Magyar Krónika, február 28.

Glaser János

A segítés erkölcstana        

            
Az emberiség történelmében voltak már súlyosabb természeti csapások, amelyek több kárt okoztak, több emberéletet követeltek,  mint a 2010 január 12-én bekövetkezett földrengés Haiti szigetén, de ritka volt, amelyik ehhez mérhető nemzetközi segítőkészséget váltott volna ki, ha egyáltalán volt már ilyen.
Kanada, és mi kanadaiak büszkék lehetünk arra, hogy a világon a legkészségesebb adakozók között vagyunk. Segíteni a bajbajutottat alapvető emberi tulajdonság (akkor is, ha vannak olyanok, akik nem gyakorolják), és helyes erkölcsileg, bár vannak olyanok is, akik ezt, vagy ezt is, tagadják.

A tagadók rendszerint a természetes kiválasztás elméletére hivatkoznak, pontosabban a legalkalmasabbak fennmaradásának elvére. E szerint az elv szerint a természetben a különböző állat- és növényfajták kifejlődésének az alapja az, hogy mindig az adott körülmények kihasználására legalkalmasabb egyedek élnek legjobban, azok lesznek a legerősebbek, élnek legtovább és ezért ezek tudnak szaporodni. A természet ez által biztosítja, hogy a faj egyre erősebb és életképesebb lesz. Ebből  a segítés helyességét tagadók arra a következtetésre jutnak, hogy bajbajutottat, gyengét, maga megélhetését biztosítani nem képest segíteni „természetellenes”, a természeti törvény ellen van, tehát helytelen.

Azonban ezt az elméletet nem lehet egyenlő értékűen az emberiségre is vonatkoztatni. Elsősorban az emberiség legnagyobb része már több ezer éve nem él  természetes környezetében, hanem egy általa megteremtett emberi környezetben, ahol ez az elmélet nem működik. Ma már tudjuk, hogy egyes állatfajták is megteremtik a maguk környezetét. Így például a hódok óriási területek ekológiáját, természetes egyesúlyát alapvetően meg tudják változtatni saját javukra, teljesen tervszerűnek és tudatosnak tűnő módszerekkel. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy kivonták magukat a természet „hatásköréből”, ahogyan az ember tette, többek között Hammurabi idején, aki  3800 évvel ezelött megtertemtette az egyik legrégibb ránkmaradt írott „törvénykönyvet”. Igaz, hogy ami ránkmaradt az egy 2.5m magas kőlap, amibe több mint kétszáznyolcvan törvény szövegét vésték. Ennek a „törvénykönyvnek” puszta létezése is bizonyitja, hogy már akkor az emberiségnek legalább egy jelentős része az emberi, és nem a természeti törvények szerint élt. Különösen fontos a mi szempontunkból Hammurabi törvényeinek két tulajdonsága: az egyik, hogy jónéhány törvény védte a polgárok életét és vagyonát. Az egyes emberek vagy jószágaik, házuk, földjük, stb. elleni bűntetteket szigorúan és mai szemmel nézve sokszor kegyetlenül büntették, ezáltal is bizonyítékát adva, hogy akkor már „az erősebb győz” dzsungel-törvénye nem volt érvényes. A másik fontos tulajdonság, hogy ezek a törvények felismerték és elismerték. hogy az egyénnek vannak jogai. A jog fogalma a természet törvényeiben ismeretlen; ez emberi találmány.

A „tagadók” érvelése azt is figyelmen kívül hagyja, hogy a természetes kiválasztás törvénye nemcsak egyedekre érvényes, hanem fajokra is. Az az állat vagy növényfajta, amely nem megfelelő egy bizonyos környezetnek, az ott nem tud megélni. Ha a környezet megváltozik, és a fajta nem tud elég gyorsan alkalmazkodni, egyszerűen kihal. Ez a tény számtalan állat-és növényfajta kihalásához vezetett; a legismertebb példa erre a dinozaurusz fajok kihalása, pedig ez volt év milliókig a föld uralkodó állatformája. Az emberiség, az emberi faj egyik legfőbb tulajdonsága az alkalmazkodó képesség, hogy a szó szoros értelmében a jég hátán is meg tud élni.

Ennek egyik következménye, de ugyanakkor feltétele is, hogy az emberi élet nemcsak a fizikai megélhetésen múlik. Tudomány, sőt, művészet is elengedhetetlen feltétele az emberi életnek. Ha arra az álláspontra helyezkednénk, hogy nem helyes az olyan embert segíteni, aki nem tud magán segíteni, rengeteg értékes embert, sőt, sok olyant is elvesztenénk, vagy elvesztettünk volna, aki az emberiség életben maradását nagyban elősegítik. Itt csak hadd említsem Stephen Hawking angol fizikust, aki egyetemi tanulmányai elején izomsorvadásban megbetegedett, fokozatosan megbénult és beszéde majdnem teljesen érthetetlenné vált. Ennek ellenére, orvosai, családja és később  tanítványai segitségével a világ egyik élenjáró tudósa lett, több korszakalkotó felfedezést tett, egyetemi tanár, stb., stb. A művészek közül említhetném Bethovent, a világhírű zeneszerzőt, aki megsüketülése után írta a 9, szimfóniát, az „Öröm ódát”, és ezzel a csodálatos, örömmel teljes, felemelő zeneművel, amit ő soha nem hallhatott, számtalan embernek adott reményt, erőt és akaratot, hogy nehézségeiket lekűzdjék.

