Az egységes Magyar Nemzet: fikció vagy erkölcsi kötelesség?

Bauer Tamás az egységes magyar nemzet fogalmát fikciónak minősítette az ÉS 2012/29., július 20-i számában Határsértés címmel megjelent cikkében. Azt írta, hogy „a valóságban a romániai, szlovákiai, ukrajnai magyarok gazdasági helyzetükben, boldogulásuknak az adott helyzetétől való függőségében, értelmiségük szakmai ismeretanyagában, a többségi népesség kultúrájának a kissebségi magyarok műveltségi szerepében, a különböző államokban élő magyarok eltérő élményanyagában annyira különböznek a magyarországi magyaroktól, hogy az »egységes magyar nemzet« kifejezés nincs összhangban a valósággal.”

Ezzel megközelítéssel az európaiságot is fikciónak kiálthatnánk ki, összehasonlítván az ukránok, a portugálok, az izlandiak és a görögök élményanyagait. De szintén eltér a soproniak és a nyíregyáziaké is. Az „egységes magyar nemzet” nem azt jelenti, hogy azonos mindennapi élményanyaggal rendelkeznek azok, akik ahhoz tartoznak, hanem azt, hogy úgy érzik, hogy annak a részei. A határon kívül élő magyarok közül sokan egybeesően arculcsapásként élték meg az állampolgársági népszavazás eredménytelenségét, annak ellenére, hogy eltér a mindennapi élményanyaguk. A belföldi magyarok jelentős hányadában is jelen van a nemzeti összetartozás igénye, hiszen nagyon sokan szavaztak igennel az idézett népszavazáson. A magyar nemzethez való tartozás tehát nem a mindenre kiterjedő egyöntetűségből fakad, hanem abból, ami a sokszínűségünkön belül közös: a hovatartozási érzésünkből, amely vagy megvan valakiben, vagy nincs.

Tényként állapítható meg, hogy nagyon sokan tekintik magukat a magyar nemzet részének, határon innen és túl is. Közülük sokan áldozatot is vállalnak érte. Meghurcoltatást Szlovákiában, akár börtönbüntetést ott is és máshol is. Sok nyugati világban született magyar fiatal önkéntes munkával neveli a ki tudja, hányadik magyar diaszpóra nemzedékét, és küzd ma is a kisebbségbe szorult magyarok jogainak érvényesüléséért. Ez nem fikció, hanem valóság.
A sokakban élő nemzeti összetartozás igénye gyakran erkölcsi kötelességtudattal párosul. Sokan azt érzik, mint az imént említett példák mutatják, hogy szolidaritással tartoznak a magyar nemzeti közösség iránt. Megfigyelhető tény tehát, hogy van, aki a nemzeti összetartozás erősítését erkölcsi kötelességnek tekinti. De állítható-e, normatív értelemben, hogy ez minden magyar erkölcsi kötelessége?

Ennek a megválaszolásához fogadjuk el a Wikipédia következő meghatározását: „Az erkölcs fogalma alatt egy adott társadalom által régebbi tapasztalatok alapján összegyűjtött és helyesnek ítélt viselkedési szabályok összességét értjük.” Ezt úgy is megfogalmazhatnánk, hogy az a viselkedéstípus kerül be a követendő erkölcsi szabályok közé, amely a társadalom javát szolgálja. Ezek után azt kell megkérdeznünk, hogy előnyös-e egy adott társadalom számára, a magyar nemzetnek ez esetben, hogy a tagjai szolidaritást vállaljanak egymással? Ha igen, akkor normatív módon is állítható, hogy a magyar nemzeti összetartozás erősítése a magyarok erkölcsi kötelessége, mert ezzel a magyarság javát szolgálnák.

