A Magyarok Világkapcsolata
 
            
t h e   h u n g a r i a n   w o r l d   c o n n e c t i o n       

FÓRUMOK  ::  HUMOR
 

Egy év, ami megváltoztatta Amerikát
Ahogy a magyarok emlékeznek világszerte

Magyar Krónika, szeptember 15.
Lukács Csaba, Szabó Szilvi, Csapó Ida, Kállai Eszter, Kalász István, Miska János, Mailáth Mária
 


Lukács Csaba (New York - Washington)
Reggel nyolc óra negyvenhat perckor kezdõdött a történelem.

Azon a szeptemberi napon a New York-i magyarok egy kis közössége a Magyar Emberi Jogok Alapítvány irodájától kétutcányira levõ lakásban, Memi néninél gyülekezett. Elõjöttek az ötvenhatos és a korábbi reflexek: a tanácstalan amerikaiakkal ellentétben a magyarok egymást hívogatták, gyertya- és elemvásárlásra buzdítva a másikat, és arra emlékeztetve, hogy ilyenkor tanácsos vizet fogni a kádba!
Hámos László, az alapítvány elnöke így foglalja össze az akkor tapasztalt érzéseket: "- Az elmúlt évben sok dologban változott gyökeresen Amerika. Azelõtt a félelem nem volt a hétköznapok része. De most a két toronnyal együtt a lelkekben is összeomlott a biztonságérzet. Mindenkinek beépült a tudatába, hogy támadhatóak és törékenyek vagyunk. Azóta mindenki más szemmel nézi az esti híreket, eleven érzéssé vált, hogy igenis közünk van a világ dolgaihoz. Nincsenek már távoli, kevéssé fontos események, minden mindennel összefügghet."

Szabó Szilvi - Budapest
Aznap (Budapesten) munkahelyemen ültem.

A fõnököm szólt, figyeljem a rádiót, amely bemondta, hogy merénylõk repülõgépet vezettek a toronynak és micsoda katasztrófát okoztak. El sem akartuk hinni. Gyorsan felmentem a netre, és ott már képeket láttunk a lángoló épületrõl. Mellette egy oldalas, de egyre szaporodó kommentár, hogy mi történt.
Sietett mindenki haza és néztük a hírmûsorokat. Minden más adást leállítottak, erre figyelt az ország.

Csapó Ida - Budapest
Azóta tudom, mi a BÉKE: Azt a napot, míg élek, nem felejtem el soha.

A postáról jöttem haza, és a párom szólt: Nézd, mi történik, gyere ide - hívott a számítógépe elé. Mindkettõnk komputerében tévékártya van...

A monitoron maga az õrület, a borzalom játszódott le a szemem elõtt, élõ, egyenes adásban közvetítve. Férjem azt hitte, valamilyen katasztrófa filmet lát, amikor valahogy véletlenül a CNN csatornájára kapcsolt, de hamarosan kiderült, a valóság borzalmasabb lehet, mint bármilyen kitalálás.

Láttam, ahogy becsapódott a második gép... Ezt már a saját számítógépem monitorán. És egymásnak a szobákon átkiabálva találgattuk, mi történik még...

Ledõlnek a tornyok - mondta a párom, és én megkövülten néztem az élõ, egyenes adást. És a tornyok leomlottak, szinte méltóságteljesen. Mintha film lett volna az egész... De nem az volt! Itt nem makettek dõltek le... Láttam, ahogy a porfelhõ szétterül, ahogy emberek menekülnek, zokognak, rémülten szaladnak, autó mögé bújnak- órákon át néztük a tévét.

Közben lányommal "beszéltünk" az interneten át - email-t váltottunk, aztán az ICQ segítségével beszélgettünk. Elkapott a pánik, szerettem volna, ha minden szerettem körülöttem van. Csak nem lesz ebbõl háború? - kapott el bennünket a riadalom. Aztán elindultam az óvodába, unokámért, Kisbencéért.

Ahogy kiléptem az utcára, minden hihetetlenül nyugodt, csendes volt - pedig ez egy zajos, forgalmas nagyváros. Az Epres kert zöldjei még épp csak barnállottak itt-ott... BÉKE honolt az utcákon. Akkor értettem meg, mennyire bevonódtam, a képernyõ mennyire közel vitt, a pokoli tornyok közelébe... Itt nem voltak sikolyok, nem érzõdött a rettenet aurája, itt csend volt, és béke volt, és nyugalom volt.

