A Magyarok Világkapcsolata
 
            
t h e   h u n g a r i a n   w o r l d   c o n n e c t i o n       

FÓRUMOK  ::  HUMOR
 

Ismeretlen szomszédaink

Magyar Krónika, június 17.
Szabó Katalin
Budapest

Mint már többször beszámoltunk róla, a 2003-as esztendõben Graz városának ítélték oda az „Európa kulturális fõvárosa“ címet. A rendkívül gazdag és igényesen összeállított programban – az ötszáz oldalas füzetben 130 kisebb-nagyobb rendezvényt találni – akad egy, amely kiváltképp megfelelni látszik a címet megpályázó városatyák indoklásának, akik szerint: „Graz erõssége abban rejlik, hogy évszázadok óta a kultúrák találkozásának metszéspontjában fekszik és egészen sajátos karakterré tudta összeolvasztani a román/olasz és szláv, magyar és német/alpesi hatásokat.” Olasz, szlovén és magyar színek árnyalják évek óta – nemcsak ebben az évadban – a Theater im Keller (TIK) (Pinceszínház) mûsor-kínálatát.

Az „Unbekannte Nachbarn/Ismeretlen szomszédaink” rendezvénysorozat – mint azt a színház vezetõjétõl és az egyik „ötletgazdától”, Norbert Hainschek úrtól megtudtuk, 1999-ben indult azzal a céllal, hogy bemutassa szomszédai, Olaszország, Szlovénia és Magyarország színházi életének aktuális történéseit, áramlatait.

„Szándékuknak megfelelõen az 1999/2000 évadban a szlovén, a rákövetkezõ esztendõben a magyar, a tavalyiban pedig az olasz kortárs dráma állt a középpontban. A magyar szezonban volt egy õsbemutatónk - Filó Vera: „Tulipándoktor” - és négy magyar drámát – Esterházy Péter: Búcsúszimfónia, Pozsgai Zsolt: Profétakeringõ, Spiró György: Kvartett és Egressy Zoltán: Portugál - mi mutattunk be elõször német nyelvterületen. Az idei esztendõ súlypontját a drámaíró pályázat három gyõztes darabjának osbemutatói adják.

Megtudhatnánk valami közelebbit a pályázatról?

Az „Ismeretlen szomszédok” drámaíró pályázatot Olaszországban, Szlovéniában és Magyarországon írtuk ki, bárki pályázhatott, egyetlen feltétel volt csupán, beküldött darabját még nem mutatták be másutt. Szándékunk visszaigazolását látom abban, hogy kiírás nagy visszhangra talált: Összesen 508 színmû érkezett, 309 Olaszországból, 65 Szlovéniából és 134 Magyarországról. A pályamûveket átadtuk az öt-öt neves színházi szakemberbõl álló mindenkori nemzeti zsûrinek. A magyar bírálóbizottság - Göncz Árpád, Dr. Tóth Mária, Radnóti Zsuzsa, Frigyesi András és Békés Pál – Baranyai László „El innen” címû abszurd egyfelvonásosát ítélte a legjobbnak. A darabot Koncsek Albert hozzáértõ és gondos fordításában május 7-én mutatjuk be, az õsbemutatót követi még tizennégy elõadás ugyanebben a hónapban.

Feltételezem, nem véletlen, hogy éppen ez a „játszóház“, a TIK, adott és ad otthont az ilyen kezdeményezéseknek.

Pinceszínházunkat megálmodói még 1951-ben azzal a céllal alapították, hogy teret adjon új kezdeményezéseknek, befogadja és megismertesse a közönséggel az új áramlatokat. Frissesség, kísérletezõ kedv, közérthetõség – talán ezek a legfontosabb alapelvei ennek a muhelymunkának. Tizenkét állandó tagunk van, akik mellé a mindenkori feladat szerint, akár egy elõadás erejére, hívunk játszótársakat. Egyébként magánszínház vagyunk, fenntartónk a „Theater im Keller” egyesület.

Hogyan fogadta eddig a közönség a bemutatott darabokat?

Általában véve jól, és ez mind a közönségre mind a kritikára is érvényes. Hozzá kell azonban tennem, hogy ez a fajta mûsorpolitika nem vonz széles tömegeket. A kortárs mûvészetek bemutatása és befogadása a színházra és nézõre nézve egyaránt nem minden kockázat nélküli intellektuális kaland.

Tervezik-e a „szomszédolás“ folytatását?

Igen, szándékuk szerint a jövõben minden évadban bemutatunk legalább egy darabot az érintett országok dráma-termésébõl. Az eddig eltelt három esztendõ megtanított minket odafigyelni egymásra, és most már õszinte érdeklõdéssel várjuk az újdonságokat. Kár lenne elveszíteni a fonalat, hiszen ennek a - most már bátran mondhatom - bevált szomszédolásnak komoly hagyományai vannak. Szép sikerrel mutattuk be 1988/89-ben Spiró György „Csirkefej”, 1999/2000-ben Schwajda György „Szentcsalád” és 1990/1991-ben Görgey Gábor „Komámasszony, hol a stukker” darabját.

Jártak már vendégszerepelni nálunk, vannak-e kapcsolataik magyar színházakkal?

