Pityu

Napsugaras nyári délután volt. A troli hátulsó peronján szorongtam. A jármű eldöcögött kapunk előtt. Megállója házunknak, hajlékunkkal átellenes végében volt. A kilencedik emeleten laktunk. Szokás szerint felpillantottam  ablakunkra. Kisfiam kiöregedett a járókából, a színes pálcákkal határolt kalodát összecsuktuk, el is ajándékoztuk. A csemete minden lehetséges, és képtelen helyre felmászott. Nem szerettük volna, ha huszonegy métert zuhanna, ezért rácsot szereltettünk a gyerekszoba „szemére”, és az erkélyre.

Néha az ablakrács mögött  kisfiam szöszi feje volt látható. Az ablak nyitva volt, ezúttal nem  csemetém mosolya virított mögötte, hanem a rács gyűrű alakú mintájába egy kékes színű kismadár csimpaszkodott.

Felérve a lakásba, az előszobában néma csend fogadott. Sejtettem, hogy a csend, és a madár valahogy összefüggenek. Óvatosan nyitottam be a gyerekek szobájába. Az ajtót nem lehetett teljesen kinyitni, mert szépen, majdhogy katonás rendben az ajtó előtt hasalt mindkét gyermekem, valamint hetvenéves nagynéném…

Ujjukat szájukra szorítva intett csendre. A kismadár, aki közelről hullámos papagájnak bizonyult, érdeklődve fordult a mozgás irányába. Óvatosan visszavonultam, és a konyhában, sebtében egy kistányérba öntöttem pár szem összetört tarhonyát, rizsszemeket, és lencsét, valamint egy szem kockacukrot.

1. Nem épp madáreleség, de ha kalács nincs, kenyér is jó. Váratlan vendég azt eszi, amit elé tesznek!

Másik tálkába kevés vizet töltöttem, és egy tálcán, nagy óvatosan bevittem a csemeték szobájába.

A madárka, eddig vívódott a frissen megszerzett szabadságos kalandokat ígérő nagyvilág, vagy szobánk elfoglalásának esélyei között.  Talán tudta talán nem tudta, hogy a világ macskákkal, baglyokkal, más ezer veszéllyel van tele. Mikor hódolatom jeleivel megrakott tálcámmal elé járultam, minden esetre nem repült el. A kis tollgombóc érdeklődve nézte.
Igen lassan lépkedve eljutottam leányom íróasztaláig, és letettem a teli tálcát. Úgy látszik tetszett neki a felajánlott menü, mert kis fejét mókásan félrehajtva kacérkodott annak elfogyasztásával.

Pár percig még cincálta idegeinket, végül villanó rebbenéssel az asztalon termett.
Döntött.
A kockacukorral birkózott elmélyülten, amikor csendesen becsuktam az ablakot. Oda se biggyesztett.

Fellibbent a csillárra, de a búra sima üveg peremén rossz fogás esett, és mielőtt lezuhant volna, átült egy - az erdőn talált - szép nagy parázstapló peremére.
Később is szívesen ült a bársonyos felületű kilátóján.
Megvakarta füle tövét, ’s a vizes tálkát fedezte fel. Pillanatokkal később lányom összes füzete, és könyve csupa lucsok volt.
Magamban fogalmazni kezdtem az üzenő-füzetbe írandó, mentegetőző bejegyzést. Lányom osztályfőnöknője kevés mosolycsekket gyűjtött volna be magának. Családi tragédiáktól nem mentes élete, alapvető gyermek-utálattal keveredett, és ez nem teszi rokonszenvessé a pedagógust sem tanítványai, sem azok szülei körében...

A jövevény víztől csapzott tollacskáival, hangos szárnycsapásokkal a tűzcsiholáshoz hajdan nélkülözhetetlen taplón termett és vad tisztálkodásba kezdett. Először csapzott fejbúbján rendezte el görbe karmaival a tollazatot. A szárnytollak, majd a hátát borító tollpalást, végül farka ékessége zárták a szépészeti felújító műveletet. Amikor elkészült, elégedetten elrikkantotta magát, és arra gondoltam, hogy ha időzíteni lehetne megszólalásait, akkor az ébresztőórát akár el is adhatnánk.