Hogy az összefogás egy népcsoport hasznára válik-e, az eléggé nyilvánvalónak tűnik. Az „egységben az erő” kifejezés több ezer éves bölcs mondás. A modern darwini antropológia és az evolúciós lélektani tanulmányok is azt támasztják alá, hogy azért rendszeresen megfigyelhető magatartás az egyedek altruizmusa, mert evolúciós előnyt nyújt a saját közösségüknek.
Friedrich A. Hayek azt fejtette ki egy előadásában, hogy azért hasznos a társadalmak hagyománytisztelő magatartása, mert hosszú időre stabilizálja a társadalmak működési szabályait (erkölcsi normáit), és ezáltal kiteszi ezeket az élet próbájának. A társadalmak tagjai talán nem is értik, hogy miért sikeresek vagy sikertelenek csoportosan, de közben, ahogy a biológiai evolúció kiválasztja az életképes alkatokat, úgy az idők során a sikeres (mert hasznos) erkölcsi szabályok is felülkerekednek.

Ha az évezredes bölcsesség nem győzne meg bennünket az összetartozás hasznosságáról, vagy ha nem hinnénk annak a megfigyelésnek, hogy az összetartozás összegzett haszna erősen növekszik az összetartozók számával és az egymás iránti szolidaritás mértékével, akkor elegendőnek kellene lennie, hogy megfigyeljük, mennyire válik hasznára más, szintén szétszórtságban élő népcsoportnak a közössége iránt tanúsított szolidaritás, az összetartozás erkölcsi parancsának betartása.

Sokan egyéni kezdeményezések vagy önkéntes szervezetek révén tesznek eleget ennek az erkölcsi kötelességnek, de célszerű, hogy a társadalom a csúcsszervezeti egységére, az államra bízza azokat a nemzeti összetartozást ápoló feladatokat, amelyeket a magánkezdeményezés nem tud ellátni. A magyarság helyzetében ez csak a magyar állam lehet. A múlt század történelmi öröksége különleges kihívásokat alkotott számunkra ezen a téren, amelyeknek okosan kell megfelelnünk a jelen század adta eszközök felhasználásával. Ilyen feladat volt a magyar állampolgárság megadása azoknak, akiktől, vagy akik felmenőitől, az erőszakkal elvétetett. Ez természetes jog-visszaszolgáltatásnak vagy az erőszakkal meghúzott határok részleges, virtuális eltörlésének is tekinthető. Ha nem lett volna Trianon, egy kárpátaljai magyar szabadon költözhetne a jelenlegi Magyarország területére. Ugyan Trianont nem tehetjük meg nem történtté, azt megtehetjük, hogy egy ungvári magyar szabadon költözhessen Budapestre.
A két világháború közti magyar kormányok magukra vállalták az ilyennemű feladatok elvégzését. Nem volt számukra kérdéses, hogy ez kötelességük. Az ellenzékük zöme is annak tekintette, ha nem is értett feltétlenül egyet a kormányok intézkedéseivel. Az orosz megszállás alatti kormányok nemhogy semmit sem tettek a nemzeti összetartozás érdekében, a külső kényszer és a saját indíték valamilyen ötvözete vezérlésére, hanem kimondottan ellene léptek fel, ha másképp nem, akkor azáltal, hogy megpróbálták a köztudatból kiiktatni azt a tényt, hogy a nemzet jelentős hányada idegen országban kényszerült élni. Ebben sajnos részben sikeresek voltak, és ez az átkos korszaknak talán az egyik legsúlyosabb (és még orvosolandó) öröksége. Hogy ennek tudható-e be, hogy az utódpárt vezette kormányok most már minden kényszer nélkül részben hasonló politikát folytattak a rendszerváltás után is, azt nehéz megállapítani. Mindenesetre vélelmezni talán lehet, hogy ez hozzájárult az így cselekvő pártok legutóbbi választási kudarcához.

Bauer Tamás az idézett írásában határsértésnek minősítette az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának a Szlovákiába kihelyezett ülését. Ebben valószínűleg igaza van. Mindenképpen elhibázott lépésnek kell tekinteni, hiszen felesleges provokáció volt. A jogosan kritizált intézkedés elítélhető, de a nemzeti összetartozás építésének a szándéka üdvözlendő. Ez minden magyar kormány erkölcsi kötelessége.