Az élet több, mint egy sóhaj...

A tanítói pályáján hatvankét éve, húszévesen indult, de szinte máig sem vesztett fiatalos lendületéből. Színesen, izgalmasan beszél életéről, annak a napi politika hordalékaként előbukkant hajtűkanyarjairól, no és múlhatatlan szenvedélyéről – a méhekről.

Túl a nyolcadik ikszen is irodalmi emlékműsort szervez és rendez (figyelmeztet: a kettő nem ugyanaz!), éveken át láthattuk rendezéseit a Jókai Napokon, neve elnökként ott szerepel a Lévai Kalendárium szerkesztőbizottságában, agilis segítője a lévai magyarok otthonának számító Reviczky Ház tevékenységének, a szlovákiai magyar szavalók és prózamondók országos mozgalmának segítője, és még sorolhatnám, hol mindenütt lehet találkozni nevével, ám még inkább személyesen ővele. Volt iskolaigazgató Oroszkán, Garamszentgyörgyön, Csatán, igazgatóhelyettes Marcelházán; tanító Zselizen; majd aktív pedagógusi pályájának hattyúdalaként (már 1989-et követően) újfent igazgató Léván. Viszont a rendszerváltást megelőzően – az 1968 után állásukból az utcára penderítettek sorsához „illően” – kegyből akceptált sofőr a lévai kórházban, később egy, még a katonaévekből származó ismeretség elvtársi gesztusaként megtűrt benzinkútkezelő. - Újváry Lászlóval - pár nappal 82. születésnapja előtt beszélgetek. Régen ismerjük ugyan egymást, de nem ez a tegeződés oka, hanem az, hogy bár ő az idősebb, barátomként tisztelhetem. Most is jóindulatúan elhárító kíváncsisággal fogad:
Miről beszélgetünk majd? Az élet több, mint egy sóhaj...

Pontosan erről! Hogy gárdonyis értelemben Lámpásként miért „nyüzsögsz” ifjúi lendülettel, szívóssággal?
Mert pályám legelejétől mindmáig ez az életstílusom. Számomra ez olyasmi, akár a légzés. Ha abbahagyod, meghalsz. És ha már te hoztad szóba, azt sem tagadom, hogy tudatosan kerestem is, vállaltam is a „Lámpás” feladatkörét. Egyrészt a minőségi munka előfeltétele ez, másrészt annak nyitja, hogy a vidéki tanító három nemzedék közösségi törekvéseit legyen képes összehangolni, a kívánt irányba terelni. Az idősek tapasztalata és tanácsa, a középgeneráció hajtóereje, illetve a fiatalok fogékonysága az, ami a nemzedéki folyamatosság láncszemeit egymásba fűzi.

Ez pusztán egyéni bölcselet, vagy az összetartás, a túlélés filozófiájának lényegét kedvenceidtől, a méhektől sikerült ellesned?
Az ember valóban sokat tanulhatna a méhek társadalmától. Abból az ösztönszerű, olajozottan működő, öröklődő cselekvésből, ahogy életük vastörvényeihez igazodva minden kaptár egy-egy világot zár magába. Így szép ez. Természetesen, az ember több a virágmezők lényegét jelentő biztos határozónál, de a méhek szigorú rendjét követve ésszel meg szívvel irányíthatja saját és közössége létét.

Aki méhész, az nyilván a növények színpompás világának is rajongója. Milyen fa a kedvenced?
Hát az akác. Magyarországon járva egy erdészmérnök méhész mondta nekem egyszer: „Szerencsétek, hogy az akác szeret lenni nálatok.” Nyelvtanilag kissé csúnyán hangzik, de mégiscsak így van. És mert tájainkon az akác tényleg jól érzi magát, akácvirágzás után adja a finom mézet. A tiszta, jó mézet.

A méhekkel is lehet beszélgetni? Mondjuk, akár a kutyákkal? Megértik?
Persze. Bár inkább ők beszélgetnek velem. Velem értetik meg, amit csinálnak. Én csak besegítek nekik ahhoz, hogy nyugalmuk meglegyen, hogy éljenek, hogy a zümmögés és a csönd világában zavartalanul szerkeszthessék a világ legprecízebb hatszögeit.

Kik fogékonyabbak az értelmes szóra: a méhek vagy az emberek?
Annyira azért nem tudunk egymás nyelvén. Bár annyi bizonyos, ők kényszerítenek engem arra, hogy segítsem boldogulásukat. De az emberek körében sincs ez másként. Bárkivel zöldágra lehet vergődni, amennyiben az illető szintén akarja, hogy társalogjunk. A beleérzés igényének dolgában nincs különbség méhek és emberek között.