Az óvodában még inkább. Minden mintha lassúbb lett volna, mint máskor... Valószínûleg itt még nem tudják - gondoltam, és hallgattam, minek felkavarni bárkit is, legyen nyugalom az óvodában addig is, amíg lehet, amíg haza nem visznek minden kisgyereket.

Kézen fogva ballagtunk haza Kisbencével, beszélgettünk, elmeséltem neki, hogy mi történt. És leültünk vele a tévéképernyõ elé. Utólag arra gondoltam, vajon mire emlékszik majd...? És jöttek az információk az óceánon túlról, és képeket ismételtek újra meg újra, más szemszögbõl is.

Aztán megjött Kisbencéért az anyja... S mi éjfélig ültünk a képernyõk elõtt, miközben az interneten keresztül érzéseinket, gondolatainkat is kicseréltük. Hihetetlen volt, érthetetlen - vagy nagyon is érthetõ? - , ami történt. És ott, és akkor tudtam, ez a szeptember 11-e valamit megváltoztatott, valami örökre megváltozott...

Néhány nap múlva sétáltunk a Városligetben, és megint mélyen megérintett a BÉKE. A levegõ hihetetlenül áttetszõvé vált, szikrázó tisztán ragyogott minden, és hallottam a csendet. A szökõkút csobogott, a ragyogó fényben emberek sétálgattak... Én szeptember 11-e óta tudom, mi a BÉKE.

És még mindig nagyon-nagyon felkavar, ha arra a napra gondolok - sírok, sírtam többször, most is kis híján... És ilyenkor az jut eszembe: vajon hogy tudták feldolgozni azok az emberek, akik ott voltak, akik elvesztették szeretteiket?
És nagyon nem tetszik, hogy a nagypolitika "csinálói" - erõsen úgy néz ki - semmit sem tanultak az egészbõl.

Kállai Eszter - Budapest
2001. szeptember 11. - Hol voltam aznap?

Sárospatakon voltunk férjemmel. Magyarország északkeleti táján derûs reggelt, verõfényes délelõttöt hozott 2001. szeptember 11. Szép volt az egész fél nap, amit, ott töltöttünk. Vendéglátóink, a református lelkészképzõben könyvtárosként dolgozó lelkészházaspár szívét-lelkét beleadta a város megmutatásába. Megnéztük a képzõ értékes mûvekkel tele múzeumi könyvtártermét, aztán múzeumát, aztán a ma is muködõ könyvtárát. Külön figyelembe részesültek azok a gyûjtemények, amelyek a nyugati magyarság tagjaitól örökségként kerültek vissza. Beszéltünk ma élõkrõl is.

Olyan emberekrõl, akik ha hazajönnek nem mulasztják el, hogy el ne zarándokoljanak ezen õsi magyar helyre: erõt gyûjteni, feltöltõdni. New York-i magyar neve is elhangzott, mint olyané, aki rendszeresen "hazajár" ide. Aztán megnéztük a várat, az ottani múzeumot.

Majd a vasútállomáson szeretetteljes búcsút vettünk a házaspártól. A Budapestig tartó hosszú úton férjem gyönyörködött a tájban, én pedig próbáltam megemészteni a tegnap történteket. Gondolkodj, kételkedj, kérdezz, s ne fogadj el csak egyértelmû tiszta szót - ez az 1983-ban tanítványaimmal együtt elindított "Szépen magyarul - Szépen emberül" mozgalom egyik tanácsa az embereknek.

Ehhez tartva magam kerültem elõzõ este heves vitába az elõadásom utáni beszélgetés közben az egyik keményfejû, a kételkedést, a tépelõdést nem ismerõ magyarral. ÕMagyarország, a magyar nemzet sorsát az emberiség sorsából eõrsen kiszakítva volt csak hajlandó vizsgálni. A hosszú órák alatt sikerült némileg megnyugodnom. Biztattam magam azzal, legközelebb talán sikerül szót értenünk.

