Magyar Krónika, június 11.

Dr. Szakáts Istvánné (USA)

Nincs még egy nép a föld  kerekén, amelynek szellemi kincseit annyiszor orozták, babérait annyiszor tépdesték mint a magyarét! Tették - kárunkra - a hozzánk nem tartozó idegenek, akik ügyes szimattal mérték fel a mi tudásunk, tehetségünk ezerrétű magyar tárházát. S hogy ekképpen bennünket Fortuna csak ritkán kegyelt, nem is sorolhatunk a szerencsés nemzetek közé. Meglehet, ennek eredője éppen  népünk sajátos nyíltságában, őszinteségében rejlik.

„Földönjáró csillagaink" - ahogy én fajtánk nagy tudósait, költőit, katonáit, művészeit nevezem, becsületességük, tiszta gondolkozásuk miatt.
Témám Erdélybe vezet tudós matematikus Bolyai Farkas és Jánosra vonatkozik, akiket Istennek kegyelme székely üstökösként adott mellénk. Erre a földre hívom most megjelent magyar testvéreimet, pontosabban Marosvásárhelyre, ahol a két lángeszű magyar - hol egekig szárnyaló pályán, hol a hétköznapok gondjaival küzködve - életének derekas részét élte. Kárpátaink keleti peremvidékére, ahol vártát állnak a fenyők és ahol a havasokról aláfutó, surrogó szél, mintha ki akarná seperni a völgyeket. Erdélybe, az annyira egyéni zamatú, törekvéseiben, harcaiban, kételyeiben, bizonyosságában, őrökké megújuló, újarcuságában magasabb célokat feltáruló földre.

Most térek valóban a Bolyaiakra, akiknek pályája, milyen másként ívelhetett volna, ha történetesen  Fortuna szekerén ülnek! Másként, ha a mi magyar népünk előző hosszú évszázadokon át Európa védelmében - ha nem is mindig egyedül- emeli magasra a pajzsot, épít erődöket. Ha ezalatt a mi tudásszomjas ifjúságunk is a katedrák köré gyülekezhet, - mint Bolognában, Göttingában - a mi magyar vérünk hullása árán, boldogabb a Nyugat! De számunkra a várszerűség, a védő és védekezz  jellem lett kőtelező, vált hagyománnyá, - és  míg mi, peremvidékünk messzitekintő figyelőtornyaiból kémleltük a Kelet felől megindult ellent, - ők a védett nyugaton csillagvizsgálókból figyelték  planétánkat...

Ezzel kerülök az Úrnak 1802-ik esztendejében Kolozsvárott napvilágot látott Bolyai Jánoshoz, kinek születését atyja, tudós Bolyai Farkas, ezzel jegyzi Bibliájába:
„Én is adtam egy planétát a világnak, melynek azonban sem középpontját, sem pályáját nem tudom kiszámítani.”

De lehet-e jövendőjét mondani olyan csillagnak, aki négy éves korában felkap egy szeletkét a konyhában burgonyát hámozó szolgáló kosarából s azzal fut atyjához „Táte nézzed mit kaptam: pityóka árkusának pityóka szinuszát!"

Alig cseperedik, tudományszomja már külföldre viszi. Nyugatra. Amikor elindul, egyetlen vagyontárgya az erdélyi keményfából ácsolt, veretes diákláda, mely úgy kíséri útjain, mint üstökös Körösi Csoma Sándort, az enyedi pagonyban somfából metszett vándorbot.
Göttingában ismerkedik össze a nála idősebb Karl Friedrich Gausszal, a germánok későbbi matematika-fejedelmével. Egyelőre még csak indulnak az egyforma képességek, de nem egyforma esélyek alapján. Így lesz Gauszból a híres göttingai csillagvizsgáló intézet nagytekintélyű professzora, míg Bolyaiból a vidéki város - Marosvásárhely - kollégiumi tanára.

Bolyai János onnan is összeköttetésben marad a Nyugattal! Sorra küldi ki munkáit, képleteit Gausznak, akinek becsületességében bízik. Amikor a paralellák teóriájáról szóló megoldása Gauszhoz érkezik, az, hiúságában sértődötten - indulatosan tépi össze a maga - szintén e témakörben 35 esztendő óta kutató - eredményt nem ért dolgozatát. Ezután már - ,.fejedelemségét" féltve - az előzően zseninek nyilvánított Bolyait- agyonhallgatja.
*Megjelent München Hídfő Könyvtár 1974.évi 3. szám 47. Oldal

Így lesz a mindenekfelett hiú Gausz „barátsága" drámaian sorsdöntő a messzeélő, földhözragadt székely életére. Ez a kegyetlen mellőzés, ez a csalódás teszi keserűvé, emberkerülővé, meghasonlottá. Mindinkább az erdőket járja és ebben az időben jegyzi Testamentumába:
„Isten veled, te földön is égi szép természet. Légy mindig menedéke a sokaságból kivitt sebes fájdalmat enyhítve vigasztaló minden csüggedő gyermekeidnek.”

