Az Egyház útja az ember útja
MagBeszélgetés Erdő Péter bíborossal
2009. október 17.

Egyház és állam kapcsolata húsz évvel a berlini fal leomlása után - volt a CCEE idei plenáris ülésének fő témája – az ülés kapcsán kérdeztük Erdő Péter bíborost, a CCEE és a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökét az egyház és állam kapcsolatáról, a világban tapasztalható erkölcsi válságról, és a kivezető útról.
– Egyház és állam kapcsolata húsz évvel a berlini fal leomlása után volt a CCEE idei plenáris ülésének fő témája. Hogyan változott egyház és állam kapcsolata ez idő alatt Magyarországon?

– Eleinte viharosan, később elhúzódó módon. 1989 után általánosan elterjedt „csodavárás” jellemezte a magyar társadalmat, s ez érvényes az egyházi, vallási területre is. Mindenki a szabadságtól várta a problémák megoldását. A rendszerváltozás hevében született az 1990. évi IV. törvény, amely máig meghatározza az állam és egyház viszonyát, és a vallásszabadság gyakorlását Magyarországon. Ebben a törvényben volt néhány olyan sajátosság, ami kissé eltér az európai szabadságjogi chartáktól. Nem ellenkezik vele, hanem konkretizálja magyarországi megnyilvánulását és megjelenését. Ilyen például a vallás vagy a világnézeti meggyőződés kifejezésétől, kinyilvánításától való tartózkodás jogának deklarálása. Ez nem nélkülözhetetlen kelléke a vallásszabadság elméleti fogalmának. Másik ilyen fontos sajátosság volt, hogy egyházként nyilvántartásba lehet venni a száz alapító által kérvényezett közösségeket. A környező országokban például Csehországban tízezer főhöz kapcsolták ezt a lehetőséget. Jelentős eleme ennek a törvénynek, hogy kifejezetten tiltja, hogy az állam külön hivatalt hozzon létre az egyházak irányítására, igazgatására, továbbá deklarálja az egyházak jogát, hogy különböző közhasznú tevékenységek területén intézményeket tartson fenn – oktatás, egészségügy, kultúra, sport vagy szociális területen. Deklarálja továbbá azt is, hogy ezen intézményeknek – legalábbis néhány szektorban, így a közoktatásban – a hasonló állami intézményekkel egyenlő normatív finanszírozáshoz van joguk. Ez szükséges feltétel volt ahhoz, hogy az egyházak merjenek újra valamiféle jelentősebb intézményes tevékenységet vállalni. Hiszen Magyarországon sem az egyházak, sem az állampolgárok nem kapták vissza az annak idején ellenszolgáltatás nélkül elvett termelőeszközeiket. A társadalomnak nem alakult ki az a képessége, hogy bizonyos szükségleteiről maga gondoskodjék. Sőt, erre ma kilátás sincsen. Szemben a 20 évvel ezelőtti helyzettel, ma biztosak vagyunk benne, hogy legalább további 30 évig nem lesz képes a társadalom arra, hogy önálló, saját erőre építve vállaljon jelentősebb terheket. Ez vonatkozik az összes nagy társadalmi szociális rendszerre is. Illúzió volna az állami részvétel lecsökkentésére törekedni, úgy mint egy olyan társadalomban, ahol ezek az erők, és ezek a lehetőségek az állampolgárok kezében maradtak.