Érdekes, mennyire egy szuszra beszélsz az emberek és a méhek világáról!
Talán mert egész életemet végigkísérte egyfajta kettősség örökös ötvözése. Ha például azt kérdezné valaki, hogy pedagógus vagy méhész vagyok-e inkább, bizony nem tudnám megmondani. De az effajta kétvágányúság már gyerekkoromban is megvolt életemben. Anyám mélyen hívő református, apám kevésbé szigorú katolikus volt. Kölyökként zárdai óvodába jártam, elemibe a lévai zsidó iskolába írattak. Amikor tizenévesen megkérdeztem apámat, miért pont oda járatott, csak azt felelte: a városban az volt a legjobb iskola.

És szüleid más-más felekezethez kötődő vallásossága sem zavart?
Ebben nevelkedtem, nem éreztem különbséget a kettő között. Anyám mindig magával vitt a református templomba, gyerekkoromban ott szerepelgettem először közönség előtt. Gimnazistaként már a katolikus templomba jártam, noha mindkét istenháza szemben volt egymással. De talán éppen ennek a felekezeti kettősségnek köszönhetően máig felnézek a vallásos emberekre. Mindenkire, akinek a vallása egyben a határozott, belső bizonyossággal őrzött meggyőződése, aki őszinte szívvel jár templomba. Nem szeretem viszont az őszintétlen képmutatókat, a farizeusokat. Ezért nem is titkolom a világ előtt, hogy nem vagyok gyakorló hívő, de átéléssel tartom magam keresztény lelkületű embernek.

Annak idején tanítóként, oroszkai, garamszentgyörgyi iskolaigazgatóként hinni tudtál abban, hogy a te nemzedéked megváltja a világot?
Igen. És nem szégyellem azt sem, hogy meggyőződéssel. Úgy éreztem, ha mindent megteszünk azért, hogy itt és akkoriban egy jobb világ szülessék, akkor az bizonyosan sikerül. Egyszerűen bíztam abban, hogy elegen leszünk, akik ezt őszintén így akarjuk. Persze, azóta saját bőrömön tapasztaltam, hogy a dolgok megváltoztatásához kevés a puszta szándék, különösen, ha azt a mást, az újat százalékarányban kevesen támogatják. Komoly cél eléréséhez, számottevő társadalmi fordulathoz ötven százaléknál is több azonos gondolkodású, egyforma szándékú ember szükséges. Lehet, hogy megmosolyogsz, de ennek a felismerésnek köszönhetően évtizedek óta, szinte rögeszmésen, mindenben a százalékarányokat keresem...

Az ötvenes években milyen volt a falusi tanító élete?
Azokban az időkben a vidéki tanítónak, akárcsak a papnak vagy az orvosnak, megvolt a maga tekintélye. A szó szerény, de igaz értelmében befogadták, fölnéztek rá, kijárt neki a tisztelet. Különösen az olyan pedagógusnak, aki igyekvő volt, aki megmozgatta a falut. Garamszentgyörgyön tánccsoportunk, színjátszó körünk, esztrádegyüttesünk volt. Fellépéseinkkel sűrűn jártuk a környéket. Egy szombaton messzebbre is elruccantunk szerepelni, így öreg éjszaka volt, amikor hazaérkeztünk. Amikor vasárnap reggel fölkeltem, látom, hogy a tanítói lakás kertjében be van kapálva a krumplim! A mai napig sem tudom, hálából ki volt ez a jótét lélek, aki pusztán azért könnyítette meg az én dolgomat, mert „a” tanító az ő gyerekével foglalkozott, elvitte azt szerepelni, ahol megtapsolták és még világot is látott. Ennyire közvetlen és baráti viszony alakult ki a helyi tanítóság és a falu között...

Ez, ez is fűtötte benned a hitet?
Hogy ez hitnek mondható-e, nem tudom. De mindenképpen jóleső visszaigazolása volt ez annak, hogy a törődő, ambiciózus pedagógus által elvetett mag kisarjadt. Én ebben hittem. És hiszek a jóban mindmáig.

Ehhez képest duplán fájhatott az 1968-at követő vesszőfutásod. Amikor először a pártból, utána az oktatásügyből is menesztettek. Tragikusan vetted életednek ezt a grandkanyarját?
Eleinte igen. Mert ha nyakig vagyok a gondokban, akkor az első pillanatokban, a legelső napokban rettenetesen érzékeny vagyok. Szerencsére, a kezdeti riadalom és tanácstalanság után megráztam magam, és az élet ment tovább. A sors megtanított rá, hogy az embernek mindig túl kell tennie magát a legsúlyosabb gondokon is. Megszívleltem, amit Törőcsik Maritól hallottam egyszer: hogy a legócskább élet is többet ér a halálnál.

