A Magyarok Világkapcsolata
 
            
t h e   h u n g a r i a n   w o r l d   c o n n e c t i o n       

FÓRUMOK  ::  HUMOR
 
Nem élhetünk szabadság nélkül
Magyar Krónika
Montreál, 2008 április 4
.
Nt. György Attila László

Móricz Zsigmond híres regényének címe, a “Nem élhetek muzsikaszó nélkül”, szállóigévé lett, ami ugye arról szólt, hogy gyakran vagyonokat, nemesi birtokokat mulattak el, vagy kártyáztak el. Isten Igéje azonban arra tanít bennünket, hogy ugyan meglehetünk életet, vagyont, erkölcsöt pusztító tivornyázás nélkül, azonban szabadság nélkül nem, mert a szabadság maga az élet.

Ma, amikor az 1848. március 15.-én kezdődött forradalomra és szabadságharcra emlékezünk, jó dolog tudnunk, hogy:
Istennek nagyon fontos az ember szabadsága. Ezért nem biológiai gép az ember, sőt ezért feljebb való még az angyaloknál is az Isten akaratát önszántából cselekvő ember, mert az ember szabad. Isten legalábbis szabadnak teremtett minket, az Ő orcájának hasonlatosságára. Amikor azonban néhányan a szabadosságot összetévesztik a szabadsággal, éppen akkor nem látják, hogy szenvedélyeink, indulataink, hiúságunk gyakran a legmélyebb rabságra és szolgaságra kárhoztatnak bennünket. Némely ember azt gondolja, hogy azt teszem, amit akarok. De gyakran éppen akkor nem látja, hogy a Sátán akaratát hajtja végre, és neki szolgál.

Mi azonban azt mondjuk Józsuéval együtt: mi és a mi házunk népe az Úrnak szolgálunk, mert az Úrnak szolgálni nem rabság, hanem teljes szabadság. Szabadnak lenni a szeretetre, a jóságra, az igazságra, a szépségre, a bölcsességre. Isten szabadságra szül bennünket, a rablánc és a rabszolgaság a Sátán találmánya. Ezért minden ember úgy kell vigyázzon a másik ember igei értelmű szabadságára, mint a saját szeme fényére, mert aki megrabolja a másik szabadságát, a sajátját is elveszíti. Vagyis szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Sőt! Minden nemzet úgy kell vigyázzon a többi nemzet szabadságára, mint a sajátjára, mint a saját szeme fényére. Ha csak egy nemzet szabadsága is csorbul a Földön, mindnyájunk szabadsága lesz szegényebb. Szabadság nélkül nem élhetünk. Egyenként sem, de nemzetenként sem. A szabadság olyan mint a lélegzet. Ha elfogy, meghalunk.

Az elmúlt ötszáz évben minden magyar generáció meg kellett vívja a maga harcát a szabadságért.
És minden generáció az elődök példájából merítette az erőt. A mai magyarokat 1956 emléke lelkesíti, az 56-osok  1848-ra, a negyvennyolcasok Rákóczira, a kuruc felkelők a Hunyadiakra, a Hunyadiak az Árpádokra apelláltak.
Károli Gáspár bibliafordító testvérünk azt írta a maga századáról, a XVI.-ról, hogy egészen bizonyosan közel kell, hogy legyen a végítélet, mert még soha nem volt az emberiség ennyire tobzódó a bűnben, ennyire elvetemült, ennyire léha és álnok, mint éppen az Ő idejében. Következésképp a török invázió az utolsó idők jele, Isten a nép bűnei miatt sújtja az övéit a kiontott vér és a keserves sírás vezeklésével. És valóban. A XVI. század a maga nemében szörnyű idő volt, különösen a magyarság számára.

Költőink, íróink évszázadok múltán is felemlegették a mohácsi csatateret, Buda elvesztését 1541-ben, az 1551-52 esztendőt, mikor elesett Lippa, Temesvár, Szolnok, valamint hogy Eger rommá lett a hősies várvédelem alatt, mígnem másodjára a török mégis csak elfoglalta 1596-ban. A magyar Pantheon, megtelt olyan hősökkel, mint Dobó István, Bornemissza Gergely vagy a szigetvári várkapitány, Zrínyi Miklós. Szörnyű idők voltak, a nemzeti tragédia kiteljesedésének ideje, hiszen előbb ketté, majd három részre szakadt az ország, két pogány közt viaskodva Mátyás király gyönyörű országát idegen hadseregek dúlták kétszáz éven keresztül szinte folyamatosan.  Az egykor virágzó ország népessége megtizedelődött és  koldussá lett.