Az idő tájt sokat csellengtem fényképezőgépem meghitt társaságában az erdőn. Megismertem valamennyit a természet szőrös, tollas, pikkelyes, vagy csupasz bőrű lényeinek szokásaiból.
Csücsörítve, fogaimhoz szorított nyelvvel megpróbáltam csicsergést mímelni, ami meglepő eredménnyel járt!

A kis tollgombóc kiegyenesedett, feje két alá-föl mozdulatot tett, és egy pillanattal később a vállamon termett. Kereste a szárnyas rokont.

-           Akkor hát, el vagyunk foglalva!         - foglaltam össze a helyzetet.

Ezután átadtam a terepet nekihevült sarjaimnak. A fürdőkádban ültem, amikor az ajtó alján lévő szellőzőnyílásban megjelent kisfiam feje:
-           Apu!  Tudja a nevét!   - kiáltotta a gyerek.
-           Kiről beszélsz?- tettettem magam
-           Hát a Pityu!     - kiáltotta kisfiam.
A madár úgy gondolta, kitünteti éltes korú nagynénémet rokonszenve apró jelével, és amikor, feléje nyújtotta vízszintesen tartott, kiegyenesített mutatóujját, rövid töprengés után ráreppent.
Ezután pici fehéres pöttyöt helyezett el szoknyáján. Sűrű hajbókolás, és némi rikácsoló hangolás után a következőket mondta:

-           Pityu! Pityu!    - majd a hangos sikeren felbuzdulva:
-           Pityuka vagyok! Pityu szééép!            - tette még hozzá a fültanúk egybehangzó vallomása szerint.

                                                    -* -

Így helyezkedett el családunk életében.
Tessék - lássék, elhelyeztünk néhány cédulát a troli megállójában, a közeli bolt környékén, amelyben tudattuk, hogy hol található a szökött kedvenc. Viselkedéséből egyértelmű volt, hogy a kis tollgombóc valahol emberséges bánásmódban, házi kedvencként nevelkedett és talán korábbi gazdája siratja.

Nem jelentkezett érte senki, és apránként ezt magunk is helyeseltük. A kihelyezett cédulák szőrén – szálán eltűntek. Az utolsó cédulát én téptem le néhány hét múlva…
-           Nehogy már jelentkezzenek érte!

Alapjában véve jólelkű uralkodónk volt, bár néhány kellemetlen szokása komoly kiadásokat okozott.
A gyerekszoba ajtajának a csuklópánt felőli sarkában apránként a szürke betonig lecsócsálta a tapétát.
Kilátásba helyeztem élve történő megkopasztását, vagy nyakának kitekerését, miközben torka alatt tollát vakargattam.

Hangos, indulatos vádindítványomra, több oldalról érkezett a védőbeszéd:
-           Rosszul volt felragasztva!       - érvelt nagynéném.

1. Hogy tudná különben ilyen pár grammos madár letépni! Próbáld ki, te se tudnád lekaparni ott, ahol jól van felrakva! – csatlakozott lányom  a megkezdett gondolathoz.
2. Pityu akkor is aranyos!            - érvelt ellentmondást nem tűrően a fiam.
3. Zoli úgyis összefirkálta filctollal, az ágya mellett, és ő is levakargatta, csak azt már kipótoltuk!      - védte a madarat fiam anyja is.

Kitapétáztuk a gyerekszobát. A papagájt hosszabb kalitkafogságra ítéltem, de úgyis tudtam, hogy azt nem tartja be senki. Még én se!

