|
|
 |
| Századunk erkölcsi kérdései 2. rész
| Magyar Krónika, február 15. |
 |
| Glaser János |
|
|
Helyes? Helytelen?
Mindennapi beszédünkben ezt a kérdést rendszerint úgy tesszük fel: jó-e, rossz-e ha ezt vagy azt csinálom? Azonban ez a kifejezés nem tisztázza, vajjon azt kérdezzük-e, erkölcsileg megengedhető-e valami, vagy pedig arról beszélek, hasznomra válik-e vagy sem. Ami nekem talán rossz az még nagyon is hasznos lehet a társadalomnak, családomnak, társaimnak, és viszont, ami nekem jó, bizony sokszor rossz másoknak.
Előző cikkemben vázoltam, hogy az erkölcsöt alapjában a társadalom java kormányozza, legalább is így alakult ki. Ennek következtében bizonyos társadalmi normák határozták meg, mi a helyes és mi a helytelen, és ezeket a szabályokat a legtöbb ember ismerte, ha nem is követte szükségszerűen. A mai világban azonban nagyon sok, gyakran egymással ellentmondó elvek vesznek körül, mindegyik azt hirdetve, hogy ez a helyes, erre alapozhatom, sőt, erre kell alapoznom döntéseimet, választásaimat. Hogyan tudhatná hát az átlag-ember, mi a helyes és mi a helytelen? Van-e egyáltalán olyan elv, amit minden, vagy legalábbis a legtöbb esetben használhatok?
Sok ember erkölcsi itéleteit vallásának, hitének elvei és szabályai határozzák meg. Ez a módszer az esetek legtöbbjében megfelelő, azonban vannak veszélyei. Kevés ember veszi a fáradságot és időt, hogy vallásának erkölcsi alapjait annyira megismerje, mint, mondjuk, a hivatásával, foglalkozásával kapcsolatos ismereteket. Ennek aztán az a következménye, hogy felületes ismeretek mindenféle olyan következtetést engednek meg, amik sokszor homlokegyenest ellenkeznek a vallás igazi előírásaival. Így pl. a Koránban semmi sincs, ami Muzulmánokat arra buzdítaná, hogy öngyilkos-támadást intézzenek másvallásuak ellen, sőt kötelezővé teszi, hogy a „Könyv népeit”, a zsidókat és keresztényeket hittestvéreikhez hasonló elbánásban részesítsék. A keresztény Szentírásban semmi sincs, ami megengedhetné mások üldözését, akár faji, vallási, nemzeti vagy más alapon, sőt azt követeli, hogy a hívő szeresse ellenségeit. A példákat sorolhatnám, de a lényeg az, hogy az erkölcs területén, mint tulajdonképpen életünk minden fontosabb döntésében, jól fel kell készülnünk ahhoz, hogy helyes döntéseket hozzunk. Ez a kötelezettség fennáll függetlenül attól, vajjon „vallásos”-e valaki vagy sem; csak így követelhetjük meg, hogy erkölcsi döntéseinket szabadon hozhassuk. Gondolom, egyikünk sem lenne nagyon boldog, ha mondjuk orvosa, pénzügyi tanácsadója, vagy akár villany- vagy vízvezetékszerelője pusztán annak alapján végezné munkáját, amit elemi- vagy középiskolában tanult 20-30 vagy több évvel ezelött, vagy ami talán még veszélyesebb, annak alapján, amit az emberek mondanak, amit „mindenki tud”.
Azt is meg kell gondolnunk, hogy nem várhatjuk el, hogy olyanok, akik más vallásban nőttek fel, vagy más a hitük, talán nem tartoznak vallási közösséghez, vagy hiszik, hogy Isten nincs, ugyanazokat az erkölcsi szabályokat fogadja el, mint mi. Van-e hát olyan elv, ami nem mond ellent vallási, hitbeli elveinknek, mégis alkalmazható mindenkire?
Érdekes kettősség van a mai világban. Egyrészt hangos, gyakran erőszakos annak hirdetése, hogy az erkölcs „magánügy”, abba amit én helyesnek vagy helytelennek tartok és következésképpen abba, mit csinálok senkinek nem lehet belszólása, – bár sokszor hozzáteszik, „amig másoknak nem árt”, de ritkán határozzák meg, hogy ez mit jelent. Másrészt azonban különböző oldalakról állandóan igyekeznek meggyőzni, hogy egymástól eltérő, sokszor ellentmondó erkölcsi elveket elfogadjunk, és aszerint cselekedjünk. Igaz, ezt ritkán teszik nyíltan, azaz ritkán mondják, hogy itt erkölcsi kérdésről van szó. De ha meggondoljuk, például a kereskedelmi hirdetések, amik igyekeznek meggyőzni, hogy jobbak, boldogabbak leszünk, ha ezt vagy azt a terméket megvesszük, sampont használjuk, stb. erkölcsi értékről beszélnek, arról, hogy helyes cselekedeteinket aszerint választani, mi tesz boldoggá. Ezen túlmennek azok a hirdetések, amik azt mutatják, hogy mások szemében többet érünk, jobban megbecsülnek majd, ha ezt vagy azt a kocsit vezetjük, sört vagy bort isszuk, stb. Ezek már arról beszélnek, mi az ember értéke, mi az, ami jobb emberré tesz, és persze következésképpen, ami elveszi értékünket. Ebben az is rejlik, hogy mint ember nincs is értékünk, vagy legalább is ez nem fontos értékelésünkben. Ez azért fontos, mert minden döntésünk egyik legfőbb szempontja, hogy mi az értékesebb, mi a fontosabb.