Állam és egyház jogi viszonya ezt követően az 1991. évi XXXII. törvényen alapult. Ebben bizonyos épületek visszaszolgáltatásáról volt szó, de csak azokéról, amelyeket hitéleti vagy közszolgálati célokra használtak 1948-ban. Ebből látszik, hogy elvileg is mindent megtettek az ellen, hogy bármelyik egyház termelőeszközt kapjon vissza. Ez nagy hiba volt, hiszen olyan épületek kerültek vissza, amelyek rossz állapotban voltak s ma sem tudjuk őket saját erőből felújítani, sőt fenntartani sem. De nem csupán azokat, amelyeket visszakaptunk, azt sem, ami eddig is megvolt. A templomépületek karbantartásáról és állagmegóvásáról több mint hatvan éve intézményesen nem gondoskodik senki, és az egyháznak nincs is lehetősége, hogy ezt biztosítsa. Ezek nem a hívek perselypénzére épültek annak idején. Megszűnt a városoknak és a termelőeszközök tulajdonosainak kötelezettsége arra nézve, hogy ezen épületeket fenntartsák, de ennek a garanciának a helyébe nem lépett semmi. Ma is erről beszélnek a legkevesebbet a tömegtájékoztatásban, nem tartozik a napi viták közé, bár katasztrofális a helyzet ezen a vonalon. Példaként említem az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyét, ahol a tatarozási költségigény hatvanszorosan felülmúlja az egyházmegye önálló lehetőségeit. Kiáltó fedezetlenség és aránytalanság van ezen a területen.

Ezután minden évben újra és újra fölmerült, hogy az egyenlő támogatás sem egyenlő, vagy hogy az egyéb jogcímen juttatott összegeket évente mindig másként számítják ki. Az egyház csupán azt szeretné, hogy a jogszabályok legyenek az irányadók. Ez az idő gyakorlatilag elég volt arra, hogy a jogállamiság teljesen diszkreditálódjon. Nem csak ebben a kérdésben, hanem az élet sok más területén is. Ma sokszor nem is tudjuk, hogy mely intézmények azok, amelyekhez egy jobban meghatározott feladatkör vagy kötelezettségrendszer alapján, mint állami strukturákhoz tudunk viszonyulni. Illetve a demokrácia oldalán felmerül a kérdés, hogy van-e az állampolgárnak vagy az államon belüli jogi személyeknek egyáltalán bármilyen pozíciójuk az állammal szemben vagy inkább az alattvaló helyzete stabilizálódik? Azt hiszem, ez utóbbi kezd egyre világosabb lenni.

Húsz évvel ezelőtt az ember azt gondolta, hogy itt nagy dolgokat kell és lehet majd megvalósítani. A különböző új lehetőségek természetesen óriási konkurenciát is jelentettek. Gyakorlatilag ma sokszoros intézményes erőfeszítéssel érjük el azt az eredményt, amit a 80-as évek közepén sokkal kisebb ráfordítással és energiával.
A lelkekben végbemenő folyamatokat nem lehet ilyen könnyen mérni. Ott az az igazi kérdés, hogy a nyugati kultúrát a fejekben fölváltja-e valami más, illetve milyen mértékig roskadt össze máris. A tudásnak, a szakmai tudásnak, az általános műveltségnek és a hitnek  továbbadási mechanizmusai a kultúra tényeinek megfelelően alakultak. Ha ez a kultúra nem működik, akkor nyilván alapvetően másképpen kell abban is tájékozódni. Nekünk ilyenkor kettős feladatunk van. Egyrészt ki kell alakítani a minőség szigeteit, próbálni kell összegyűjteni mindazt, ami egy kultúrából értékes. Ha másként nem, úgy ahogyan az ókor végén a kolostorokban őrizték és elmélyítették az antik kultura értékeit. Ugyanakkor más kultúrák kommunikációs útjain is el kell indulni. Ahogy annak idején a barbár népek közé is elment az egyház, ma hasonlóan egyrészt a világon létező más, nem nyugati típusú kultúrákban is ki kell tudni fejezni magunkat és el kell tudni igazodni, másrészt az olyan emberek felé is meg kell találni a nyelvet, akik itt élnek az ún. nyugati világban, de elvesztették ezt a kultúrát, vagy már nem nőttek bele a kultúrájába. Hát ezt szolgálja a városmisszió, ezért az összes új útkeresés és azt hiszem, hogy mindezekben fő dolgunk a serénység. Nem alhatunk, nem mondhatjuk, majd lesz jövőre is valahogy. És ebben a kultúra és a hit, a kultúra és az egyház viszonya a legfontosabb tényező, nem az állam és egyház viszonya.