Este értünk haza lakásunkba. Alig hogy letettük csomagjainkat, megszólalt a telefon. Egy fiatal barátunk telefonált, aki mindig megosztja gondjait velem: "Eszter néni! Már többször hívtam. Nagyon érdekel, mit szól a tornyokhoz." - "Milyen tornyokhoz?" - ÚRISTEN! Hát nem is tudnak róla? Kapcsolja már be a tv-t!" - Bekapcsoltam. Megbénultam néztem a látványt. A látvány megfogalmaztatta velem: a múlt, még ha nem is tudtuk lezárni, véget ért. Innentõl, még ha nem is vagyunk rá felkészülve - új szakasz kezdõdik az emberiség történetének.

Kalász István - Németország
Hol voltam aznap? Amikor a kollektív élmény...

Az autópályán, Leonberg felé. A kocsiban ültem, egy páciensemhez tartottam éppen, amikor félbeszakadt a zene, és bemondták rádióban. Támadás érte az USA-t. Még semmit sem tudni, majd jelentkezünk, hebegte a bemondó. Hmmm, gondoltam, ki lehet ez az eszement-hülye-hõs - nem tudtam a tettére szót találni. Ott ültem az autóban, markoltam a kormányt, gázt adtam, a rádióból ütõdött zene szólt újra, és megérkeztem páciensemhez.

A kezelés persze elmaradt, csak ültünk a nappaliban, és némán néztük a tévét. A CNN egyenes adását, amikor a második repülõgép eltalálta a WTC hatalmas tornyát. My God, lehetett hallani New Yorkból, mein Gott, mondta öreg páciensem. És ekkor ittunk egy hatalmas konyakot. Mert hatalmas kanapén kuporogva mindketten arra gondoltunk: háború lesz. Páciensem ismerte a háborút, Moszkva alatt megszenvedte a Tiger páncélzata mögött az eszme diadalát, õ azért ivott sápadtan, én nem ismerem, azért ittam.

Nem háborúra, ellene iszunk, mondtuk mindketten. Egyszerre. Biztatóan. Nun, ja... ilyenkor az ember hirtelen a gyerekére, az anyjára gondol. És barátai jutnak eszébe, mondtam a második konyak után, és idõs páciensem megértõen bólintott, miközben a Nachrichten TV, a híreket sugárzó adó bemondta, lezuhant a negyedik repülõgép. Két-három héttel késõbb azután megjelent az elsõ irodalmi antológia Szeptember 11. címmel. Hatalmas kupacokban állt a könyvesboltokban. Nem vettem meg. Nem tudom miért van így, de bennem a halál elkergeti a szavakat, és mivel ma már tudjuk, Istennek hála (melyik Istennek is?), nem lett világháború, hát most írok errõl a napról elõször és utoljára.

Miska János - Vancouver
Minden olyan jól összejött!

Már napokkal elõtte kiterveztük az utat. Kedden, 11-én reggel indulunk északi túránkra, Nanimó, Qualicum Beach, Comax, Cambell River mesés vidékére. Elotte való délelõtt, az idõ rövidsége s Mária szerkesztõ asszony sürgetésére sikerült befejeznem az októberi megemlékezést, mely "Magyar regék" - 1956" címmel jelent meg másfél hónappal késõbb lapunk elsõ oldalán. A délutánt a Beacon Hill Parkban töltöttük, békés napsütésben. A mesterséges tavak partján tollászkodtak a vadkacsák, vadlibák, s fényes kaliforniai sirályok keringtek szárnyrebbenés nélkül a szálas douglász fenyõk fölött. Sétánk hamar véget ért feleségem bíztatására. Itthon szilvalekárt kellett foznünk, majd a bankba kellett mennem, hogy útravalót vegyek ki öt napra.

Este számos telefonhívás érkezett, Ottawából, Demmer György hívott, s megbeszéltük a munkatervünket egy színes riportsorozattal kapcsolatban. A lakástömbben is beszéltem pár személlyel. Tudatván a "Strata Council" tagjaival, utazási tervünket.