Azonban a 2008. esztendő böjtjében ugyancsak megkérdezhetjük, hogy vajon mit szólt volna Károli Gáspár, ha a XVI. szd. helyett a XX. szd.-ban kellett volna Isten ítéletes Ígéjét hirdetnie?
Hiszen Magyarország a két világháború következtében immáron nem három, hanem hat részre szakadt, és a hatmillió abortuszon túl is millószámra becsülhető az áldozatok száma, azoké, akik elestek a harctereken, eltűntek a földi pokol bugyraiban, meghaltak a megsemmisítő táborokban, odavesztek a szétbombázott épületekben, éhenhaltak az ínségben, elpusztultak a járványokban, csecsemők és aggastyánok, gyermekek és idősek, férfiak és nők, gazdagok és nincstelenek egyformán. Vagyis gyakran majdnem egyformán. A magyar szabadság meg-megújuló forradalmait  eltaposták, az osztrák vértesek 1711-ben, a kozákok lovai 1849-ben, majd a szovjet tankok 1956-ban. A katonai vereségeken túl azonban a nagyobb baj az lett, hogy a sok évszázados gyarmati sors elnyomása, de leginkább az utóbbi hatvan év refinált agymosása pedig eldeformálta népünk lelkét, és megtörte életerejét. A magyar hétköznapokra pedig rányomta a pecsétjét az iparszerűen űzött megalkuvás, a lelkekbe oltott szolgalelkűség, az írástudók gyávasága és az egész társadalom balkanizálódása, amelyet helyenként a nyílt vagy puha diktatúra táplált és a fortélyos félelem erejével igazgatott. 

A szabad embernek azonban van egy tulajdonsága. Még pedig az, hogy nem fél. Valaki azt mondta, hogy a demokrácia első jele az, hogy nem félünk. Valóban, a szabadság és a félelem nem fér össze, a népi közhely csak röviden annyit mond ugye, hogy gyáva népek nincs hazája! Ezért a szabadságra szomjazó ember, a szabadságra vágyó nép azzal kezdi a szabadsághoz vezető utat, hogy bátorságot gyűjt magának. És ehhez a legjobb út, ha megemlékezik elődei, apái és anyái bátorságáról.

Nem véletlenül tanácsolták Napóleonnak, hogy ha meg akarja törni a magyarokat, akkor vegye el tőlük a történelmüket. Óriási erő van tehát az emlékezetben és az ősök hősi példájához való hűségben.

Vajon mi adott erőt elődeinknek a haláltmegvető bátorságra? Hiszen ők is csak ugyanolyan emberek voltak, mint mi magunk, és mi gyakran még a hétköznapok hőseivé sem tudunk lenni. Ugyanakkor mégis azt látjuk, hogy korról-korra, közülünk való testvéreink emberfölötti bátorságot tanúsítanak, akár mint Eger várának védői, akár Josef Bem hadseregének székely katonái, akár a pesti srácok a szovjet tankok ellen 1956-ban. Honnan volt ez a bátorság?

Isten Igéje ad választ: "A szeretetben nincsen félelem; sőt, a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: a ki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben." Tehát a halálmegvető hősöknek a hazaszeretet adott erőt, a hit az igazságban, és az igazság Istenében.
Mily csodálatos erő forrása tehát a hazának és a népnek a szeretete.
Az evangélium azonban arra kényszerít bennünket, hogy továbbkérdezzünk. Ha a hazaszeretet erőt ad az embernek az emberfeletti bátorságra, akkor vajon mekkora erő lehet abban az emberben, aki Istent szereti ugyanilyen őszintén, ugyanilyen emberfeletti odaadással?
Amikor mi a naponkénti aggódásainkkal és szorongásainkkal csatázunk, a család mindennapi kenyere iránti rettegésben többnyire minden hónap végén tetőtől talpig megmártózva, a napi félelmek szintjén is naponta megalkudunk a sorssal, a körülményekkel és a mindenkori hatalommal, tudnunk kell, hogy egy óriási hatalom támogat bennünket és tölt el erővel, a szeretet, a hűség és az igazság Istene.
Élet és halál felől pedig így tanít a mi Urunk Jézus Krisztus:
-Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, mert a lelket meg nem ölhetik. A lélek az, ami megelevenít, a test pedig nem használ semmi t.-

Aki tehát Istent szereti, annak minden a javára van, mert az ilyen ember az örömben háládatos, a bajban állhatatos. A teljes szeretet kiűzi a félelmet. Mert aki a hazát szereti, a haza javát keresi mindenkor, és életét adja érte, ha kell. Aki Istent szereti, az Isten országát keresi, és életét adja érte, ha kell. Akit pedig Isten szeret, annak hazát és családot, küldetést és feladatot ad, hogy hűséges gondviselője legyünk azoknak, akik ránk bízattak, hogy családjainkat és hazánkat a Krisztus kegyelmébe ajánljuk gondolattal, szóval, cselekedettel, igyekezettel, buzgósággal, és legfőképpen a jó példával előjárván, mint azt tették ezer esztendőn át apáink és anyáink, hogy szent örökségként adhassuk gyermekeinknek a hazaszeretetet és a Jézus Krisztus evangéliumát nemzedékről nemzedékre. AMEN

Az örökségről pedig végül hadd szóljon a vers:

A magyaroknak magyar a földje

A magyarnak magyar a földje
és azon magyar folyó halad,
magyar eső hull az égből
és alatta magyar búzát arat.

Magyar pék magyar kenyeret süt,
s a magyar tehén magyar tejet ad,
a bölcsőben magyar gyerek sír
a csatatéren magyarok nyugszanak.

Magyar költő magyar éneket dalol
s a magyar zászlóra dobban a szíve
szívbe vésték és a mennybe írták:
"hazádnak rendületlenül légy híve!"

az oldal tetejére Impresszum | Hirdetési árak | © Magyar Krónika Rt.