A Magyarok Világkapcsolata
 
            
t h e   h u n g a r i a n   w o r l d   c o n n e c t i o n       

FÓRUMOK  ::  HUMOR
 

Nt. Seress Ödön és feleségének temetése Torontóban

Magyar Krónika, szeptember 9.
Dancs Rózsa

"Mi pedig nem e világnak a lelkét vettük, hanem az Istenből való lelket; hogy megismerjük azokat, a miket Isten ajándékozott nékünk."

(Pál I. Lev. A Korinthusbeliekhez 2. 3., 12. vers)

Vannak emberek, akik nem hagynak űrt maguk után, mert fizikai hiányukat elfeledteti tetteik súlya és ereje. Szellemük átragyog az időn és a téren, messzire kíséri azokat, akiket sugarukba fogadtak.

Seress Ödön református lelkész ilyen ember volt. Mert ha tőlem a kanadai magyar emberről érdeklődnék valaki, akkor legelőször Seress Ödön nagytiszteletű úr neve jutna eszembe. Pedig ő már haza ment, nem kanadai, mondhatná akárki -, illetőleg mondhatta volna tegnapig. Igazat is szólt volna a vitatkozó, ha nem igazolna mindaz engem, amit nemcsak a kanadai magyarság köszönhet neki Vancouver-től Calgary-n át Toronto-ig, hanem gyermekeimmel együtt magam is kaptam tőle. Templomokat építettek körülötte, közösségek formálódtak, hagyományok alakultak ki munkája nyomán. Nt. Seress Ödön bábáskodott a torontói Rákóczi Alapítvány megszületésénél, és naprakészen ő adta hírül az anyaországi, illetőleg a lecsatolt területekre szorult magyarok problémáit.

Tőle hallottunk először Temesvárról 1989-ben, vele imádkoztunk Marosvásárhelyért és tőle tudtuk meg, hogy lehullt a vasfüggöny. Büszke volt híveire, az újonnan érkezettekre éppen úgy, mint a régiekre. Büszke volt a gyermekekre, akik a nyári táborokban részt vettek, és mindenkinek figyelemmel kísérte sorsát, hogy ott és akkor léphessen közbe, ahol és amikor szükség van tanácsra, segítségre, bátorításra. Ha kellett, határozott mozdulattal állt az álnokság elé, mert mindent megértett, csak az árulást nem. Nemcsak hűséges lelkipásztor volt Nt. Seress Ödön, de igaz magyar ember is, összmagyarságban gondolkozó.

Tegnap azonban hazajött. Végérvényesen visszaérkezett ide feleségével együtt - otthonról.
A tegnap, 2005. augusztus 28-án temettük a magyar református közösséghez életén keresztül hűségesen ragaszkodó Seress-házaspárt. Hamvaikat a miskolci ügyvédházaspár, Rácz Mária és férje szállították vissza Torontóba, eleget téve a lelkészcsalád végakaratának, hogy fiúkkal közös sírba helyezzék őket. Hazatérésük rendhagyó irányú, mint ahogy az Isten rendhagyó sorrendet szabott ki földi életútjukra is. Előbb a fiút, az egyetlen gyermeket, Pétert szólította haza az Örökhazába 1972-ben, majd az apát, a torontói Első Magyar Református Egyházat huszonnyolc esztendőn át pásztoroló Seress Ödönt, utolsónak pedig a legtehetetlenebb állapotba kényszerült asszonyt, Sárikát.

Az Úr kipróbálta őket. Seress Ödönék ismerték, mert átélték, a legnagyobb szenvedést, amit Isten földi halandóra mérhet. De Istenbe vetett hitük segítette őket, hogy kibírják a kibírhatatlant, egyetlen gyermekük tragikus halálát. A búcsúztató Nt. Vass Zoltán Áprily Lajos Menedék c. költeményét idézve érzékeltette találóan a lelki erőforrást, amelyből Seress Ödön és felesége merítettek:

"S mikor völgyünkre tört az áradat/ S már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen,
Egyetlenegy kőszikla megmaradt,/ Egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten."

Nt. Seress Ödön Miskolcon született 1926-ban. Alig volt tizenhárom éves, amikor elvesztette édesapját. Hogy elemi és középiskolai tanulmányait be tudja fejezni, fiatalon vasúti pályamunkásként dolgozott. Érettségi után beiratkozott a Sárospataki Teológiára. 1949-ben elnyerte az Egyházak Világtanácsa ösztöndíját az amerikai Berkeley Egyetemre, ahová azonban soha nem juthatott ki, mert nem kapott útlevelet. Viszont magára vonta az ÁVH figyelmét, amely be akarta szervezni az értelmes és intelligens, megnyerő külsejű fiatal segédlelkészt, aki azonban inkább vállalta, hogy szemetes kocsit vezet, de nem vált besúgóvá.

1950-ben vette feleségül Sárikát, akit már diákkorában eljegyzett. Házasságukat egy kisfiúval áldotta meg Isten, aki négy éves volt, amikor a család kivándorolt Kanadába. A Presbiteriánus Egyház előbb Manitoba-ba, Portage la Praire-be helyezte, majd az albertai Calgary-ba, ahol hat éven át dolgozott. Ott végzett munkásságáról a krónikás, Nagy Éva a következőket jegyezte fel: "Az egyház Missziói Bizottsága Nt. Seress Ödönt helyezi ki Calgaryba előbb csak egyéves időszakra. Seress tiszteletes úr 1958. március 3-án érkezik meg családjával. Még mielőtt az egy év letelt volna, a gyülekezet állandó lelkészének választja meg.