Reggel korán keltünk, gyors reggeli, lakás rendbetétele, végsõ csomagolás. Útbaindulás elõtt kinéztem a tágas ablakon, mely a százholdas parkra s délre, a tengerszorosra néz, panorámás képet nyújtva az amerikai örök-hósapkás Olímposzi hegyekre. Máris honvágyat éreztem csöndes otthonunk iránt. - Hallgassuk meg az idõjárás jelentést - mondta a feleségem.

Bekacsoltam a televíziót, rövid sercegés, vibrálás után megjelent a kép, égígérõ épülettornyot mutatva. sötét füsttel ablakaiból.
- No, már reggel is rémfilmekkel traktálnak bennünket, - zsörtölõdtem.
Idegenkedve néztem a képernyõn a nagy tolongást, rohangálást, jajveszékelést.
Lenyugözõ rémfilm! A tv bemondó egyre emeltebb hangon adja a közvetítést, gyanút keltve, hogy nem mese ez, gyermek, hihetetlen dráma játszódik itt le, mégpedig New York városában és Washingtonban!

S hogy mennyire nem mese, egy gép, ez a második, elképesztõ suhanással belesiklik a másik égigérõ toronyépületbe. S alig húsz perc múlva, a szemünk láttára mutatja a képernyõ, hogyan omlik porba a két épület, a nyugati világ büszkesége, humanitása, szellemisége, zsenialitása jelképe.

Bennünket, akik átéltünk pusztító háborúkat, megértünk kegyetlen megszállásokat, embertelen zsarnokságokat, reményt keltõ, de eltiport forradalmat, talán az átlagos észak-amerikaiaknál is lesújtóbb érzéssel töltött el ez a borzalmas látvány, jelezvén, hogy a megalapozottnak vélt békés életünk nem is olyan biztonságos, mint a tegnapi verõfényben véltük. Mintha egy világ omlott volna össze az emberben.

Utazásunk elmaradt, mélységes megrendülésben telt e a nap, szívszakasztó érzéssel gondolva romok alá temetett ártatlanok ezreire, fájdalomittas hozzátartozóikra, s iszonyattal gondolva a jövõ bizonytalanságára, a bennünket körülvevõ, világmindenségben érzékelt összekuszált káoszra.

Örökre nyomot hagyott lelkemben a képernyõrõl majd a sajtóból sugárzó borzalmas látvány. Ha ma is toronyépületet, ha ablakunkból vastag kondenzcsíkot húzó repülõt látok, megfoghatatlan aggodalom, lelket marcangoló borzongás vesz erõt rajtam.

Ha újabb képet mutatnak a hiányzó tornyok helyén s a térségben bizakodó, alkotó népeket, feldereng az emberben az élet értemét jelzõ remény. Az ember alapjában véve jó teremtmény, elméje leleményes, s a jövõt illetõen, történelme egész folyamán mindig megtalálta túlélésünkre a bölcs megoldást.
Talán még megjön a remény az egy évvel ezelõtt tervezett utazásunkra is!

Mailáth Mária - Montreal
Aznap reggel sietni kellett.

Az elsõ megbeszélésre mentünk a Queen Elizabeth Hotel-ba, a Szent István Bál elõkészületei ügyében. Szólt a telefon, édesanyám hangja, - nézzétek a TV-t borzalmas dolog történt, New Yorkban egy repülõgép becsapódott a Trade Center egyik tornyába.
" - Az lehetetlen „ - mondtam, biztos valamit félreérthetett, ilyen nem létezik! - és tovább készülõdtem nagy gyorsan. Közben férjem bekapcsolta a TV-t és mit látunk, a legnagyobb megdöbbenésre, igaz a hír, sõt, ahogy néztük a második gép is belerohant a másik toronyba.

Nem volt idõ a TV elõtt idõzni, menni kellett, a kocsiban hallgattuk tovább a fejleményeket.
A Hotelba érve, mindenkit a TV elõtt találtunk, és pont akkor omlott le az elsõ torony, majd a második.

Megbénulva, csak néztünk mindannyian, sokunknak könnyekkel a szemében, és közös gondolattal: megtörtént az amit eddig senki nem gondolt, Amerika is megtámadható, - semmi és senki sincs biztonságban ezután.

az oldal tetejére Impresszum | Hirdetési árak | © 2000 Magyar Krónika Rt