mutogatjuk sebeinket, koldus módra nyújtogatjuk kezünket a járókelők felé, de még nem szedtünk össze annyi önérzetet és erőt, hogy fogunkat összeszorítva felálljunk, az út porát leverjük, és megmutassuk, hogy gyöngeségünk ellenére tudunk a saját lábunkon járni.”

Ezekben a sorokban nemcsak az a tragikus, hogy valós képet fest, hanem az is, hogy megfogalmazása idején az anyaországra már nem volt érvényes a diagnózis. A két világháború közötti időben az életképtelennek tartott trianoni határok között sikerült életben maradnunk. Felálltunk és haladtunk. Nem mindig elég gyorsan és nem is mindig jó irányban, idealizálni nem akarom a három millió koldus országát. De ebből a lendületből nem jutott a határon túlra. Trianon legnagyobb átka: a nemzet szétszakadása már akkor, az első évtizedekben megkezdődött, a szocialisták alatt csak tetőződött a folyamat.

Akkor tetőzött volna, mármint a kádári időkben?

Nem. Hogy hol a tetőpont, arról Verzár Éva így ír:

A román forradalom után, akár a népmesékben, sok székely ember vette batyuját, s vágott neki a világnak az erdélyi hegyek öleléséből. A hosszú útra induló átalvetőben kemencében sült, kisebb házikenyér, padláson füstölt s téli fagy csípte szalonna, zsírban lesütött hús és jókora kolbász szorongott, de azért gurult még melléjük a kamrából pár lila hagyma is. Mentek szerencsét próbálni. A szabadságot követő első hetekben, hónapokban még mind HAZA készültek, így, csupa nagybetűvel írva; hisz Magyarország volt álmuk álma. Minden székely oda vágyakozott, mert ott mindenki különb, műveltebb és gazdagabb, mindenki magyarul beszél, magyarul vannak megírva a könyvek is, s ráadásul ott még a rendőr is köszön, ha nem is előre, de legalább vissza. Teltek-múltak a hónapok, aztán már az évek, és kinél hamarabb, kinél később, de megtört a varázs. Egyesek akkorra már itthon otthont teremtettek maguknak, mások nagy elhatározással visszafordultak, ám nem kevesen vannak, akik még továbbálltak, keresvén Tamási Áron örök érvényű kérdésére a választ: Mi dolgunk a világon? A helyüket keresők élete pedig tele van olyan kalandokkal, melyek megérdemlik, hogy megőrizze őket a történelem, s velük együtt a mindennapok édes-keserű, humoros-fájdalmas valóságát. Igazán, persze, csak akkor nevet a saját baján a jó ember, ha már beérett a fájdalom. A fájdalom pedig már igencsak beért, s még azt is lehet tudni, hogy pontosan mikor: 2004. december 5-én.

Eddig az idézet.
Most van egy kormányunk, amelyik tenni akar és tesz is a szétszakítottság ellen. De megérint-e minket, mindannyiunkat a nemzetegyesítés gondolata? Mert annak, ha sikeres akar lenni, a lelkünkben kell megtörténnie.

U.i. Verzár Éva könyve, amelyből az idézet származik, letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtárból. Jó szívvel ajánlom neked is: http://mek.oszk.hu/15200/15215/15215.pdf