1998-ban mi nyitottuk meg a Budapesti Német Színház évadját Felix Mitterer „Ein Krach im Hause Gottes” darabjával. Természetesen elsõsorban velük állunk szorosabb, és Radnóti Zsuzsán keresztül lazább kapcsolatban a Víg-színházzal. Örömmel vennénk azonban bármilyen összjátékot más magyar játszóhellyel, színházi mûhellyel – egy szóval nyitottak vagyunk az együttmûködésre.

Radnóti Zsuzsa, a magyar zsûri egyik tagja, így jellemezte a pályázat magyar gyõztes darabját: „Az egyfelvonásos játék, ’El innen’, kritikusan boncolgatja a magyar értelmiség hazája iránt érzett ambivalens érzéseit. Az állandó elvágyódás, a maradni vagy menni újra és újra fölbukkanó kérdése nemzedékek sorának életére nyomta rá bélyegét. Egy házaspár képzelt térben és képzelt idõben zajló párbeszédein át a darab ezt a korántsem csupán sajátosan magyar hozzáállást veszi górcsõ alá. Úgy gondolom, nemcsak Magyarországon van közvetlen aktualitása.”

A szerzõt, Baranyai Lászlót szerencsés véletlennek tartja, hogy darabja éppen megfelelt a feltételeknek. „Bár a téma tetszés szerinti volt, a kiírás címe: „Ismeretlen szomszédaink” alapján azt azért tudni lehetett, hogy olyan téma nyer, ami helyi, ám ugyanakkor nemzetközi is, következésképpen érteni lehet határon innen és túl egyaránt.

Honnan a témaválasztás? Netán személyes élmény? Miért tartotta fontosnak, hogy feldolgozza?

Lehet, hogy más erre egyértelmû választ tud adni; én nem. Egyrészt a megírás folyamatában, másrészt az utólagos értelmezések során állandóan változik, csavarodik a téma, a hozzáállás... értve ez alatt a saját magam hozzáállását is. Azt mondják, csak az ökör következetes. Én hál’istennek megengedhetem magamnak, hogy ma másként lássam darabomat, mint akkor, amikor megírtam. Visszakanyarodva az élményhez, élményekhez: egyrészt volt egy barátom aki disszidált, mégpedig úgy, hogy én vásároltam meg neki a repülõjegyet, húzzon el innen, ne maradjon itt... holott a legszívesebben én mentem volna, másészt a szüleim, bár nagyon utálták a kommunizmust, ötvenhatban mégsem hagyták itt ezt a nemszertem helyet, harmadszor én magam is mindig tele voltam-vagyok nagy tervekkel, amelyekbõl aztán nem lesz semmi... ennyi indíték, gondolom, bõven elég. Hogy miért tartottam fontosnak feldolgozni? Mert a föld hatmilliárd embere közül ezt a témát így, ilyen precízen egyedül csak én tudtam megírni.

Hogyan ítéli meg a graziak „Ismeretlen szomszédaink” vállalkozását?

Nagyvonalú és nagyon tisztességes ötlet. Annak egyébként roppantul örülök, hogy a Nemzeti új vezetése is hasonlót tervez: kitekinteni, bemutatni a környezõ országok drámairodalmát. Ha darabom után csak két ember mondja azt Grazban, hogy jé, ezek a magyarok mégsem olyan sötét barbárok, mint hittük eddig, és EU-csatlakozásuktól sincs mit tartanunk, akkor többet tettem európai integrálódásunkért, mint egy csomó nagyszájú politikus.

Mit gondol, lesz magyarországi bemutató is?

Errõl talán a döntésben illetékes színházi szakembereket kellene megkérdezni.

Eddigi munkái, jövõbeni tervei?

Tanult mesterségem az újságírás, de jó régóta nem uzöm már... mindig akadt normális civil foglalkozás, amibõl jól-rosszul megéltem. Úgyhogy belletrisztikai munkálkodásomnak vajmi kevés köze van tanult szakmámhoz; ahogy én látom, a pergõ nyelv, pontosabban egy bizonyos zsûrnál-íráskészség nemhogy könnyítené, ellenkezõleg: nehezíti a pontos fogalmazást. Mert azzal, hogy azt jegyezzem le, amit szeretnék, amit elgondoltam, és ne azt, amerre a tollam visz, néha szinte több gondom van, mint magával a témával. Egyébként írtam egy csomó verset és novellát, de igazi pályámnak a drámát érzem. Éppen nemrég kellett egy nagyobb asztalfiókot csináltatnom, hogy mind beleférjen. Most éppen egy regénybe vágtam a fejszémet, jelenlegi haladási sebességem mellett ötven-hatvan év múlva leszek kész vele.

Milyen érzés gyõztesnek lenni?

Nagyon jó. Kábé öt percig. Utána jön a csömör... amit hál’isten szintén öt percig tart csak. Mert nincs mese, ott az állandóan bekapcsolt gép, le kell ülni elé, egyszerre kell lesni, figyelni az elõttem, meg az agyamban lévõ képernyõre, az elõbbire villámgyorsan, de ugyanakkor nagyon precízen le kell jegyezni, ami az utóbbin történik, jaj, nehogy valami kimaradjon, valami elvesszen... pályázatot nyerni nem rossz dolog, de ez sokkal izgalmasabb.

Köszönjük a beszélgetést!

az oldal tetejére Impresszum | Hirdetési árak | © 2000 Magyar Krónika Rt