– Hasonlóan alakult ez a húsz év Európában is?

– Európában kicsit más a helyzet. Egyrészt sokféle állam van és szinte időben egyszerre lehet megfigyelni a különböző típusú rendszerek működését és következményeit. Egy biztos, nem ott a legjobb az egyháznak, ahol a legtöbb pénze van. Egy régi polgári társadalomban mely időközben szekularizálódott, az erőteljes finanszírozás, az erőteljes társadalmasítás a közgondolkodás elvilágiasodásához, az egyházak belső kiüresedéséhez vezet és ilyen módon veszedelmesebb mint a pénztelenség. Ezt mutatják a vallási statisztikák is sok országban. Nem a pénz az értékmérője annak, hogy milyen jó a viszony. Másrészről az Európai Uniónak is vannak olyan intézményes működési jelenségei, amelyek érintik az egyházak életét. Az egyházpolitika, az egyházak jogi helyzetének témája a tagállamok illetékességébe tartozik, mégis az emberjogi bíráskodás, az alapjogok egyensúlytalan vagy irreális bővítése lehetetlen helyzetbe hozhatja az egyházakat is egy-egy országban vagy kontinentális méretekben, és hozzájárulhat a nyugati világban való kommunikációnk kulturális alapjának gyors széteséséhez. Ha ez az alap szétesik, akkor a gazdaság és a politika is szétesik. Úgy gondolom, igaza volt II. János Pál pápának, amikor azt mondta, hogy a vallásszabadság az összes szabadságjogok fokmérője. Ennek állapota jelzi a társadalom állapotát is. A kategóriák bomlása, az egyes részletek mértéktelen túlhangsúlyozása sok kárt okozhat kontinentális méretekben is. A CCEE szintjén tartjuk a kapcsolatot az afrikai, latin-amerikai püspöki konferenciákkal, és látjuk, hogy a világban sok olyan folyamat van, amely valószínűleg Európa súlyának csökkenését jelenti.

– Vagyunk-e lemaradva Európa nyugati országaihoz képest valamiben?

– Értékek dolgában nem vagyunk lemaradva. Szétesés dolgában sem vagyunk igazán lemaradva, csak nálunk más volt az útja ennek. Nem olyan szervesen, nem olyan észrevétlenül történt, mint nyugaton. Nálunk, ahogy a marxista ideológiának sem volt igazi hitele, ugyanúgy kevés a szélső liberális gondolkodó is, és valószínűleg kevés is marad. Miért? Mert a valóság, amit látunk, rácáfol. Kész „csomagként” akarják ránk erőltetni, miközben ezek nem az itteni tapasztalatokból sarjadtak ki. Nálunk a szekularizációnak egy külső és erőszakos formáját láthattuk az elmúlt évtizedekben. Ennek megvolt a negatív hatása, de más kérdés, hogy sokan nem fogadták el ezt a világnézetet. A kultúra és a lelkek világa nálunk is felégetett szántóföld, ebben nem vagyunk lemaradva a nyugathoz képest. Viszont ez nem annyira egy ideológia miatt vált ilyenné, hanem az üresség és zűrzavar miatt. Az értelmiségi emberek között is rengetegen vannak, akik teljesen bizonytalanok világnézetileg. Megragadnak a részletekben, nem merik fölemelni fejüket, hogy egy összképet alakítsanak ki, igazi világnézetet, és ez meglátszik az emberek gyakorlati viselkedésében is. Az egészről alkotott kép hiánya lehetetlenné teszi a saját helyem és a saját felelősségem érzékelését is. A gazdaságban és a polgári felelősség tekintetében az a parttalan, felelőtlen, önző magatartás, ami a volt kommunista országokra sajátosan jellemző, részben ebből az ürességből fakad.