Visszatérve az elméletre, amivel néhányan a segítség erkölcsi helyességét támadják, az igazság az, hogy félreértik vagy félremagyarázzák magát a tudományos elméletet, amire érvelésüket alapítják. A „legalkalmasabb” jelző nem zárja ki a bajba jutott egyének megsegítését. Bár sok állatfajta, különösen melyek a párzás idejét kivéve magányosan élnek, nem törődik, vagy nem látszik törődni, bajba jutott társaival,  más fajoknál éppen az ellenkezője igaz. Ennek legjobb példája az elefánt. A csorda, amit igazság szerint családnak is lehetne nevezni, mert elsősorban vérrokonokból áll, közösen siet bajbajutott tagjai segítségére. Bizonyos fokig hasonló viselkedést tapasztaltak farkasfalkák esetében is. Ezek a példák nem mondanak ellent a természetes kiválasztás elméletének, csak azt bizonyítják, vannak olyan fajok, amelyeknél az egymás-segítés a túlélést is segíti. Ez pedig igy van az embernél is. Történelmünk folyamán számos olyan korszak volt, amiket jelentős embercsoportok nem éltek volna túl, ha nem lettek volna készek egymást segiteni.
Mindig sikos pálya olyan elveket, mint pl. hit és erkölcs, tudományos, pontosabban természettudományos érvekkel vitatni. A két ismeret-ág egymástól teljesen különböző, más logikát, más gondolkodásmódot használ. Mondhatjuk nyugodtan, hogy amióta ember az ember, azóta segíti egymást. A földrengés több milliónyi ember szenvedését, soknak halálát okozta: büszkék lehetünk, hogy az elsők között voltunk, akik segítségükre siettek, és a legbőkezűbb segitők között vagyunk.

Ennek ellenére, és az előbbi csoportnál talán még megdöbbentők azok, akik nem tagadják, hogy segíteni helyes, hanem kérdőre vonják, vajon a helyes embereket segítjük-e? Alig indult el az adakozás, megjelentek a napilapokban a szokásos olvasói levelek, amelyek kérdezték, miért támogassuk a Haitieket, nincs elég szegény, elég hajléktalan itthon?

Ezzel kapcsolatban az első dolog tisztázni, hogy ez nem egy vagy-vagy helyzet. Senki sem javasolta, hogy ne az itthoniaknak adjunk, hanem inkább küldjük adományainkat Haitibe. Pedig az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy  még az ilyen kijelentésnek is volna bizonyos érvényessége. Igaz, Montrealban is van több ezer ember, akik elvesztették állásukat, és szegénységgel kűszködnek és sokan közülük valóban az utcán élnek, még a kanadai télben is. Viszont még ezt is aligha lehet egyenlővé tenni a három milliós város elpusztulásával, ahol több mint 270 000 ember meghalt, több mint fél milló megsérült, a kórházak, patikák, rendelők elpusztultak, két millió ember lakás, élelem, ivóvíz és a legelemibb higiénia nélkül maradt. Biztosan vannak Montrealban és környékén olyanok, akinek választani kellett, hová küldik azt, amit adni tudnak és mérlegelve a helyzetet, úgy döntöttek, Haitinek nagyobb szüksége van a segítségre, mint Montrealnak. Nehéz volna döntésüket helyteleníteni.

Llegtöbbünknek, ha őszinték vagyunk, nem ez a helyzete. Igaz, nagyon sokan közöttünk többet adtak, mint amennyit adni szoktak, de ez magában nem jelenti azt, hogy nem adnak ide is, oda is. Egy pillanatig sem vitás, hogy állandó kötelességünk a körülöttünk élő bajbajutottakat segíteni. Az ilyenféle levelek olvasásánál azonban önkéntelenül felmerül bennem a kérdés, vajjon a levélíró mennyit adhatott a montreali szegények megsegítésére, és amikor majd a következő gyűjtést meghirdetik helyi célokra, ad-e annyit, amennyit a Haitire adakozók adtak?

Nekünk pedig ugyancsak érdemes elgondolkozni, vajon a földrengéskárosultak megsegítése akkora megterhelés volt-e számunkra, hogy ezt nem tudnánk az itteni szegények megsegítésére kiadni jövőre?