Ezekben a bolyongásaival teleszőtt időkben olykor kályhák építését vállalja el, gazdag mágnások kastélyaiban, vidéki udvarházakban. Erdélyben még ma is azt tartják, hogy ahol egy-egy fennmaradt öblös kandalló, terebélyes kályha kéményén különös mértani számítások alapján kúszik magasba a füst, és amelyben a rönkök égésekor sem vész el kalória: azt a kályhát Bolyai rakta.
Éppen a múlt nyáron kaptam példáját egy ilyen legendaszépségű emlékezésnek, amikor Marosvásárhely környékének erdeit, mezeit járván, vakolatot hullató omladozó kúriához értem, amelynek sarokszobáját agg székely házaspár lakta

Ott üldögélt a két kedves öreg, lócán a ház e1őtt. Köszöntöttem őket, s ahogy észrevettem: a fészerhez támasztott roggyant kóberes szekér mögött békés tehénke legel - illendően feltettem a kérdést: kaphatnék-e, vásárolhatnék-e náluk, szomjúságom oltására egy pohár tejet.
Ahogy kimondottam, már röppent is a néni és hozott bögrényi finom, pincegádorban hűtött aludttejet. Beinvitáltak  szobájukba, a diófaasztal mellé. Még rozskenyeret is tettek elém: „Fogyassza lelkem” mondták meleg mondattal. Amint közéjük telepedtem, szemembe ötlött a szoba sarkába beépített hatalmas - műremeknek is gyönyörűséges - mázas, zöldszemes kályha.
- Hát biza, úgy kell arra tekinteni - magyarázta készségesen Ráki néni -, hogy azt igen-igen híres ember rakta. Az is meglehet, éppen a Rákóczi vagy a Petőfi!

- Ne bomolj, asszony - hördült fel a bácsi mán hogyan lett volna azoknak idejük kályhát rakni, amikor hun a nímöt, hun meg a muszka ült a nyakunkon! - Ám az oldalbordája felé intézett személyes neheztelésén és a maga hiányos történelmi magyarázatán ő sem jutott túl és lemondóan legyintett. - Ne nyűdd az eszedet Ráki, csikorog az mán a magaméval együtt, akár a deszkásszekér.

S hogy jómagam valami be1ső sugallatra kimondottam a Bolyai János nevét, úgy ragyogott, világosodott meg a két meleg, ezerráncú arc, mint amikor a hunyó parázsból még pattan egy szikra...
Azóta is felidézem őket! Gyönyörködöm anyanyelvük csodálatos fonetikáján, szóváltozataiknak különös világán, betűvariációjuk különös rejtélyén... Ha képzeletben bódenitói magányomból hozzájuk szállok, úgy érzem a Bolyai-rakta szemeskályhánál melegszem.

1860-tan halálát érezte közeledni Bolyai János. Sok utat járt diákládájába rendezi iratait. Pontosan, gondosan, számozottan a több mint tizennégyezernyi írott oldalt kitevő munkáit. Közöttük az egykor már nyomtatásra kész - Gausz irigysége folytán nyomdát nem látott - könyvalakban meg nem jelent művét: a relativitás elméletét. És amikor a Marosvásárhelyt ma is á1ló ősi cinteremből a kollégium lélekharagjának csengése mellett kísérik a temetőbe - hagyatéka, a diákládájával együtt, megőrzésre a Teleki Thékába kerül.

Ma már bizonyos: egyedül Bolyai János jutott el geometriai vizsgálódásai alapján ahhoz a felismeréshez, amely az általános relativitás fizikai lényegét alkotja. Nevezetesen ahhoz, hogy a gravitációs erőtér és a geometriai erőtér mögött belső összefüggés van. Ezzel a korszakalkotó felfedezésével évszázaddal megelőzte korát!

