Újévkor

        

 Az erdő téli álmát aludta. Nem zavarta a szunnyadó fákat a nyughatatlan apró madárnép, sem a neszező léptű, didergő vad mocorgása.
A kunyhóban meg-meglibbent a gyertya lángja. Lassan fogyott, alakja mind furcsább lett, és méltatlankodva ragyogtatta a falon függő, használaton kívül nyugvó petróleumlámpa üvegjét – hiába.

Elszámolásom volt magammal. – Ehhez pedig gyertya kell!

Kinn még csak délután volt, de borús, téli párák tompították a fényt.
A kunyhó a domboldalba volt ásva, csak az eleje nézett a völgyre, pontosan az öreg tölgyre. Elgondolkoztam rajta, hogy aki ideálmodta, rettenetesen megfáradt, csalódott ember lehetett.
Ablaka nincs a kunyhónak, mert építője idehúzódott valamikor, nem akart nézni sehová, legfeljebb magába. – Mint én.
Az ajtó felett van ugyan egy apró, háromszögletű ablakocska, de az azért kell, hogy a lámpa, no meg a repedt tűzhely füstje – mert néha füstölni szokott – eltávozhasson.
A kályhában halkan nyüszített a fa, jelezve, hogy nedves, mert a fészernek megromlott a teteje, és beesik az eső.  – Ott tartjuk a tűzifát, a vaddisznók kukoricáját és újabban a tápot.

A puska sértődötten lógott a szögön, és a fényképezőgép is szemmel láthatóan duzzogott. Ültem az asztal mellett. Előttem a naptár tanúsította, hogy az év utolsó napjához érkezett.
Kinn végső szemlét tartott az erdő felett az Óév. Végigjárta a birodalmat,
megnézte az öreg sutát, és biccentett, amikor látta, hogy gidájával együtt jó húsban, kiváló erőben várják a tavaszt, és már nem gondol a júliusban mellőle kilőtt bakra. Átnézett rajta, és látta, hogy ott szunnyad benne az utód, a szép, gyöngyös agancsú bak gidája. Megkezdett fejlődése ugyan megállt, de ez teljesen rendjén van. A sutának elég gond a saját fenntartásáról gondoskodni most, amikor mindent hó takar. Látta a vaddisznót a sűrűben, amint jóízűen alszik a vackán, és nyárvégi tejes kukoricáról álmodik. Páratlanul tökéletes orra meg-megremeg, és nyál csordul szájából. Fekete csuhájában, első lábaira eresztett fejjel hever. Az Óév szeme szeretettel pihent meg ezen az óriáson, „akit” – legalább százötven „szavahihető” vadász egybehangzó esküje szerint – nem fog a golyó, pedig szagolt már puskaport. De a hajtásban – már ha egyáltalán belekerül – akkor pattan át a nyiladékon, amikor a vadász éppen kinyitja a puskáját.
Disznóól! – kiált a hajtó, és a puskásban megfeszülnek az idegek.
Kiugrik egy süldő, és ott is marad.
Hörrenve átrohan a koca, és vagy ott marad az is, vagy ki kell találni valamit...
Rossz a fény, a szomszédhoz közelebb esett, esetleg „hagyni is kell valamit jövőre.”
Ez a vaddisznó soha nem ugrik. Vissza se tör, mert egy tejfelesszájú emse megpróbálta, és dörrent a puska ott is. Elhúz hát jobbra, de nem is siet.

• Jobbra megy. Vigyázz! – jelent a hajtó, a disznó pedig a szedernél szépen visszafordul, bekocog abba az árokba, amelyből valamikor az esztelen gyűlölet és a gonoszság parancsára emberek vadásztak emberekre. Itt meglapul, és a vadász meglátja közeledni a hajtót.

– Mit képzelődsz össze már megint? – dörren rá. (Szabad neki, mert a hajtó gyerekkori barátja. Vadászik ő is, csak nem puskával, hanem fényképezőgéppel.)
– Ott volt! Talán megismerem, nem? – önérzeteskedik a hajtóvá vedlett egyén, és tényleg meg van sértve.
Majd amikor a puska megtörve, gyöngygolyó a kézben, a hajtó pedig majdnem rálép a disznóra, akkor az akkorát fúj, mint egy gőzmozdony, és átrohan a nyiladékon.