Nemcsak kereskedelmi hirdetések igyekeznek erkölcsiségünket befolyásolni. Gondoljunk csak a politikára. Alapjában minden politikai párt valamilyen erkölcsi rendszert fogad el, mert ettől függ, milyen javaslatokat támogat. Ezért már az is erkölcsi kérdés, melyik pártot támogatom. Kevés az olyan parlamenti kérdés, amelyiknek ne volna erkölcsi háttere, némelyiknek nagyon is fontos. A magzatelhajtás (abortusz), az orvosilag segített öngyilkosság (eutanázia) kérdése, tetszik, nem tetszik, az emberi élet értékével foglalkozik. Ezekben és ilyen kérdésekben a határozatok nemcsak a szoros kérdésre hatnak ki, hanem egyben az emberi élet értékének általános kiértékelését is magukba foglalják. Nem igen lehet elképzelni, hogy akár a quebeci, akár a kanadai képviselők foglalkoztak volna az eutanázia törvényesítésének kérdésével, ha az abortusz-vita eredménye nem jelentette volna lényegében, hogy egy személy döntési joga fontosabb, mint az élet értéke. Így nyílvánvalóan az is erkölcsi kérdés, szavazok-e és kire szavazok, és választások között is hallatom-e a hangomat.
Mindez azonban nem válaszolja meg eredeti kérdésünket, hogyan döntsem el, mi a helyes vagy helytelen. Nagyon sokszor, különösen, de nem csak politikai, nemzetre kiható kérdésekben nehéz a válasz. Az sem segít, hogy gyakran egyszerűen nem vagyunk képesek minden tényezőt, még a fontosabbakat sem, józanul kiértékelni, mert vagy hiányzanak a megbízható ismereteink, vagy olyan komplikált a helyzet, hogy még szakemberek sem látják tisztán. Ilyen pl. a világ-melegedés, környezetvédelem, stb. kérdése. Mi a helyes tennivaló? Hol kell meghúzni a határvonalat a fenyegető jövő elleni védekezés és a pillanatnyi jólét és megélhetés között, stb., stb?
Erkölcs mindig, minden emberi társadalomban létezett, azonban a több mint másfél milló éves létünk alatt csak aránylag későn, vagy kétezer évvel ezelött kezdtük rendszeresen foglalkozni vele. A régi filozofusok is birkóztak azzal a kérdéssel, hogyan lehet biztosan megállapítani, mi helyes, mi nem helyes. Bár írásaikban sok példát hoztak fel, kevesen próbáltak általános szabályokat felállítani. Ma is érvényes és használható az az elv, amit reductio ad absurdum-nak, képtelenségig való egyszerűsítésnek hívtak. E szerint az elv szerint fel kell tenni a kérdést, mi történnék, ha mindenki így cselekednék? Ha pl. azt kell eldöntenem, helyes-e gyilkolni, megkérdezem, mi lenne, ha mindenki gyilkolna? Nyilvánvalóan, az emberiség nagyon hamar kipusztulna, tehát gyilkolni nem helyes. Ha az erkölcsi problémám az, helyes-e önvédelemből megölni azt, aki ok nélkül rámtámad, megkérdezem, és ha mindenki ezt teszi? No akkor a válasz az, hogy hamarosan elpusztulnának azok, akik ok nélkül másokra támadnak, és ez jó lenne a világnak, tehát erkölcsileg helyes.
Ezek persze szélsőséges példák és még a módszert is leegyszerűsítettem, mert hiszen minden választásnál legalább két lehetőség elött állok, hiszen másképp nincs választás. De alapjában igen hasznos ez a módszer a mindennapi életben is. Mondjuk, valaki megsért. Helyes-e visszavágnom valami sértéssel vagy jobb várnom, amig mindketten lenyugodtunk, és akkor megpróbálni megbeszélni a helyzetet? Ha mindenki visszavág, akkor már ennek a vitának sem lenne vége, hiszen ha én visszavágok sértéssel, akkor ő még nagyobb sértéssel válaszol és így a végtelenségig. Ha mindenki lenyugszik mielött válaszol, lehet, hogy nem tudnak minden nehézséget tisztázni, de mindenesetre sokkal nyugodtabb lesz a világ. Ugyanez áll olyasmire is, helyes-e eldobnom a cigarettacsikket, a csokoládé csomagolását, helyesebb-e eldobható vásárlózacskót használni vagy magammal vinni egyet, betartsam-e a sebességkorlátozást, és így tovább.
Fiataljaink olyan világban nőnek fel, ahol nincs megbízható erkölcsi irányadó. Hasznos lenne időnként megkérdezni tőlük, mi történne, ha egyszerre mindenki ezt tenné? Talán kedvet kapnak, hogy döntésüket az erkölcs is befolyásolja. Igaz, talán az sem lenne felesleges, ha hozzászoknánk ezt magunktól is rendszeresen kérdezni . . . |
|
 |