Az új lelkipásztor folytatja az elődök által elkezdett munkát, új munkaterületeket nyit, a gyülekezeti életet pedig újjászervezi. Az 1958. év áprilisi közgyűlésén már új rendszerben választja meg a gyülekezet vezetőit: az egyház lelki ügyeinek vezetésére megválasztják az örökös presbiterek tanácsát, a gazdasági ügyek kezelésére pedig a gazdasági presbitériumot, élén a gondnokkal. A lelkész feleségének kezdeményezésére 1959 márciusában az egyház fiatalabb nőtagjaiból megalakul a Molnár Mária Fiatal Nők Köre, Bondár Lászlóné első elnökkel. Nagy hangsúlyt kap ismét a fiatalok közötti munka, a vasárnapi iskola újra fellendül, 1958 szeptemberében 30 gyerek jár rendszeresen vasárnapi iskolába, melyet a tiszteletes asszony vezet képzett tanítók segítségével.

1959 nyarán a gyermekek egy hetes táborozáson vesznek részt a Sylvan Lake melletti egyházi táborban. Ősszel magalakul a serdülő fiúk körében a "Boys Club" a lelkipásztor irányításával. Említésre méltó még, hogy 1959-ben, az egykor missziós segítséggel beindult egyház teljesen önellátóvá válik. Saját terheink viselése mellett a gyülekezet nem feledkezik meg soha a menekültek támogatásáról sem, sőt a Molnár Mária Női Kör Indiában is támogat egy gyermeket. Az egyház tekintélye nagyban megnövekszik az angol testvérgyülekezetek között is, az egyházmegye többször gyűlésezik templomunkban, sőt egy alkalommal az egyházmegyei nőszövetség is nálunk tartotta évi közgyűlését.

A különböző magyar felekezetek között is békesség van, magyar nemzeti ünnepeinket a két magyar egyház és a Magyar Club közös rendezésében ünnepli a magyarság. Nt. Seress Ödön 1964 márciusáig szolgált közöttünk, ekkor a torontói Első Magyar Református Egyházhoz helyezték át.

Áldásos szolgálati idejét a megerősödés, önállósulás, a felnőtt korba lépés jellemezte. Rendet teremtett az egyház szervezési ügyeiben, egyháztagság, presbitérium, belmissziók mind új életet nyertek munkája nyomán. Egyik lelkészi jelentésében ő fogalmazza meg, milyen is kell legyen az igazi egyháztagsági viszonyulás:

"Az egyházhoz tartozás nem kényszer, nem szokás, hanem egyedül hitünk függvénye-, hit által nyert szabadságból nevezhetjük magunkat Isten gyermekeinek, Jézus Krisztust elfogadjuk Urunknak és Megváltónknak, s ez által a szabadság által mindenkor képesek vagyunk engedelmeskedni az egyházi szabályoknak, és tudunk áldozatot hozni egyházunkért".

Ezt a hitvallást követte Toronto-ban is 1991-ig, nyugdíjba vonulásáig. Feleségének egyre súlyosbodó izületi problémái miatt 1993-ban itt hagyták a drága sírhelyet, ahová gyermeküket temették, és visszatelepedtek Magyarországra. Seress Ödön évekig a Sárospataki Kollégium és az amerikai közösségek közötti kapcsolatokat egyengette, majd 1998-ban Miskolcra, szülővárosukba költöztek. Itt kerültek baráti kapcsolatba a Rácz-családdal, akikre végakaratukat bízták. Halálukban vissza akartak jönni Toronto-ba, Péter mellé. Megtörtént. Rácz Mária megható beszédében felidézte a fizikailag egyre gyengülő, de nagy szellemi erőt és hitet sugárzó két emberrel töltött órákat, akik utolsó pillanatukig képesek voltak vigasztalásra. Hitték és hirdették, hogy a magyar népre jobb élet reggele virrad, és a magyar nemzet megmérettetése után elnyeri Isten jutalmát.

Erre a hitre rímelt a költői remekmű, melyet Nt. Vass Zoltán idézett:

"A legsötétebb ég alatt,
Téged találtalak
A legmélyebb örvény felett
Uram, én téged leltelek.
Isten némán hozzám hajol
S engem idéznek valahol
A csillagtalan éjjelne
Egy láng lobog a lelkemen,
Mint reves fában gyönge fény
De mégis élet és remény."

(Juhász Gyula: De profundis)

Hadd búcsúzzunk Nt. Seress Ödöntől és a Nagytiszteletű Asszonytól azokkal a szavakkal, amelyekkel mint lelkipásztor ő búcsúztatta egykori barátját:

"Az igazi élet olyan, mint a láng. Különös, rejtelmes. Elfogyasztja önmagát, amíg másoknak fényt ad. Úgy szolgál, hogy önmaga elég. Élete folyton égő láng volt. A magyar puszták pásztortüzeinek lángja, mely messze világított, és sokaknak szolgált fényével. Befejezést nyert egy alkotás, amely minden alkotás között a legértékesebb, mert emberi élet! A befejezés pillanatában felragyog előttünk minden szépsége, tartalma, értéke."

Béke poraikra!

az oldal tetejére Impresszum | Hirdetési árak | © 2005 Magyar Krónika Rt.