A Magyarok Világkapcsolata
 
            
t h e   h u n g a r i a n   w o r l d   c o n n e c t i o n       

FÓRUMOK  ::  HUMOR
 

Bartis Ferenc (1936. július 4- 2006. június 9.)

 
Magyar Krónika, július 4.
Dancs Rózsa
Toronto

 

Alig egy szűk hónappal 70. születésnapja előtt Budapesten meghalt Bartis Ferenc író, költő, lapszerkesztő, az Összmagyar Társaság alapító elnöke. Alig pár nappal előtte még belepanaszolta a telefonba, hogy a verőlegények annak idején jó munkát végeztek a szamosújvári, jilavai börtönökben, és szétvert belső szervei nagyon fájnak. "Vagy az orvosok betegek vagy én", írta keserű bartisi humorral a "helyzetjelentést" a CÉH c. lap januári számának borítójára is, de azt is hozzátette, hogy még nem teszi le a lantot.

Mert szükség van az ő gyergyói-csíki kemény szeleken edződött nyakasságára, hogy a világ lelkiismeretét felrázza, a világ szemét rányissa az összmagyarság sorsára. Mert csakis az összmagyarság változtathatja bölcsőkké a koporsókat, csakis az összmagyar összefogás képes asztal alá kergetni a világ értékeivel galádul sáfárkodó lucifereket.

Alig pár nappal előtte, pontosan hétfőn, még találkát beszéltünk meg Bartis Ferkóval. Mert, bár nyögve és a fájdalomtól elgyötörten, de hittel hitte, hogy együtt, a jobbra felesküdött magyarokkal karöltve még rendbe tehetjük ezt a cudar világot, "hogy legyen emberibb a magyar holnap". Pénteken azonban feladta a betegségekkel vívott keserves harcot. Nem azért, mert gyenge volt, nem azért, mert legyőzetett. Gyergyószárhegyi székely Bartis Ferkót nem győzte le a halál, mint ahogyan nem tudták legyőzni a bikacsököt kéjelegve forgató, a nyelvét kitépni igyekvő gyilkos pribékek sem. Nem legyőzetett a Vas utca elnémíthatatlan harcos költője, csak Isten vette tenyerébe, mert úgy vélte, hogy elég szenvedés méretett reá. Elcsendesedett, megpihent, "előre ment", hogy eloltsa a pokol lángjait az utána érkezőknek.

Bartis Ferenc történelmet teremtett munkásságával. Sápadt, törékeny egyetemistaként ama halottak napján, amikor a pesti utcák kövei zokogtak az orosz tankok talpai alatt, a Házsongárdi temetőben a széttépett és összetört nemzet nevében harsogta bele a fagyos szélbe, "És mégis élünk!" Ezzel a versével akkor és ott, a didergő Kolozsvárott megpecsételte életét. Egész nemzedéke életét. Ettől a perctől kezdődött meg számára a pokoljárás. Ám a román börtönök bugyraiban elszenvedett kínok kínjai ellenére is talált egy "verssornyi időt", hogy hirdesse, "minden nyelven csattog az ostor, de magyarul fájóbban csattog". Az összmagyarság nevében mondta ki, hogy "Új eszme kell, látassék jövője tisztán, emberül s szóljon halkan".
Fejet hajtva, halkan búcsúzunk tőle Végrendeleti végzés c. versének töredékével:
"S ha a búcsúszavak elkonganak...

Jaj, ne.
Ne zárjátok le a koporsómat!
Hajdani cellámra emlékeztet
még a mélyben is engem.
Ne eresszétek bele a föld sebébe!
Még nem gyógyultam ki halálos
rabságomból ma se.
Legalább holtomban lehessek szabad!
Ne, azt se! Égessetek el!
S egy fenyőfa dobozban vigyetek haza, SZÁRHEGY­RE,
s a Nagyhegy tetején
a Nagytemplom előtt
a két öreg fenyőóriás közé
úgy ékeljétek urnámat szülőföldembe,
hogy ne fájjon neki,
s mindig kezeügyében lehessek,
ha újra kell értelmezni a világot
gyermekei tekintetében"

az oldal tetejére Impresszum | Hirdetési árak | © 2006 Magyar Krónika Rt.