Pelle János beszélgetése O'sváth Györggyel:
A Markóból a forradalomba.

Az 1956-os forradalom derült égből villámcsapásként érte az addig egyeduralkodó Magyar Dolgozók Pártját, mely október 23-án, szinte egyik pillanatról a másikra szétesett.
A november 4-i szovjet intervenció után hatalomra került kommunisták képtelenek voltak felfogni, erre hogyan kerülhetett sor, hosszabb ideig kutattak egy mindent behálózó, „horthysta és imperialista” összeesküvés után, mely ide vezetett. Ilyesminek azonban nyomát sem találták. Mégis, „elvi megfontolásból” azoknak a vakmerő antikommunistáknak a nyakába próbálták varrni rendszerük megdöntését, akik már a koalíciós időkben szemben álltak velük, majd nyilvánvalóvá tették, hogy ellenfelei a „népi demokráciának”, és aktívan részt vettek a forradalomban. Ha sikerül kézre keríteniük, a Kádár-rendszer első éveiben O’sváth György bizonyára fővádlott lett volna egy hasonló koncepció alapján felépített politikai perben. Ezzel „honorálták” volna egész addigi életútját, vakmerő fellépését Rákosiék ellen, majd a forradalomban játszott politikai szerepét. Szerencsére a szovjetek és karhatalmista kiszolgálóik nem tudták kézre keríteni, és november 14-én elhagyta az országot. Nyugaton aztán elvégezte az egyetemet, és figyelemre méltó közéleti karriert futott be, előbb a magyar emigráció szervezeteiben, majd az Európai Unió adminisztrációjában, és fontos feladata volt 1990-ben, az első Antall-kormány idején. De ez már egy másik történet.

– Ahhoz, hogy 1956-os szerepét megértsük, elengedhetetlen, hogy előzőleg néhány szót szóljon a családjáról. Politikus volt az édesapja is, O’sváth László, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter közvetlen beosztottja. Az ő tradícióját folytatta ön is.

– Édesapám a Belügyminisztérium elnöki osztályának volt a főnöke. E minőségében a BM egyik legfontosabb tisztségviselője volt, id. Antall József főnöke és barátja, több mint tíz éven keresztül. A „magyar vonal” képviselője volt a minisztériumban. Egyaránt szemben állt mind a németekkel és kiszolgálóikkal, mind pedig a hazai baloldallal és a mögötte álló Szovjetunióval. Ő képviselte a kontinuitást az intézményben, melynek „erkölcsi oszlopa” volt, hogy Varga Bélát, az 1990-ben megválasztott parlament elnökét idézzem. Ugyanis a belügyminiszterek és államtitkárok jöttek és mentek, de az elnöki osztály vezetője maradt. Főnökéhez, Keresztes-Fischerhez hasonlóan ő is ellenezte a Szovjetuniónak küldött hadüzenetet. Amikor ez mégis megtörtént, számolt azzal, hogy a háborúból az ország csak vesztesként kerülhet ki. Ezért igyekezett mindazt megtenni ebben a helyzetben, ami az országot mentheti, illetve azért, hogy a háború befejezése után hazánk minél előnyösebb helyzetbe kerüljön.
– Sajnos, a lehetőségek egyre szűkültek, a német nyomás egyre erősebb lett. Sokat támadták a Belügyminisztériumot azzal, hogy „jól bánik a zsidókkal”.
– Apám már az Anschluss után, 1938 márciusában megtette az első intézkedéseket a Hitler elől menekülő osztrák zsidók befogadására. Magyarország volt az egyetlen ország akkoriban Közép-Európában, ahol a külföldi zsidóknak nem kellett életükért aggódniuk. 1939 szeptemberében, a második világháború kitörése, Lengyelország lerohanása után megindult a lengyel menekültek áradata, akik között sok zsidó volt. Ebben a helyzetben apám barátját és kollégáját, id. Antall Józsefet kérte fel arra, hogy szervezze meg befogadásukat és  elhelyezésüket. Ő maga biztosította a különböző minisztériumokkal az együttműködést, és a németekkel szemben vállalta a felelősséget.

