Magyar Krónika, június 11.

DKBTL)

Varjak fészkelnek parkunkban. Amennyire örült mindenki annakidején a bozóti héja párnak, úgy nem örülünk most a varjúnépnek.

A héják magányosan éltek, vendéget nem fogadtak, ők jártak látogatóba a környező házakhoz.
Megfürödtek a nekik odakészített műanyag medencében, vagy egyszerűen lezuhanyoztak, amikor a füvet locsoltuk. A háztetőkön étkeztek, és időnként kóstolóval látták el a háziakat, ha ügyetlenül ettek és leejtettek valamit. Két év után elköltöztek.

Idén varjúpár telepedett ide, de ők komoly társadalmi életet élnek. Már költözéskor nagy volt a jövés-menés. Rokonok, ismerősök, barátok itt károgtak, aztán jött a költési időszak.
Mi tagadás – kukkoltam.

Elmondhatom, igen perverz állatok. Nem csak én néztem őket, hanem egész rokonságuk, barátaik, ismerőseik, s lármásan asszisztáltak az amúgy sem csöndes aktushoz.
A fiókákat is csoportos életmódra nevelik. Minden szülő rajta tarja minden fiókán a szemét, nem számít kié.

A kiváncs kisvarjak korán kiérdeklődik magukat a fészekből és mindenfelé odapotyognak. Hallom jellegzetes nyekergésüket innen is, onnan is, de ha nem hallanám, akkor is tudnám hol vannak, mert csak tartson  véletlenül arra egy macska, a felnőttek éktelen lármába kezdve négyen öten támadnak a boldogtalan cirmosra.

Napok óta, ha kitettem a lábam az ajtón, szitkozódni kezdett a népes varjú-familia. Ebből gyanítottam, hogy egy fiókának feltétlenül a közelben kell lennie, de nem kerestem, mert nem keresem magamnak a bajt.

Vendégeket várok. Több napig lesznek itt, nem érek rá madárfiókával bíbelődni. Nekik az első falatot hajnalhasadáskor kell lenyomni a torkukon, aztán jön a férjem, aki egy kanalat sem képes elővenni, majd ébrednek a vendégek, akik kiszolgálják magukat – még engem is – ám ezt rendszeresen mégsem várhatom el tőlük.

De mit tehettem volna, ha a kisvarjú ott kapaszkodott az ablakpárkányon?
Pont takarításkor láttam meg. Bámult befele, én meg már annyira vágytam egy varjúra, vagy egy szarkára. Kirohantam egy törölközővel megfogni. Végül az sem kellett, oly pici volt. Nem menekült, nem védekezett – Eddig nem is tudtam, hogy a szemük kék, a csőrük sarka meg hússzinű.

Megnéztem a naptárt. Fülöp napja volt, elneveztem hát Fülöpnek.

Az utolsó simításokat végeztem lakásunkon, a vendégek érkezte előtt, ezért ki-be mászkáltam. Odakint állandóan egy jókora csapat varjú támadott, követelve vissza a fiókát. Hangosak, merészek voltak, már-már arra gondoltam biciklisapkát kéne tenni fejemre. Ekkor vettem észre a bejárat melletti bokron a másik pici varjút.
Továbbra is Fülöp napját írták... Mit tegyek?
Uralkodóéknál még csak elmegy az első és második Fülöp, de madáréknál nem. Igy lett belőlük Orbánka és Viktorka.

A férjem este, majd a következő reggelen, nem vette észre a nappaliban, a kutyaszállító ketrecben némán lapító két jövevényt, késő délután pedig megérkeztek a vendégek és velük foglalkozott.
Különben is, a madarakat addigra kizsuppoltam a kert sarkába, egy hatalmas fedett ketrecbe, ahol tavaly  két fürjecském élt.
Azt’ negyednap mégis kitört a családi balhé, mert harmadnap már olyan cirkuszt csináltak házunk körül az amúgy is hangos varjak, hogy a szomszédoknak feltűnt, s rákérdeztek.

Természetesen “fogalmam sem volt arról, mi történhetett? Mi üthetett a varjakba?” (Közben meg nagyon megijedtem, mert nálunk bűntetendő cselekmény vadon “termő” állatot befogni.)

A nagyobb fiókát kénytelen-kelletlen föltettem egyik fánkra, amitől átmenetileg megnyugodtak a kedélyek. De csak átmenetileg. Mert a fióka a fában maradt, és a nap folyamán az egész csapat látogatta a legkülönfélébb finom falatokkal látva el, melynek maradványai aztán a fa alatt kötöttek ki.  A következő napon a fióka fölkerekedett, vándorútra indult, kertről kertre járt, a varjak meg mindenütt a nyomában. A szülők táplálják, a többiek cirkuszolnak, mintha a sajátjuk lenne, avagy nem is lenne saját fiókájuk. – De van.
Hiába! Összetartanak.

Engem persze alaposan megjegyeztek maguknak, és nem tudnak megbocsátani. Ha megjelenek az ajtóban, a szúnyogháló mögött, már kórusban ordítanak.
Ma próba képpen háttal mentem a szitaajtóhoz. – Meg se’ nyikkantak, erre hirtelen sarkonfordultam, mire azonnal rázendítettek.
Valóban! Hihetetlenül értelmesek.

A kicsit, miután egyedül maradt, visszaneveztem (első) Fülöpnek. Káprázatosan gyarapodik, szellemileg fejlődik. Reagál hangomra,  alkaromra ugrik, mert akkor kap enni.
Ha a szomszédok nem jelentenek föl, ha túléli  gondoskodásomat, lesz egy szabad madaram.

Ma tölgyfa lombbal berendeztem Fülöpkének a fürjketrecet. Már menet közben össze-vissza ugrált az ágakon, a fejemre is rászállt. Tetszettek neki a tölgyfalevelek, szerintem tábornoki babérokra tör. A még pici makkokat próbálta lecsipegetni.
            A “felnőttek” úgy tűnik, beletörődtek elvesztésébe, bár... – Ki tudhatja ezeknél a ravasz, okos, összetartó, család- és nemzetség-centrikus madaraknál?

Tanulhatnánk tőlük.