Az életben sok csalódás ért?
Sok és sokszor.

Az emberekben vagy a rendszerekben csalódtál?
Maradjunk annyiban, hogy minden rendszert emberek irányítanak. Ahogy az is igaz, ha egy rendszer félresikerül, még lehetnek benne becsületes emberek. És máris újra a százalékarányoknál tartunk... Amit talán a legnehezebb elviselni, ha a becsületesen elvégzett munkád sem tud megmenteni. Egyszerűen mert valakinek szálka vagy a szemében.
Benzinkútkezelőként amatőrszínházi rendezésekkel jeleskedtél. A lévai színjátszók előadásában ekkoriban került közönség elé a Tóték, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Galopp a vérmezőn, a Diliketrec és más darabok, irodalmi színpadi produkcióként pedig a Juhász Gyula-, a Radnóti Miklós-, a Szabó Lőrinc-, a Vörösmarty Mihály-emlékműsor...
Az egész örömködés szépséghibája „csak” az volt, hogy amikor a Juhász-emlékműsor sikerén felbuzdulva létrehoztuk a színigárdát, és kiderült: a Tótékat próbáljuk, akkor behívatták a Csemadok-titkárt, és közölték vele – az Újváry nem rendezhet! A megoldás az lett, hogy a plakátra nem írták ki a nevemet.

Ahogy még jó ideig később sem, a további darabok színrevitelénél. Lélekben nem tört meg ez az időszak?
Ezen túltettem magam. Az igazán fájó napok azok a szeptember elsejék voltak, amikor az a sok gyerek az iskola felé tartott, én pedig sehol. Kényszerpályán sofőr, azután benzinkutas... Ez az, ami nagyon sokáig rosszulesett.

Gondoltad valaha is, hogy visszakerülsz még a pályára?
Méghozzá újra iskolaigazgatóként!
Nem bíztam ilyesmiben. Számomra későn jött ’89 novembere, már majdnem nyugdíjkorban voltam. Miután rehabilitáltak, a lévai szülők kérésére pályáztam meg az igazgatói posztot.

Szerinted a rendszerváltás után miért csömörlöttek meg mára az emberek? Beleértve a hazai magyar politikát is?
Mert mélyen csalódtak. Ezt a rendszert, ezt az új jelent sem érzik igazságosnak és a sajátjuknak. Ami pedig különösen bánt, hogy folyamatosan csökken a szlovákiai magyarság száma. Sajnos, Léván is.

Ennek tükrében mi a véleményed azokról, akik magyar pedagógusokként szlovák iskolába járatják gyermekeiket?
Ma is csak azt mondhatom, amit erről mindig is vallottam: ha egy tanító nem bízik önmagában, hogyan bízhat meg őbenne a szlovákiai magyar szülő?! Ennek a nyílt véleményemnek egyébként szerepe volt abban, hogy 1973-ban lapátra tett az iskolaügy.

Őrzöd az életed mérföldköveit jelző dokumentumokat?
Elrakosgatok sok mindent, ám az iratok precíz rendszerezését legalább most, nyolcvankét évesen kellene megtanulnom a méhektől.

Fontos, hogy valaki naprakész legyen saját múltjával?
Hogyne. Hogy bármikor őszintén szembenézhessen önmagával, de egyenes tekintettel nézhessen mások szemébe is. Hogy föltehesse önmagának a kérdést: miért és mennyiben vagyok én felelős, egy-egy rossz viszonyban mennyi az én részem? Ugyanakkor: mit tettem azért, hogy örülni tudjak?...

Felnőttkorod évtizedeiben sok árulásban volt részed?
Nem, nem sokban. Viszont a megtörténtek jelentősek voltak.
Talán ennek tükrében jelent számodra feloldozást a vers, a költészet?
Én hiszek a versben. Olykor kiegyenlíti, olykor megmagyarázza a magamba zárt érzelmeimet.

Kitől kérdezzem, ha nem egy méhésztől: hiszel az olyan politikusnak, akinek méz csorog a szájából?
Persze, hogy nem. Épp az a problémám, hogy sok az ilyen.

Hát az olyannak, aki több mézet ígér a madzagra?
Minden politikus ilyen. Csak ezzel tudja kihamiskodni, hogy megválasszák.