SZÁZADUNK ERKÖLCSI KÉRDÉSEI
Magyar Krónika november 4. |
Glaser János
1. rész
Mi az erkölcs?
Bár ritkábban, mint 20-25 évvel ezelött, de még mindig sokszor hallom, hogy erköcstelen világban élnünk, vagy annak gyakoribb változatát, hogy a mai fiatalok erkölcstelenek. Nem új vélemény ez idősebbek részéről, hiszen a régi görög filozófusok már vagy két és félezer évvel ezelött is panaszkodtak erről. Felmerül hát a kérdés, vajjon valóban erkölcsteen, erkölcs nélkül élő-e a mai fiatalság, talán az egész világ, vagy pedig arról van-e szó, hogy egyszerűen más az erkölcs, az erkölcsi értékrendszer, mint amihez mi, mai „idősebbek” vagy éppen „aranykorúak”, fiatalabb korunkban hozzászoktunk.
A válasz alapjában attól függ, mit is értünk, ha erkölcsről beszélünk? Mi valójában az erkölcs? Az ilyenfajta kérdésnél könnyű abba a súlyos hibába esni, hogy vállat vonunk, mert „azt úgyis mindenki tudja”. Igaz, mindenki tud beszélni róla és mindenkinek van véleménye arról, valami helyes-e vagy sem, de ha megkérdezünk tíz embert, tulajdonképpen mit is értenek az erkölcs szón, valószinű, hogy legalább öt különböző választ kapnánk, a többi öt kérdezett pedig megakadna a „hát tudod, izé ...” után. Az a tény, hogy egy szót vagy kifejezést szabadon használunk a mindennapi beszédben még távolról sem jelenti azt, hogy meghatározásán gondolkoztunk, vagy még ha gondolkoztunk is, hogy a mi meghatározásunkkal mindenki egyetért.
A Magyar Értelmező Kéziszótár így határozza meg ay erkölcs szót: „valaki, valami magatartását irányító, annak megitélését segítő, társadalmilag helyesnek tekintett szabályok összegessége, illetve ezek megvalósulása”. Mivel szótári meghatározásokat általában a gyakorlat, tehát a szavak szokásos használata és értelmezése szabja meg, nem hibáztathatjuk a szerzőket hogy mind logikailag, mind erkölcstanilag egy fontos szempontot kihagytak, azt, hogy ez a megitélés a magatartás helyességére vagy helytelenségére vonatkozik. Ennek figyelembevételével a szótári meghatározás megfelelő alapot nyújt ahhoz, hogy tisztázzuk, mi is az erkölcs.
Fontos, hogy a szótár magatartásról és nem cselekedekről beszél. Megváltozott körülmények között ugyanaz a cselekedet lehet egyszer helyes, máskor helytelen. Nem csak arról van itt szó, hogy a külső körülmények megváltoztak. Az nyilvánvalóan más elbírálás alá esik, ha egy rabló lövi-e le az áldozatát, vagy az áldozat önvédelemből a támadóját. Azonban a tett helyességét itt is végeredményben a cselekvő személy magatartása határozza meg, azaz a mód, ahogyan az illető a helyzettel, környezetével, a társadalommal szemben állást foglal. A rabló magatartása valószínüleg az, hogy ő fontosabb, mint a másik, sőt, mint a társadalom, amiben él; ez teszi számára helyessé, hogy a törvények és szokások ellenére erőszakkal elsajátítsa, tehát sajátjává tegye az áldozat (vagy esetleg a közösség, a társadalom) tulajdonát. Az áldozat tettének elbírálása is függ a magatartásától. Más, ha élete veszélyben volt, és önvédelemből tette, vagy ha egyszerűen a tulajdonát, a dolgait akarta megvédeni; az értékskála teljesen megváltozik.
Ugyancsak fontos, hogy észben tartsuk, nem törvényességről vagy törvénytelenségről van szó, és nem arról, vajjon valami „jó” vagy „rossz”-e. Mindennapi beszédben gyakran összekeverjük a jót-rosszat a helyes-helytelennel, azonban ez veszélyes, mert valami lehet számomra „jó” de erkölcsileg helytelen, és fordítva. A törvény pedig nem áll az erkölcs fölött, hanem annak alá van vetve. Tehát egy törvény maga is erkölcsileg helyes vagy helytelen.