Amint megszokott nálunk, számtalan csínyt eszelt ki! Kislányom íróasztala felett a falon egy gitár függött. Hála Istennek gitározni nem szokott, de keresztanyjától kapta, és vigyáztunk rá. A vigyázattól még érhették a boldogtalan hangszert különféle bajok, mert d, és g húrja egyszer csak eltűnt. Szobadísznek, emléknek így is tökéletesen megfelelt!  Egy alkalommal mindkét gyermekem teljes gyászban állott elém:

- Elveszett a Pityu! – siránkoztak kánonban
Kutató expedícióvá alakultunk valamennyien. Óvatosan elhúztuk a szekrényt. Előkerült két elveszetnek hitt, kinőtt bugyi, néhány kifestő könyv, laposra préselődött ping-pong labda, meg a manó tudja hányféle vacak. A kampóscsőrű madarat nem találtuk meg! A lakás többi részét is tűvé tettük, de a kismadár nem került elő.

1. Persze, mert valamelyikőtök figyelmetlenül nyitott ablakot, és kirepült  rajta, csak féltek bevallani! – vádaskodtam

Akkoriban a munka mellett tanítottam, és szabad szombat lévén, reggel dolgozatokat akartam javítani. Szerettem alvó magzataimhoz beóvakodni. A két alvó gyerek szuszogása feltöltött szeretettel egész napra. Már világos volt, a gyerekek aludtak, mint a tej. Valami halk kaparászást hallottam az íróasztal felől. Okát nem fedeztem fel, de lányom egyik füzetének borítóján a papagájtól származó fehér pötty virított. Nem restelltem, gondoltam lekaparom, mert ha ők fedezik fel, a siralom kiújul..

Nem lehetett kaparni! Szétkenődött ujjamon.
-Ez friss! Nyilallott belém a felismerés!
Közel hajoltam a gitárhoz. Apró karmok ismerős motoszkálása hallatszott belőle. A két középső húr hiányzott. A szabaddá vált hanglyukon bejutott a nyolcas alakú hangtestbe. Ott rejtőzködött, kuncogott, míg égre – földre kerestük!

1. Megvan Pityu! Közöltem a konyhában a gyerekek anyjával.

A gitárban bujdosik.

Talán a fészkelési ösztön érte utol, talán más okból költözött a húrhiányos hangszerbe.
Később aztán gyakori tartózkodási helye lett ez a búvóhely. Nem találtam évszakhoz köthető rendszert, hogy mikor bújt a gitárba.

Egyszer nagy riadalmat okozott. Csomókban hullott a tolla! Bágyadt volt, és goromba. Azelőtt játék közben meg-megfogta valamelyikünk füle cimpáját, de sosem csípett durván. Most haragosan, fájdalmasan mart belénk, és lábának körmeit is fegyverként használta!  Orvoshoz vittük. Kapott orvosságot, mint minden rendes beteg. Szerencsésen fel is gyógyult!
Hosszú életet élt. Átvitt értelemben is: túlélte házasságunkat, és természetesen, amikor fedél szerint is kettétépődtünk, ő a gyerekekkel maradt. Volt családom lakásába saját elhatározásomból én nem voltam bejáratos.

Egyszer, kisfiam betegsége idején mégis felmentem. Azt kell hinnem, hogy Pityu megismert! Óriásit rikkantott, és rögtön a kalitka felém eső rácsaira reppent. Kis csőrével tépkedte a drótokat. Amikor kisujjammal benyúlva nyakát vakargattam, kéjesen forgatta kis fejecskéjét.
Ekkor találkoztunk utoljára. Gyermekeim akkori otthonának kertjében, Zuglóban hatalmas cseresznyefa tövében hantolták el.

                                                                    -*­-

Annak idején, velem egészen kivételes módon bánt! Ha gondolt egyet, akkor először a vállamra szállt, majd ingem gallérján szépen előre csámpált, és kampós csőrével megragadta a számára elérhető fogaim valamelyikét (akkoriban még jobban lehetett válogatni közöttük, mint ma…) és ki akarta húzgálni a kiválasztott rágószervet. Közben dünnyögött, mérgesen, mert a fog nem engedett. Azóta több fogam hullott ki saját elhatározásából, fogorvosi közreműködés nélkül, és amikor kényelmi szempontból segítettem a már kellemetlen módon lötyögő csontdarabnak, mindig eszembe jutott a kis égszínkék tollazatú amatőr fogorvos.

Talán kiszökött a túlvilági kalitkából, és ő látogatott meg egy kis foghúzás céljából!