Egyszer engem is kioktatott egy áprilisi este, de velem együtt két megyében szinte mindenkit.
A disznót tehát nem félti az Óév, mert amit tud, azt professzori szinten tudja, és soha nem bízza el magát.
Ballag az úton, és látja a megbúvó nyulakat, az ölyveket, héjákat. Mind kevesebben vannak.
Látja az egymással acsarkodó két nagy kan rókát is. A szuka egy fatönk mellett ül, szemében várakozás van, de farsangi várakozás.
– Sokan vagytok. Nézzetek szét más erdőkben is! Egyszerre gondol a földön fészkelő madárnépre, a foglyokra meg a nyulakra, akikből alaposan kiszedik a vámot, de saját érdekeire is, mert régi, de igaz a mondás: több nap, mint kolbász.
– Az ember ott a kunyhóban van! – cserreg egy cinke. – Rám gondol.

• Rá is sor kerül! – feleli az Óév, és folytatja útját.

                                                           ***
A kunyhóban pisla gyertyaláng világít.
Csillog a borom a pohárban. Járnak-kelnek a gondolataim, pereg a film, és nem lehet se’ megállítani, se’ terelni.
Az erdő téli álmát alussza, a szunnyadó fákat nem zavarja a nyughatatlan apró madárnép, sem a neszező léptű, didergő vad mocorgása.
A kunyhóban meg-meglibben a gyertya lángja. Lassan fogy, alakja mind torzabb, és méltatlankodva ragyogtatja a falon lógó, használatlan petróleumlámpa üvegjét. Hiába!
Elszámolásom van magammal. Ehhez pedig gyertya kell! Még csak délutánra járunk, de borús, téli párák tompítják a fényt. A kunyhóban mindig sötét van, indokolt hát a gyertya.
A gyertyának méltatlankodni valója, beleszólása ebbe nem lehet, mert a gyertya az enyém! – És ha meggyújtom, hát meggyújtom!
A tűzhelyben halkan sír a fa.
Ülök az asztal mellett. Előttem a naptár tanúsítja, hogy az év utolsó napjához érkezett.

Kinn az erdőn alapos, végső szemléjét tartja az Óév.
– A „Gyú-sűrűt” vágja az ember. Ledőlt az öreg bükk is! – sziszegi fülébe a Szél.
– Megérett az az erdő. Az ember nevelte, most learatja. Az erdőből kiságy lesz, járóka apró embereknek, friss szagú bútor új lakásokba, és koporsó azoknak, akik elmennek. – Velem együtt.
– Amoda még hó kell, és reggelre küldd, el a felhőket! Azt akarom, az új gazda úgy kapja meg a világot, hogy kedve teljék benne – rendelkezik az Óév.
Végigjárják ketten a birodalmat, Az Óév megnézi az öreg sutát, és biccent, amikor látja, hogy gidájával együtt jó húsban, kiváló erőben várják a tavaszt, és már nem gondol a júliusban mellőle kilőtt bakra. Átnéz rajta, és látja, hogy ott szunnyad benne az utód, a szép gyöngyös agancsú bak gidája. Megkezdett fejlődése ugyan megállt, de ez teljesen rendjén van. A sutának éppen elég gond a saját fenntartásáról gondoskodni most, amikor mindent hó takar.

Egyedül töltöm a szilvesztert a kunyhóban. Nincs jókedvem. – Ami volt, jóvátehetetlenül összetörött.
Valahol messze két gyerek várja a szilvesztert, és nem értik, mert nem is érthetik, hogy apjuk miért nem lehet velük. Miért torlaszolja el az ajtót egy szekrény?

                                                             ***
Mentem, mentem az úton. Néhol sima volt és egyenes, többnyire azonban kátyús és nehéz. Néha meg kellett állni, érjen utol, aki velem járja ezt az utat! Ha velem akarja járni... Aztán egy emelkedőn hiába vártam. A kanyarból nem bontakozott ki senki. És az út ködbe borult. Megszűnt. Nem találom. Nincs is kedvem már tovább menni.