Itt azonban figyelembe kell vennünk a meghatározás egy másik alapvető pontját: minden erkölcsi renszer függ társadalmának beleegyezésétől. Itt szándékosan használtam a „társadalma” és nem egyszerűen a „társadalom” kifejezést. Talán pontosabb is lenne inkább a közösség szót használni, mert egy adott területen ugyanakkor különböző erkölcsiségek, erkölcsi rendszerek létezhetnek, melyek mindegyike egy megadott közösségen belül alakult ki. Így pl. ma Quebecben ugyan sok ember még mindig a katolikus közösséghez tartozónak vallja magát és legalább is nagy általánosságban elfogadja a katolikus erkölcsöt, bár ebben is több, egymástól meglehetősen különböző erkölcsi rendszert láthatunk. A katolikus mellett azonban számos más keresztény alapokon felépített erkölcsi rendszer él, azonkívül más vallások, ateista és agnosztikus, úgynevezett szekuláris erkölcsi rendszerek követőit is találhatjuk szép számmal.
Ez a tény rámutat egy alapvető problémára. Nem véletlen, hogy a több mint harminc éve kiadott szótár meghatározása, amelyikre fenntebb hivatkoztam, társadalomról beszél. Igaz, hogy ebben talán a kommunista gondolkozás akkoriban még erősen érezhető behatása is szerepet játszott, de ennek a szóhasználatnak történelmi és antropológiai jogosultsága is van.
Tudós kutatók jól megalapozott véleménye szerint az emberiség minden ismert kultúrája azért fogadta el az erkölcs gondolatát és azért dolgozott ki, meglehetősen korán a történelem elötti időkben néha meglepően bonyolult és kifinomult erkölcsi rendszereket, mert azok szerepe elsősorban a közösség (az illető társadalom) jólétének és biztonságának szolgálata volt és ez ma is. Ezért igaz, amit a szótár jelez, hogy erkölcs függ a társadalom jóváhagyásától.
Bár a történelem folyamán a társadalom többsége által elfogadott, és éppen ezért az életmódot meghatározó erkölcsi rendszertől eltérő erkölcsi felfogásokat a társadalmak rendszerint üldözték (pl a korai századok keresztényüldözései, a közelmúlt jelenségei Quebecban, stb.), a legtöbb társadalom elöbb-utóbb eltűr olyan erkölcsöket, amelyek ugyan eltérnek a többségétől, de annak gyakorlását nem teszik lehetetlenné és nem mondanak ellent annak alapelveivel. A mai nyugati világban azonban nehéz egy „többségi erkölcsről” beszélni, egyrészt, mert annyi különböző erkölcsi rendszer létezik, másrészt, de alapjában éppen ezért, mert a társadalom jelentős része nem követi tudatosan egyik rendszert sem, hanem ki-kicsipeget egy-egy elvet ebből is, abból is, és valamiféle „személyes” erkölcsöt alakít ki. Mondani sem kell, hogy a legtöbben nem, vagy csak nagyon nagy általánosságban tudják meghatározni, milyen elvekre alapul erkölcsük, minek alapján döntik el, vajjon magatartásuk és egyes tetteik erkölcsileg helyesek-e vagy sem.
Ebben az értelemben igaz a panasz, hogy a mi világunk erkölcstelen, nincs általánosan elfogadott erkölcsi értékrendszer, amely az emberek döntéseit irányítja és amelynek alapján mások is elbírálhatják, erkölcsileg elfogadható-e egy magatartás vagy az abból folyó cselkedet. Hogy ennek mi a következménye, hogyan lehet értelmesen és szabadon eldönteni, mi a helyes és mi a helytelen, azt következő cikkeink fogják tárgyalni.
2. rész
Helyes? Helytelen?
Mindennapi beszédünkben ezt a kérdést rendszerint úgy tesszük fel: jó-e, rossz-e ha ezt vagy azt csinálom? Azonban ez a kifejezés nem tisztázza, vajjon azt kérdezzük-e, erkölcsileg megengedhető-e valami, vagy pedig arról beszélek, hasznomra válik-e vagy sem. Ami nekem talán rossz az még nagyon is hasznos lehet a társadalomnak, családomnak, társaimnak, és viszont, ami nekem jó, bizony sokszor rossz másoknak.
Előző cikkemben vázoltam, hogy az erkölcsöt alapjában a társadalom java kormányozza, legalább is így alakult ki. Ennek következtében bizonyos társadalmi normák határozták meg, mi a helyes és mi a helytelen és ezeket a szabályokat a legtöbb ember ismerte, ha nem is követte szükségszerűen. A mai világban azonban nagyon sok, gyakran egymással ellentmondó elvek vesznek körül, mindegyik azt hirdetve, hogy ez a helyes, erre alapozhatom, sőt, erre kell alapoznom döntéseimet, választásaimat. Hogyan tudhatná hát az átlag-ember, mi a helyes és mi a helytelen? Van-e egyáltalán olyan elv, amit minden, vagy legalábbis a legtöbb esetben használhatok?
