Magam nem tudom, mit jelent ez a szó. Mikor serdülő legényként valami marhaságot csináltam - mert én sem voltam semmivel sem jobb senki más hasonló korú emberfiánál - szegény szüleim megkérdezték: mit nem kaptál meg tőlünk, fiam, hogy ilyenekre vetemedsz?

Először mellbe vert a kérdés, elszégyelltem magam, aztán szinte önkéntelenül bukott ki belőlem a szó: egy testvért. Nagy csend lett erre, hisz biológiai akadálya nem lett volna kivitelezésnek, csak akarati volt: egy erősé apám részéről és egy elfogadó, meghajlóé anyám részéről. Így maradtam egyedül, s kerestem nálamnál nagyobb fiúk barátságát egy útba igazító báty után kutatva. Felnővén megfogadtam, nekem legalább három gyermekem lesz. Így is történt, s ekként legalább botcsinálta, botorkálva, menet közben szülőséget tanuló apaként lestem testközelből immár: milyen, ha úgy nő fel valaki, hogy testvére van. Lurkóim kiskorúkban is jelesre vizsgáztak e tárgyból, hisz a sok mindennapos heccelődés, bakalódás mellett azonnal összezártak és a tökéletességre fejlesztették a szolidaritást, ha bármelyiküket valamilyen veszély fenyegette. Ma sincs ez másképp, hála a Jóistennek.

Aztán megtanultam lassan, érő ésszel és kopaszodó, őszülő fejjel, hogy a testvér szónak más jelentése is van, hogy a családi köteléken túl is jelent valamit, sőt, olykor nagyon sokat is. Hiszen testvérnek szólít például Édes Ecsém, azaz Feri a jó barát, és tudom, hogy így is érzi, nemcsak szavajárása ez. De testvér a nemzettárs is. A minden sorscsapásnak eddig ellenálló csángó, akinek mai léte is csoda. A minden történelmi széllel szembemenő konok és csak azért is kitartó székely. A teljes és tudatos elbutítást túlélő anyaországi magyar, a tartását kereső és lassan újra megtaláló felvidék. A puszta létéért küzdő kárpátaljai, a megmaradást és a békét kereső délvidéki, az eltűnése ellen küzdő horvátországi és szlovéniai. A legrafináltabb beolvasztást átvészelő őrvidéki, várvidéki, és minden, a világban szétszórt, hihetetlenül nagy létszámú magyar ember. Ez nem csak tény, hanem megtanulandó házi feladat is. Mert kincset érő helyi értékeinket csak úgy őrizhetjük, óvhatjuk meg és menthetjük át az utókornak, ha ebben a harcban vannak társaink, akikre számíthatunk. Ők a nemzettestvéreink.

De vannak hittestvéreink is, kiket olyan Húsvétkor imádkozott bővülő körben szeretünk, a velünk egy hitűektől a „hitetlenekig”. Ők a felebarátaink. Azaz minden ember. Persze ide eljutni nagy út s nem mindenkinek sikerül, de, ha már elérjük azt, hogy elleneinket legalább ne utáljuk, hanem megtűrjük, imádkozzunk értük, akkor már jó utat tettünk meg ahhoz, hogy levakarjuk az ezüstöt a tükör hátáról és ablakká tegyük azt. Hogy ne csak magunkat lássuk, hanem kinti testvéreinket is.

Álljon itt végül egy kárpátaljai levél: „Kedves Békési Testvéreink! Sajnos nekünk tényleg nem hozott semmi jót a tanévkezdet. Kezdik ellehetetleníteni a munkánkat, de fontos kitartanunk. Jó érzés tudni, hogy aggódtok értünk, s együtt éreztek velünk. Ebben a hónapban még átesünk egy frontális ellenőrzésen, ami értékeléssel és a működési engedélyünk meghosszabbításával kell, hogy záruljon. Itt aztán majd kiderül, hogy viszonyulnak hozzánk, mivel az oktatási hivatalban az ellenőrző bizottságból senki sincs magyar. Lehet, belekötnek majd, hogy miért vannak magyar feliratok, miért nem tudnak az óvodapedagógusaink jobban ukránul, miért engedem magyarul írni a terveket. Tartok tőle, hogy annak ellenére, hogy minőséges munkát végzünk alul fognak értékelni minket, sőt, lehet, hogy el is bocsátanak, s tesznek egy ukrán anyanyelvűt intézményvezetővé. Kérlek, az én személyes címemen tartsuk a kapcsolatot. Levelezésünket ki kell törölnöm, mert a postát is ellenőrzik. Nem nézik jó szemmel, hogy magyarországi támogatást elfogadunk.”

Nem kell kommentár ehhez. Csak lenyelt galuska, majd szolidaritás lélekben és testvéri segítség. Tettekben.