A Magyarok Világkapcsolata
 
            
t h e   h u n g a r i a n   w o r l d   c o n n e c t i o n       

FÓRUMOK  ::  HUMOR
 
   

A nagy ÉN

Magyar Krónika, február 15.

Szendrei Ildikó

Az embereknek általában egy-két igaz barátjuk van, akikben valóban megbíznak, akik segítik, támogatják őket. Manapság sokan azt mondják nekem 10-15 barátom is van és furán néznek rám mikor én ennél jóval kisebb számot mondok. S amikor kimondtam, és felnézek, megvető pillantást kapok. A ,,Nekem rengeteg barátom van!” szlogen, miért jobb, mint egy valós megállapítás, nekem nincs sok. Egy ilyen helyzetben még én érzem magam rosszul. Valamit elrontottam? Önkéntelenül is felvetődik a kérdés, körülöttem miért nincsenek mindig vidám, puszi-pajtás emberek? És miért kevés, az egy számjegy nekik?

Valaki a szívét, a szavát adja barátjának és az semmibe veszi, nem az első eset. S van, hogy a hátadon másznak fel utána meg elhagynak, és csak állsz abban a helyzetben, amiben hagytak.  Milyen emberek ők? Nem barátok. A ,,mindig magam adom”-nak sokan bedőlnek, s évtizedekkel a hátuk mögött rájön az egyik fél, hogy még annak sem örül, amit együtt elértek.

A barátság nem olyan, mint egy cipő, amelyet megvásárolunk a kirakatból, felvesszük a fontosabb alkalmakra, és ha megkopott, már csak otthon használjuk, mondván ne lássa senki, aztán, ha végleg elnyűttük egyszerűen kidobjuk, mert úgyis kapunk helyette újat.

Közhelynek hangzik, mégis való igaz, hogy bajban tudjuk meg, ki a barát, mert amíg minden passzol és jól mennek a dolgok, addig mindenki nagy rózsaszín barát, de ha valami elromlik, mindjárt indul susmus a hátad mögött és minden egyes vízcsepp, amely a teli pohárból a földre esik, már árvízi jelzésként jut el hozzájuk.
Egy barát, ha fizikailag messze is van, de ha tudjuk, hogy gondol ránk, az már fél siker a bajban, mert érezhetjük, hogy van miért küzdeni.
Fura helyzet, amikor egy addig barátnak hitt személyről kiderül, hogy nem létezik számára más, mint a nagy ÉN.

Én itt voltam én ott voltam, én ezt csináltam, én azt csináltam,én jól vagyok, én ezt kaptam, én nem adok semmit. És ez elejétől a végéig csupa-csupa nagybetű, mert hát ilyen emberek is vannak. Amikor összeveszel valakivel, sérülést hagysz benne.
Ha valaki egyszer megbotlik, az az ő hibája, de ha még egyszer megteszi az már a mi hibánk. Nem látjuk csak érezzük, itt valami nincs rendben, mert a nagy ÉN folyton visszatér.

Sok ember nem képes lezárni egy barátságot, –a másik örökös ,,megbotlása” ellenére- mert fél, hogy soha többé nem talál másik barátot. Ilyenkor persze előjönnek a régi –együtt átélt emlékek, élmények. S ez mindig visszahúzó erő, de be kell látni, ha valami erőltetett, állandó hullámvölgy, mert belemárthatsz egy kést egy emberbe, majd kihúzhatod, a seb örökre ott marad. A gonosz szavakkal okozott sebnek a hege is ott marad.

Persze most sokan azt gondolhatják, hogy nem csak ilyen kapcsolatokból áll a világ. És igazuk van.

Vannak igaz mély barátságok, amelyek többet érnek mindennél. A barátok ritka ékszerek, akik megnevetettnek, együtt éreznek, bátorítanak. Ezekben a kapcsolatokban nem az a fontos, hogy a felek egymás szemébe, hanem az, hogy egy irányba nézzenek.

A jó és rossz kapcsolatokban élők közül senki nem tudja megmondani, hogy mitől lát a másik, kis egyszerű emberben csodát, amely olyan hatással van rá, hogy azért hirtelen teljes szívből érdemes lesz élni. Rengeteg emberrel találkozunk életünk folyamán, de az az egy, aki igazán fontos lesz, azért nem győzünk majd hálát adni.
Valakinek…

az oldal tetejére Impresszum | Hirdetési árak | © Magyar Krónika Rt.