Sok ember erkölcsi itéleteit vallásának, hitének elvei és szabályai határozzák meg. Ez a módszer az esetek legtöbbjében megfelelő, azonban vannak veszélyei. Kevés ember veszi a fáradságot és időt, hogy vallásának erkölcsi alapjait annyira megismerje, mint, mondjuk, a hivatásával, foglalkozásával kapcsolatos ismereteket. Ennek aztán az a következménye, hogy felületes ismeretek mindenféle olyan következtetést engednek meg, amik sokszor homlokegyenest ellenkeznek a vallás igazi előírásaival. Így pl. a Koránban semmi sincs, ami a Muzulmánokat arra buzdítaná, hogy öngyilkos-támadást intézzenek másvallásuak ellen, sőt kötelezővé teszi, hogy a „Könyv népeit”, a zsidókat és keresztényeket hittestvéreikhez hasonló elbánásban részesítsék. A keresztény Szentírásban semmi sincs, ami megengedhetné mások üldözését, akár faji, vallási, nemzeti vagy más alapon, sőt azt követeli, hogy a hívő szeresse ellenségeit. A példákat sorolhatnám, de a lényeg az, hogy az erkölcs területén, mint tulajdonképpen életünk minden fontosabb döntésében, jól fel kell készülnünk ahhoz, hogy helyes döntéseket hozzunk. Ez a kötelezettség fennáll függetlenül attól, vajon „vallásos”-e valaki vagy sem; csak így követelhetjük meg, hogy erkölcsi döntéseinket szabadon hozhassuk meg.. Gondolom, egyikünk sem lenne nagyon boldog, ha mondjuk orvosa, pénzügyi tanácsadója, vagy akár villany- vagy vízvezetékszerelője pusztán annak alapján végezné munkáját, amit elemi- vagy középiskolában tanult 20-30 vagy több évvel ezelött, vagy ami talán még veszélyesebb, annak alapján, amit az emberek mondanak, amit „mindenki tud”.
Azt is meg kell gondolnunk, hogy nem várhatjuk el, hogy olyanok, akik más vallásban nőttek fel, vagy más a hitük, talán nem tartoznak vallási közösséghez, vagy hiszik, hogy Isten nincs, ugyanazokat az erkölcsi szabályokat fogadják el, mint mi. Van-e hát olyan elv, ami nem mond ellent vallási, hitbeli elveinknek, mégis alkalmazható mindenkire?
Érdekes kettősség van a mai világban. Egyrészt hangos, gyakran erőszakos annak hirdetése, hogy az erkölcs „magánügy”, abba amit én helyesnek vagy helytelennek tartok és következésképpen abba, amit csinálok senkinek nem lehet beleszólása, – bár sokszor hozzáteszik, „amig másoknak nem árt”, de ritkán határozzák meg, ez mit jelent. Másrészt azonban különböző oldalakról állandóan igyekeznek meggyőzni, hogy egymástól eltérő, sokszor ellentmondó erkölcsi elveket elfogadjunk, és aszerint cselekedjünk. Igaz, ezt ritkán teszik nyíltan, azaz ritkán mondják, hogy itt erkölcsi kérdésről van szó. De ha meggondoljuk, például a kereskedelmi hirdetések, amik igyekeznek meggyőzni, hogy jobbak, boldogabbak leszünk, ha ezt vagy azt a terméket megvesszük, sampont használjuk, stb. erkölcsi értékről beszélnek, arról, hogy helyes cselekedeteinket aszerint válasszuk, hogy mi tesz boldoggá. Ezen túlmennek azok a hirdetések, amik azt mutatják, hogy mások szemében többet érünk, jobban megbecsülnek majd, ha ezt vagy azt a kocsit vezetjük, sört vagy bort isszuk, stb. Ezek már arról beszélnek, mi az ember értéke, mi az, ami jobb emberré tesz, és persze következésképpen, ami elveszi értékünket. Ebben az is rejlik, hogy mint ember nincs is értékünk, vagy legalább is ez nem fontos értékelésünkben. Ez azért fontos, mert minden döntésünk egyik legfőbb szempontja, hogy mi az értékesebb, mi a fontosabb.
