Glaser János

François Marty, francia filozófus és teológus 1979-ben írt cikkében mondja, hogy a huszadik század folyamán a világ, főleg a nyugati világ, elvesztette a „jelkép világát”, gondolkozásának azt a részét, mely nemcsak megérti a jelképek értékét, hanem lehetővé is teszi számunkra, hogy a jelképek jelentését megértsük.

Ez így, általánosítva, nyílván nem igaz. Valahányszor beszélünk, jelképeket használunk, hiszen a szó nem más mint egy jelkép, azaz valami, ami rámutat valami másra. Ugyanígy lehet meghatározni, mi a jel, de lényeges különbség van a kettő között. Jel valóban semmi más, mint egy tárgy, ami valami másra mutat. Tulajdonképpen semmi más köze sincs ahhoz, amire mutat; pl. egy utcanév-táblát más utca sarkára is lehet állítani, attól sem a mi képünk az utcáról, sem az utca nem változik meg, egyszerűen rossz helyen van a jel. Jelkép viszont valamiképpen részt vesz abban, amire vonatkozik.  Kosztolányi verse, A Zászló, jól kifejezi ezt a viszonyt: „Csak bot és vászon, / de nem bot és vászon, /hanem zászló”; a zászló jelkép, nem pusztán, sőt, nem is elsősorban a tárgy az, ami fontossá teszi, hanem az, hogy összeköt azzal a valósággal, amit kifejez, pl. a nemzettel, mozgalommal vagy politikai ideológiával, aminek jelképe, amire vonatkozik. És ebben a tekintetben bizony a huszadik század második felében a nyugati társadalom elvesztette a „jelkép világát”.

Ennek több oka volt. Az első világháború után a politikai skála mindkét szélsőségén kialakult, ideológián alapuló politikai mozgalmaknak hatalomra jutásuk utáni kegyetlenkedései és az emberiesség elveit tipró viselkedése megrendítette az emberek hitét nemcsak ezekben az ideológiákban, hanem általában az ideál értékében is. Ezt csak megerősítettek a második világháború alatt és az utána következő fegyveres összetűzések, mint a  koreai és vietnami háborúk alatt elkövetett és nyilvánosságra kerülő, az emberi jogokat sértő incidensek, amiket éppen azoknak a hatalmaknak katonasága követett el, melyek ezeknek a jogoknak védelmét hirdették. Mind az ideáloktól, mind az ezeket képviselő jelképektől való tömeges elfordulást az is elősegítette és gyorsította, hogy a huszadik század második felében jelentősen megerősödő kereskedelmi hirdetések egyik alapvető témája az önösség, a személyes érdek, előny és élvezet előtérbehelyezése volt. Ez nyilvánvalóan ellentmondott nemcsak a keresztény, de minden nagyobb vallási közösség által vallott ideáloknak. Voltak olyan hirdetési kampányok is, amelyek éppen az ideálok jelképeit, pl. karácsonyt, állították gazdasági érdekeik szolgálatába, és így leolcsósították azokat. Ezzel párhuzamosan Nyugaton az egyéni szabadságjog egyre fontosabb lett anélkül, hogy az ezzel kapcsolatos felelősségvállalás kötelezettségét is kiemelték volna. Az eredmény az volt, hogy alkotóművészek – írók, költők, zeneszerzők, színdarab- és filmírók és producerek, festők, szobrászok, stb. – arra az álláspontra helyezkedtek, hogy joguk van azt mondani és hirdetni, ami akarnak, tekintet nélkül arra, hogy az a társadalomra hogyan hat, árt-e vagy nem. Hasonlóan viselkedtek a vállalatok, érdekeltségek is, nekik a profit volt az egyetlen fontos szempont.

Nehéz lenne tagadni, hogy a ideálok lebecslését támogatták egyes emberek és csoportok, akiknek és amelyeknek vagy egyes ideálok, vagy egyáltalán az ideálok létezése ellen volt kifogásuk. Ilyenek voltak pl. az ateisták és az anarchisták. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy minden ateista vagy anarchista ellensége az ideáloknak, már csak azért sem, mert hiszen mindkét irányzat természeténél fogva maga is ideológia. Az ilyen és hasonló gondolkodású, de szélsőséges csoportok számára azonban ez a tendencia kapóra jött, és amennyire csak lehetett, kihasználták. Az eredmény: manapság meglehetősen sok bátorság kell ahhoz, hogy valaki nyíltan bevallja, hogy ő bizony valamilyen magasztos ideál szerint igyekszik élni, vagy, hogy neki fontos az általa szolgált ideál jelképe, mint pl. a kereszt vagy feszület, a nemzeti zászló, stb.

