Századunk erkölcsi kérdései 4. rész
| Magyar Krónika, március 15. |
 |
| Glaser János |
|
|
Törvény, szabadság, jog és erkölcs Lehet, hogy a jövő történészei a 20. századot majd a szabadság századának mondják majd. Jogos is lesz ez az elnevezés, mert hiszen mind népek, mind nemzetek, sőt egyének is óriási lépéseket tettek szabadságuk elnyeréséért, illetve biztosításáért. Hogy ne említsek mást, eltüntek a gyarmat-birodalmak, megszűnt, vagy legalább nagy mértékben csökkent más népek idegen uralom alá kényszerítése, a diktaturára épült nagyhatalmak a politikai skála mindkét végletén rövid létezés után felbomlottak. Ugyanakkor nagy eredményeket ért el az egyéni jogok védelme is. Mint olyan sok más a történelemben, ez sem volt azonban „fenékig tejfel”, ebben is volt jó is, rossz is, hasznos is, káros is a társadalom számára. Az erkölcs uralmát felváltotta a törvény uralma.
Mi a rossz ebben? – kérdezhetné joggal valaki. Nem az a fontos-e, hogy a törvényt mindenki tisztelje?
Így feltéve a kérdést, természetesen helyes a felháborodás. A törvény és a törvényesség, tehát a törvény elvei szerint való élés minden állam létének alapja. Törvényesség nélkül korrupció, önkényesség, végletes helyzetben anarchia uralkodik. A törvény azonban emberi alkotás lévén, így nem tökéletes. Ezt láthatjuk, és sokan közülünk saját bőrünkön tapasztaltuk például a diktaturákban, a parancsuralmi rendszerekben. Az ilyen és ehhez hasonló visszaéléseket hivatott a demokratikus rendszer megelőzni. Csakhogy itt is érvényes az elv, hogy minden törvény csak olyan jó, mint akik azt meghozták. Még akkor is, ha a törvényhozók kifogástalan jellemű emberek, mivel a választókat képviselik és azoktól függ megválasztásuk, kénytelenek a többség véleménye, izlése alapján intézkedni, ez pedig nem tévedhetetlen. Probléma az is, hogy nagyon nehéz megállapítani, egy-egy kérdésben pontosan mi is a többség véleménye, van-e egyáltalán több-kevesebb egyhangúság az emberek véleményében. Gyakorlatilag nagyon sokszor azok véleménye jut érvényre, akik leghangosabban hirdetik, még akkor is, ha történetesen kisebbségben vannak.
Magából a törvény természetéből is következik, hogy nem lehet minden esetben kizárólag a törvényre hagyatkozni. Minden törvénynek –legalábbis a törvényeknek minden olyan renszerben, amit „törvényesnek” mondhatunk– mindenkire egyformán kell vonatkoznia, ezért általánosításokon kell alapulnia. Ez viszont problémát okoz: általánosítások nem lehetnek pontosak, és ritkán illenek tökéletesen egy egyénre. Ezért mondhatja Bumble úr, az egyházfi Dickens Twist Oliverjében amikor a bíró megmagyarázza neki, hogy a törvény szerint a feleség hallgat a férjére, hogy (szabadon forditva) a törvény hatökör. Bár abban az időben Angliában ez volt az általános felfogás, Bumble esetében nyilvánvalóan nem ez volt a helyzet. A törvény betűjét követve tehát előfordulhat, sőt, tudjuk, hogy sajnos nem is ritkán, hogy igazságtalanság történik. Egy társadalom tehát nem számíthat egyedül a törvényre, ha igazságos, egyenjogúságon alapuló, sikeres és megelégedett akar lenni.
Teljesen lehetetlen az is, hogy a törvény az élet minden apró mozzanatával foglalkozzék. Ezen a téren is általánosságokkal foglalkozik, igyekszik szabályozni azokat a dolgokat, amik több embert érintenek, vagy akár kevesebbeket is fontosabb dolgokban, például alapvető emberi jogaikban, megélhetésükben, stb. Nagyon nehéz, ha nem lehetetlen, objektivan, pártatlanul meghatározni, mi fontos, mi többé és mi kevésbé fontos. Ez mind koronként, mind személyenként, de még esetenként is változhat, tehát ez is határt szab a törvény mindenhatóságának.
A törvény hatályba léptetése, végrehajtása és érvénysítése megkívánja, hogy jogilag pontosan meghatározható fogalmakat tartalmazzon. Ezért tart néha hónapokig egy-egy törvény megfogalmazása. Ez különösen fontos akkor, ha vita támad értelmezése körül, vagy ha eljárás indul valaki ellen egy törvény megszegése gyanúján. Ez utóbbi esetben fontos az is, hogy az illető törvény megtartását illetve megszegését be lehessen bizonyítani. Sajnos az életnek sok olyan tényezője van, amit nem lehet sem jogilag pontosan meghatározni, sem az azzal kapcsolatos cselekedeteket bebizonyítani. Ilyen pl. a magatartás; viselkedést be lehet bizonyítani, de magatartást kétségen kivül soha. Véleményt lehet róla mondani, de a tapasztalat azt mutatja, hogy ezen a téren még elismert szakemberek is sokszor tévednek. Mindez azt jelenti, hogy a mindennapi életnek sok olyan jelensége van, amit törvénnyel nem lehet szabályozni: ehhez erkölcsre van szükség.