Nemcsak kereskedelmi hirdetések igyekeznek erkölcsiségünket befolyásolni. Gondoljunk csak a politikára. Alapjában minden politikai párt valamilyen erkölcsi rendszert fogad el, mert ettől függ, milyen javaslatokat támogat. Ezért már az is erkölcsi kérdés, melyik pártot támogatom. Kevés az olyan parlamenti kérdés, amelyiknek ne lenne erkölcsi háttere, némelyiknek nagyon is fontos. A magzatelhajtás (abortusz), az orvosilag sgített öngyilkosság (eutanázia) kérdése, tetszik, nem tetszik, az emberi élet értékével foglalkozik. Ezekben és ilyen kérdésekben a határozatok nemcsak a szoros kérdésre hatnak ki, hanem egyben az emberi élet értékének általános kiértékelését is magukba foglalják. Nem igen lehet elképzelni, hogy akár a quebeci, akár a kanadai képviselők foglalkoztak volna az eutanázia törvényesítésének kérdésével, ha az abortusz-vita eredménye nem jelentette volna lényegében, hogy egy személy döntési joga fontosabb, mint az élet értéke. Így nyílvánvalóan az is erkölcsi kérdés, szavazok-e és kire szavazok, és választások között is hallatom-e hangomat.
Mindez azonban nem válaszolja meg eredeti kérdésünket, hogyan döntsem el, mi a helyes vagy helytelen. Nagyon sokszor, különösen, de nem csak politikai, nemzetre kiható kérdésekben nehéz a válasz. Az sem segít, hogy gyakran egyszerűen nem vagyunk képesek minden tényezőt, még a fontosabbakat sem, józanul kiértékelni, mert vagy hiányzanak megbízható ismereteink, vagy olyan komplikált a helyzet, hogy még szakemberek sem látják tisztán. Ilyen pl. a világ-melegedés, környezetvédelem, stb. kérdése. Mi a helyes tennivaló? Hol kell meghúzni a határvonalat a fenyegető jövő elleni védekezés és a pillanatnyi jólét és megélhetés között, stb., stb?
Erkölcs mindig, minden emberi társadalomban létezett, azonban a több mint másfél milló éves létünk alatt csak aránylag későn, vagy kétezer évvel ezelött kezdtünk rendszeresen foglalkozni vele. A régi filozófusok is birkóztak azzal a kérdéssel, hogyan lehet biztosan megállapítani, mi helyes, mi nem helyes. Bár írásaikban sok példát hoztak fel, kevesen próbáltak általános szabályokat felállítani. Ma is érvényes és használható az az elv, amit reductio ad absurdum-nak, képtelenségig való egyszerűsítésnek hívtak. E szerint az elv szerint fel kell tenni a kérdést, mi történne, ha mindenki így cselekednék? Ha pl. azt kell eldöntenem, helyes-e gyilkolni, megkérdezem, mi lenne, ha mindenki gyilkolna? Nyilvánvalóan, az emberiség nagyon hamar kipusztulna, tehát gyilkolni nem helyes. Ha erkölcsi problémám az, helyes-e önvédelemből megölni azt, aki ok nélkül rámtámad, megkérdezem, és ha mindenki ezt teszi? No akkor a válasz az, hogy hamarosan elpusztulnának azok, akik ok nélkül másokra támadnak és ez jó lenne a világnak, tehát erkölcsileg helyes.
Ezek persze szélsőséges példák és még a módszert is leegyszerűsítettem, mert hiszen minden választásnál legalább két lehetőség elött állok, hiszen másképp nincs választás. De alapjában igen hasznos ez a módszer a mindennapi életben is. Mondjuk, valaki megsért. Helyes-e visszavágnom valami sértéssel vagy jobb várnom, amig mindketten lenyugodtunk, és akkor megpróbálni megbeszélni a helyzetet? Ha mindenki visszavág, akkor már ennek a vitának sem lenne vége, hiszen ha én visszavágok sértéssel, akkor ő még nagyobb sértéssel válaszol és így a végtelenségig. Ha mindenki lenyugszik mielött válaszol, lehet, hogy nem tudnak minden nehézséget tisztázni, de mindenesetre sokkal nyugodtabb lesz a világ. Ugyanez áll olyasmire is, helyes-e eldobnom a cigarettacsikket, a csokoládé csomagolását, helyesebb-e eldobható vásárlózacskót használni vagy magammal vinni egyet, betartsam-e a sebességkorlátozást, és így tovább.
Fiataljaink olyan világban nőnek fel, ahol nincs megbízható erkölcsi irányadó. Hasznos lenne időnként megkérdezni tőlük, mi történnék, ha egyszerre mindenki ezt tenné? Talán kedvet kapnak, hogy döntésüket az erkölcs is befolyásolja. Igaz, talán az sem lenne felesleges, ha hozzászoknánk ezt magunktól is rendszeresen kérdezni . |