A jelképek és ideálok hanyatlásának pedig komoly következményei vannak a társadalom részére. Nem véletlen, hogy az ideálok minden ismert kultúrában kialakultak, a legősibbtől és legprimitívebbtől kezdve. Az embernek ahhoz, hogy ember legyen szüksége van valamire, ami kiemeli a hétköznap megszokottságából, és valami szebb, nagyobb, értékesebb elérésére buzdítsa. Mindegy, hogy ez a hétköznap bogyók, gyökerek gyűjtéséből, mamutvadászatból, a Szent Péter bazilika építéséből, a Mona Lisa festéséből vagy űrhajózásból áll. Ami megszokott, előbb-utóbb unalmassá válik, és ami unalmas, az lélekölő, minden gyarapodásnak, haladásnak, teremtő készségnek is gyilkosa.

Ha egy társadalom elveszti „jelkép világát”, ez annak a jele, hogy vagy ideáljai gyengék, vagy már legnagyobbrészt el is tűntek. Az emberi természet azonban küzd az unalom ellen, keres valamit, ami azt megtörje, de ideál nélkül nincs célja, nincs ami vezesse, tehát megragadja azt, ami szembetűnő és azonnali kiemelést ígér a mindennapiból. Ez lehet alkohol, kábítószer, verekedés, valami veszélyes tett, akármi, ami éppen eszébe jut, amiről hallott, csak fogja meg fantáziáját és legyen új, más, mint amihez hozzászokott.

Nem kell különösebben magyarázni, hogy ilyesmiről egyre többet hallunk. Megmagyarázhatatlan erőszak, gyilkosságok, néha tömeggyilkosságok, amiknek ismeretlen vagy elégtelennek tűnő okai vannak, fiatalok, akik azzal szórakoznak, hogy mozgó autók tetején próbálnak állni, és folytathatnánk a példák sorát. A lakosság többsége, akikben még élnek az ideál gyökerei, értetlenül áll ezzel szemben, nem tudja, hogy fordulhat ilyesmi elő. Pedig a válasz, ha nem is vigasztaló, egyszerű: ezek mind az ideál nélküli társadalom kórtünetei. A veszélyes az, hogy ha a helyzet nem változik, ha az ideáltalanság egyre divatosabb és egyre elterjedtebb lesz, akkor egyre több ilyen esettel kell szembenéznünk. Ez majdnem hihetetlennek hangzik, pedig a történelemben van már rá példa: Róma hanyatlásának ideje.

Időszámításunk kezdete körül a klasszikus istenek naiv hite elvesztette hitelét, egyre kevesebben követték, bár a szokásokat megtartották. A római polgárok szükségleteit, ha nem is bőségesen, de ellátták: minden polgárnak joga volt a gabonához és a szórakoztatáshoz. Lassan a cirkuszi játékok, a gazdagabbak orgiái is elvesztették varázsukat, egyre újabb, érdekesebb, izgatóbb dolgokat kellett kitalálni. A gladiátorok harci játékai már nem voltak elegendők, hát komolyra ment a „játék”: a vágások igazi sebeket ütöttek, a vesztest egyszerűen megölték, mintha háború folyna. A halálraítélteket, közöttük a keresztények százait, talán ezreit, nem csak nyilvánosan végezték ki a porondon, hanem a legagyafúrtabb, legkegyetlenebb kínzásoknak vetették alá, hogy a közönség „élvezhesse” kínlódásukat. A lakosság hozzászokott a vérhez, kegyetlenkedéshez, majdnem természetesnek tűnt már, hogy a császárok családtagjaikat, a nekik ellentmondókat, a kegyvesztetteket meggyilkolták vagy meggyilkoltatták, de az is, hogy a pretoriánusok, Róma helyőrsége és rendőrsége, ha a császár nem járt kedvükre, hát őt is eltették láb alól.

A polgári, törvényes rend összeomlását, a világ fővárosának szennybe és teljes káoszba süllyedését aztán már csak a barbár betörés tudta megtörni, mely azonban nemcsak Róma süllyedését fejezte be, hanem Európa kultúráját is évszázadokra visszavetette.