A cikk bevezetésében azt mondtam, a huszadik századot lehetne a szabadság századának mondani, és hogy az ezen a téren elért eredmények, bár szükségesek és fontosak voltak, okoztak nem-kivánatos eredményeket is. Ezek legnagyobb része abból fakad, ha egyes emberek tetteik kiértékelésénél kizárólag a törvényt ismerik el irányadónak. A szabadság eszményének kihangsúlyozásából eredt az a következtetés, hogy mindenki csinálhat mindent, amit szabad csinálni és abba senki sem szólhat bele. Legtöbbünket valaha régen még édesanyánk tanított meg arra, hogy nem minden jó, amit szabad. Ez rendszerint olyankor történt, amikor megkérdeztük, szabad-e cseresznyét enni, aztán addig ettük, hogy megfájdult a hasunk tőle. „Nem minden jó, amit szabad” erkölcsi megfogalmazásban úgy szólhatna, nem minden helyes, ami törvényes.
Láttuk, sok szempontból nem lehet kizárólag a törvény betüjét követni, mert az káros, néha végletes lehet a társadalom szempontjából. Hányszor hallhatunk olyan érveléseket: kérem, a törvény megengedi, jogom van csinálni, tehát csinálom, amit akarok és nem felelek azért, hogy annak mi az eredménye. Sokszor mondanak ilyesmit pl. énekesek, akik kábítószereket, felelőtlen nemi viselkedést dicsőítenek, filmek szerzői, szinészek, elektrónikus játékok alkotói és eladói, akiknél a nagyság abban látszik mutatkozni, hogy ki tud vakmerőbb, felelőtlenebb lenni, vagy ki tud több embert vagy „ellenséget” leölni, közéleti alakok, politikusok, akik vállvonással kijelentik, hogy privát életüknek, akármilyen kifogásolható, semmi köze hivatalukhoz, vagy akik búsás külön-jövedelmet zsebelnek be hangoztatva, hogy gondosan vigyáztak arra, hogy a törvény betűjét betartsák, és folytathatnám a listát. Ha valaki fel meri vetni az erkölcsi helyesség kérdését, azt kigúnyolják, maradinak, vaskalaposnak mondják. Ha valaki azt meri felvetni, hogy mindez árthat a társadalomnak, a válasz röviden az, bizonyítsa be. Ilyet úgy bebizonyítani persze nem lehet, mint ahogy egy ujjlenyomat bebizonyíthatja, hogy valaki egy büntett helyén tartózkodott, vagy még olyan értelemben sem, hogy be lehet bizonyítani, hogy egy élelmiszerben levő valamelyik anyag ártalmas az egészségre. Ha viszont nem lehet bebizonyítani, akkor a törvény nem tiltja, akkor szabad.
Jean-Paul Sartre francia író a huszadik század talán legnagyobb hirdetője volt az egyéni szabadságnak. Ő írta, hogy szabadság felelősséggel jár, abszolút szabadság pedig abszolút felelősséggel. Ezt manapság sokan elfelejtik, mert az egyetlen felelősségnek a törvény elöttit tartják. Ha valamiért nem lehet őket beperelni vagy letartóztatni, akkor azt szabadon tehetik. Az igazság azonban az, hogy sem a törvény, sem a társadalom szempontjából nincs igazuk.
A jó törvény védi az egyének jogait; viszont a törvényesség egyik alapvető elve az, hogy minden jog véget ér abban a pillanatban, ahogy ellentmond egy másik személy egyenértékű vagy magasabb értékű jogának. A legalapvetőbb emberi jog az élethez való jog, beleértve nemcsak a puszta létet, hanem a megélhetés és a személy kibontakozásának és kiteljesedésének lehetőségét is. Márpedig minden tett, amely a társadalom létét vagy sima és eredményes múködését veszélyezteti, ellentmond a társadalom többi tagjának ilyen alapvető jogával, tehát jogtalan még akkor is, ha kimondottan nem is tiltja egyetlen törvény sem. Azt talán mondani sem kell, hogy az ilyen tett erkölcstelen is.
Miért nem lép fel akkor az ilyenek ellen a bíróság, a rendőrség? Azért, mert itt elvről és nem törvényről van szó és azért is, mert ha talán lehetne is találni valamilyen alkalmazható törvénycikket, nem lehetne bebizonyítani.
Mi hát a megoldás? A megoldás titka az, hogy Sartre mondása nem csak a cselekvés szabadságára vonatkozik, hanem a nem-cselekvésre is. Mindenkinek szabad felemelnie szavát, úgy rendezni a pénzkiadását, vásárlási szokásait, ahogy helyesnek látja. Ha tehát én komoly megfontolás után úgy látom, hogy egy művész alkotása, egy film, könyv erkölcstelen, rajtam áll, megveszem-e vagy sem. Sőt, nemcsak szabad vagyok dönteni, de felelős is vagyok azért, hogyan döntöttem, függetlenül attól, mi a divat, mit szólnak mások, vagy akár, mit várnak vagy várnak el tőlem. Ha meggyőződtem, hogy egy politikus viselkedése erkölcsileg helytelen, rajtam múlik, tudatom-e vele vagy a felettesével véleményemet és szavazok-e rá legközelebb vagy megelégszem azzal, hogy barátaimmal beszélgetve szidom. Nemcsak szabad vagyok ilyen helyzetekben, felelős is vagyok azért, amit választottam; az én szabadságom sincs felelősség nélkül. |