A volt kommunista országok is egy külön világ: vannak közép-európai országok, vannak balkáni országok és igazi kelet-európai országok. Mi a közép-európai régióhoz tartozunk, tehát latin kulturális háttérrel rendelkezünk, ami szerkezetileg és kulturálisan nyugathoz köthető, annak egy végvidéke, ahol általában kintről jövő erőszakos hatások váltakoznak, néha egészen hirtelenül is. Ez megint csak az ideálok felületességét, felcserélhetőségét és komolytalanságát eredményezi. Magyarország ebben különlegesen is rossz helyzetben van. De a szekularizáció különböző megjelenési formái tipikusak az egész térségben. Ma Szlovákiában is, Lengyelországban csökken a vallásgyakorlás. Nem olyan látványosan, mint Csehországban, ahol talán már el is érték a minimumot. Egyes területeken viszont a fiatalok nagyobb érdeklődését lehet tapasztalni. Viszonylag erős a népi vallásosság például Romániában. Meg kell azért jegyezni, hogy egyrészt ott is látszik az elvilágiasodás, másrészt a vallás hétköznapi életet befolyásoló ereje gyakran igen szűk területre korlátozódik. Fontos persze, hogy milyen volt a tradícionális, többségi vallás egy országban. Másképpen születik újjá az ortodoxia, mint egy katolikus ország vallási intézményei. Jól megfigyelhető ez Kelet-Európában, ahol a vallásos meggyőződés terjedése nem olyan mértékű, mint bizonyos egyházi intézményeké. Ugyanakkor a vallás tanulható része – a hittani ismeretek – igen alacsony szinten állnak. Mégis előfordul, hogy művelt emberek, értelmiségiek egyrészt nemzeti azonosság kifejezése érdekében vallják magukat ortodoxnak, másrészt érzelmileg, családi alapon, ami nem biztos, hogy egyben személyes világnézeti állásfoglalás is. Ez azonban a keleti egyházak sajátos feladata, hogy ezt a lelkiállapotot hogyan szólítják meg. Néhány területen hangsúlyokat helyeznek el, ezek közül a művészet – az ikonfestészet-, képzőművészet, a zene – is sokszor katekézis. A nyugati gondolkodás inkább racionalista, elválasztja az élet területeit. A nyugati egyházaknak erőssége az intézményfenntartó tevékenység. Kárpátalján meg lehet figyelni, hogy a görög katolikusok több iskolát és intézményt létesítettek, mint az ortodoxok, és szervezettebben végzik ott a tevékenységet. Ugyanakkor lehet, hogy elnyomás vagy nagy tudatbeli pusztulás után az újjáéledés egyik esélye az, ha nem túl igényes: ha nem kívánja, hogy valaki ismerje meg és fogadja el a hit minden részét mielőtt bekapcsolódik, hanem elég, ha egy-egy mozzanat erejéig elkezdi a kapcsolatot, és később – esetleg a következő generációban – lehet ebből egy mélyebb, alapvetőbb világszemlélet is. Ezekben az országokban a lelkek világában messze nem dőltek még el a dolgok.

– A világot sújtó erkölcsi válságból milyen kivezető utat tud az egyház mutatni?

– Az egyház útja az ember útja. II. János Pál tökéletesen kimondta a lényeget: nem magunknak akarunk bárkit is megnyerni. Mi azt akarjuk, hogy az emberek boldogok legyenek, és hiszünk abban, hogy megtaláltuk az igazgyöngyöt, az elrejtett kincset, és tudunk valamit arról, hogy mi teszi az embert boldoggá. Mert ez a fő kérdés: mi a jó az embernek. Ezt kell összefüggően, társadalmi szempontból megválaszolni ahhoz, hogy a közjóra orientált állami tevékenységet lehessen szervezni.