A tűzhely mellett fogy a fa. Fázom. Kinn már alkonyodik. Szél se rezdül, kihalt, üres az erdő. A kémény füstjét valami erő a földre nyomja, és az öreg fa nem látszik, csak sejlik. Behordom a fát. Csak úgy leszórom a tűzhely elé és visszaülök az asztalhoz.
– Miért?
– Mit miért? – kérdez vissza az öregember.
Hogy jött be? – Nem tudom. – A reteszt eltoltam, amikor becsuktam az ajtót. Mégis itt van.
– A bortól várod a választ? Nem mond az igazat ilyenkor. A kevés a vidámságot, örömet hordja magában, a sok ital csak összezavar.
Szelíden mondja, de beleteszi a dugót az üvegbe, és tudom, hogy nem fogom kihúzni…
– Vége már úgyis!
– Minek van vége? Menj ki az erdőbe! Keresd meg a szarvastehenet tegnap széttépte a borját két kóbor kutya. Kérdezd meg, van-e tovább? Nincs még egy lény, amelyiket, ha bármi csapás sújtja, nem azon igyekszik minden erejével, hogy újra meg újra visszanyerje, amit elveszített. Újítsd meg magad! Ha gyenge volnál, valóban felesleges, akkor magadra hagynálak! Menj, és építs! Ha egyedül vagy, baj. De találkozhatsz valakivel, akinek érték az, ami neked is.
Felállt. Felrakta a fát rendesen, és megigazgatta az ágyat.
– Büdös van itt – szólt, és kitárta az ajtót.
Csípős hideg tódult be. Kint nagy pelyhekben hullt a hó. A levegő tiszta lett, a gyertya lángja is kifényesedett.
Valahol harang szólt, és végigrezgett hangja a völgyön. Ez is szokatlan volt, távol esik ide a falu.

•  Arra igyunk most együtt, hogy: tovább!

Koccintottunk. A bor szikrázott a pohárban és meleget árasztott bennem.
Az öregember felállott. Szeme puhán fénylett. Az utolsó harangütéskor elballagott a hóesésben. – Nem sietett. Dolgát becsülettel elvégezte, végső szemléjét megejtette, még az én sorsom kisiklott kocsiját is sínjére állította. Utódja – az Újév – számára elrendezte a dolgokat.
Elment a havas éjszakában.
Éjfél volt.

Elfújtam a gyertyát; nem hagytam tövig égni.

                                                            ***
Reggel gyönyörű volt az erdő! Díszruhájukban sorfalat álltak a fák egy szánnak. Két hófehér, tüzes csikó futott előtte. Röpült szinte, és egy nagy szemű vidám fiú ült a kasban, prémek között. Az út tiszta volt, a fiú ismerősként biccentett. Felismertem. Ő volt az Újév!

Én pedig még délelőtt meglőttem az egyik borjúölő kutyát, aztán – ha már benne voltam – egy öreg, meddő tehenet is délután.

Fenn a tetőn történt. Kiültem a papréti magaslesre. Sütött a Nap. Vakított a friss fehérség. A korláton egy csuszka körözött felfelé, és amikor meglátott, nem rebbent el mindjárt. Nem jött semmi, ezért kihámoztam hóruhámat a hátizsákból, és immár talpig fehérben cserkelni indultam.
Disznót is lőhetek, tehenet is.
A forrás felett az újulatban neszezett a csapat. A vezértehén elől bujkált a kanyargós váltón. Én a túloldalban náluk magasabban álltam. A távcső szerint száz-százhúsz méterre voltak. A csapatot, kissé lemaradva, magányos tehén követte.
Megdobbant a szívem. Néztem a borjakat, nem tartozik-e valamelyik hozzá? Aztán azt lestem, nem követi-e esetleg hátrább a „gyerek”. Nem! A tehén köhögni kezdett. Horpasza meg-megrángott.
Elhatároztam, hogy meglövöm. Öreg is, göthös is, borja nincs, és a bikákhoz képest amúgy is sok a tehén. De nem látszott szabadon az oldala. Aztán eszembe jutott, hogy lefelé mennek.

• Megvárom, míg leér, legalább nem kell levinni!

Csipegette az akác hajtásait, akár a csapat többi tagja. Jó órát kellett várni, míg a völgyben, alkalmas helyen megcélozhattam.
A puska kilobbant, a csapat elmenekült, a tehénnek pedig még egy golyót kellett adni, mert elfelejtettem, amit minden kezdő vadásznak tudnia kell: völgynek finom célgömbbel kell célozni!
Jólesett megindulni, mert átfáztam a várakozás alatt.
Rezes színű lett a világ, amire a zsigereléssel végeztem. Átdobtam a kötelet egy vastag ágon, és megpróbáltam a tehenet felhúzatni, hogy a rókák meg ne rágják.
Nem ment a dolog. Nehéz volt a tehén, vagy inkább én gyenge? – Gyenge lehetek, de buta nem! – ugrott helyére a fizikából tanult „mozgó csiga” gondolata.
Szuszogva, morogva felmásztam az öreg fára. Megkötöttem a kötél végét. Jó nagy „hasát” hagytam, és átlógattam egy szomszéd ágon. Leérve fogam közé kaptam a szabad véget, és egy tekercs ragtapasz feláldozásával összekötöttem a tehén hátulsó bokáit, s persze a kötél „hasát” a bokák között hagytam. Így már fel lehetett húzni.