Nemrég történt, hogy Kanadában tudósokból álló társaság, matematikai témákról és ezzel kapcsolatban a nagy tételek megoldásáról beszélt. Az egyik - különben montreáli francia - arról, miszerint a relativitás atyja több mint száz esztendővel ezelőtt élt magyar. Hozzá is fűzte gall akcentusú angoljával: „Indeed the former great Transylvanian Johannes Bolyai" (Valóban az egykori nagy erdélyi Johannes Bolyai.)

Felszólalások, megjegyzések követték egymást, az egyik torontói matematikus bejelentése, miszerint tudomása van arról, hogy Magyarországon a matematikusok - ezek között többen éppen a Műegyetemen - tudnak Bolyai igazáról. Az időközben a Bolyai- Gausz levélváltásából nyilvánosságra hozott levelek - Eötvös Loránd feljegyzései - utalnak erre. Döntően a pár esztendővel ezelőtt Amerikában, Princetownban meghalt Albert Einstein hagyatéka:
Az Einstein halála után felvett pontos közjegyzői leltár, melyben a tudományos világ által hiányolt Bolyai iratok számozottan vannak feltüntetve.

Hogy a korszakot meghatározó munka miként jutott idegen kezekbe, arra régen fényt deríthetett volna a marosvásárhelyi Théka naplójába jegyzett különös szöveg. Ennek története:
1914 tavaszán Marosvásárhelyre érkezett egy idegen, ismeretlen tanár. Olyan kiváló ajánló levelekkel, hogy azok alapján megkapta betekintésre a Bolyai János-ládába zárt hagyatékot. Ezek között a már említett relativitás-elméletet felölelt munkát. A tanár - akit Einstein Albertnek hívtak - elutazása után került a hiányt jelentő feljegyzés a Théka naplójába.

Einstein tudhatott arról, hol őrzik Bolyai János írásait. Érdekelhette a hagyaték. Bizonyos, hogy nem ok és cél nélkül vette útját az eladdig neki ismeretlen erdélyi városba. Jó megérzése vitte a vasveretes iratládáig! Einstein köztudomásúan 1916-ban már mint a berlini Kaiser Wilhelm Institut professzora lépett a nyilvánosság elé az akkor óriási feltűnést keltett relativitás-elmélettel.
Joggal kérdezhették a kanadai matematikusok, miért nem védte meg a magyarság lángeszű tudósának igazát? Fájdalom, az alapvető mulasztás, röviddel Bolyai halála után, még a múlt században történt! Akkor, amikor a nyugati matematikusok több ízben is felkeresték leveleikkel Marosvásárhelyt és kérdezősködéseikre - feleletet sem kaptak!

Lehet, - mint már annyiszor az életben - egyetlen tudatlan, nemtörődöm, felelőtlen ember vétkes hanyagságán múlott, aki nem értette meg a zsenit, aki az erdőben bolyongó „meghibbant vénembert" látta benne, és aki butaságának hallatlan vétkével dobta a papírkosárba az érdeklődő leveleket...
Valószínű, más irányt vesz - Einsteinnek 1914 tavaszán tett látogatása után - az iratok hiányos visszaszolgáltatása, ha nem üt ki röviddel később a véres és oly sok mindent elsodró, első világháború és utána nem adja Trianon Erdélyt a románoknak!
Bizonyos - szögezték le a kanadaiak, a mai világszellemet tekintve, a mai hatalmon levőket ismerve, nehéz erről szólni.

Magam - mint Erdély szülötte - mégis úgy vélem: Tartozik ezzel Bolyai Jánosnak a világ! Éppen az ő szellemében, az ő Testamentumába jegyzett szavai szerint:
Az igazságot is tanilag és erkölcsileg határtalanul szeretem.

Az elmúlt nyáron, Marosvásárhelyen jártam. Azóta is követ, foglalkoztat a Bolyai Múzeum ottani kincsestára. Kísér a Teleki Thékában őrzött relikviák képe! Az elsárgult papirosú Appendix, a Testamentum, a veretes diákláda. Az egyik szekrényke üveglapja alá simított kesztyű. A hitves, az anya, Pávay Krisztina selyemkesztyűje...

A törekvéseikben, küzdelmeikben, harcaikban, kételyeikben, bizonyosságaikban, újarcúságukban magasabb célokat kereső Bolyaiak arca! Pályájuk ragyogását, tragédiájuk oly igazi erdélyi képét hoztam el vigaszul. Az ő Istentől kapott fényüket, dicsőségüket.
Régi sebeikről így hántom le a kötést, hogy egy kicsit a magunk hazátlanságát pólyázgassam be vele...