– Hogyan alakult az édesapja és a családja sorsa 1944. március 19-e, Magyarország német megszállása után?  

– Apámat rögtön elmozdították az elnöki osztály éléről, és kinevezték az egészségügyi osztály vezetőjének, mely a bombázások miatt kitelepült a Balaton mellé. Október 15-e után a nyilasok elfogatóparancsot adtak ki. Ő akkor Ottlik Lóránt Lónyai utcai lakásának fáskamrájában rejtőzött el  és bujkált addig, míg a szovjet csapatok el nem foglalták Budapestet. Engem a nyilasok túszként akartak elvinni, ezért egy orvos barátunk, dr. Salacz Pál rejtegetett.

– Édesapja 1945 után egy ideig még a Belügyminisztérium állományában maradt. Mikortól vált nyilvánvalóvá az önök számára, hogy Magyarországon kommunista diktatúra épül?

– Amikor az Ideiglenes Kormány Debrecenben megalakult, és a romos Budapesten még nem működtek kormányzati szervek, felkérték apámat, hogy legyen a BM fővárosi részlegének főnöke. Igazolványt kapott ehhez a debreceni kormánytól, illetve a szovjet katonai hatóságoktól, ő meg munkához látott. Amikor a kormány felköltözött Budapestre, Erdei Ferenc belügyminiszter kinevezte a törvény-előkészítő osztály vezetőjének. Ebből a tisztségből már Rajk László, a kommunista belügyminiszter váltotta le. Apámat B-listázták, azaz nyugdíj nélkül elbocsátották, annak ellenére, hogy a kommunisták is tudták, mennyit tett a lengyel menekültekért. Ekkor szüleim a Károlyi-kert oldalában, a Magyar utcában eszpresszót nyitottak, és ebből élt a család. Innen telepítették ki őket 1951 nyarán Újfehértóra, Szatmár megyébe. Én a negyvenes években a piarista gimnáziumba jártam, a párhuzamos osztályban tanult ifj. Antall József is. Nyolcéves korom óta voltunk barátok, követve apáink példáját. Együtt töltöttük szabadságunkat, együtt voltunk 1939-ben Somlyószőlősön, ahol fogadtuk a lengyel menekülteket.

– 1948-ben, a Mindszenty-per idején már ön sem kerülhette el a politikai állásfoglalást.

–1948-ban az államosított piarista gimnázium osztályfelelőse voltam. A hercegprímás ellen folyó per idején felszólították az Ady Endre Gimnázium tanulóit, hogy írjanak alá egy nyilatkozatot, melyben kérik a magyar bíróságot, hogy Mindszenty József bíboros-érseket valutacsempészés és hazaárulás miatt ítéljék el. Apámtól megkérdeztem, hogy ő aláírná-e a nyilatkozatot. Erre azt mondta: nézd, fiam, tudnod kell, hogy ha nem írod alá, kizárnak a gimnáziumból, nem mehetsz egyetemre. Valószínűleg azt sem engedik, hogy valami szakképesítést szerezz, segédmunkásként kell dolgoznod életed végéig. Apámra néztem és azt mondtam neki: ezt én is tudom. De nem ezt kérdeztem, hanem azt, hogy te az én helyemben aláírnád-e a nyilatkozatot? Erre azt felelte: nem. Ennek megfelelően jártam el. Felálltam a gyűlésen, és kiálltam Mindszenty József mellett, akit hazafinak neveztem. Rögtön el kellett hagynom a gyűlést, az év végén pedig kizártak az ország összes állami gimnáziumából. Egy középiskola volt még akkor, amit nem államosítottak: a református gimnázium. Oda átmehettem, tekintettel arra, hogy dédapám, Hegymegi Kis Áron református püspök volt Debrecenben. Kondói Kis Kálmán igazgató hajlandó volt felvenni, azzal a feltétellel, hogy nem politizálok.

– Ebben az időben, az ötvenes évek legelején a magyar középosztály egy része azzal számolt, hogy a Rákosi-rendszer rövidesen megbukik, úgy, mint a kommün 1919-ben. Mások viszont arra rendezkedtek be, hogy a kommunisták beláthatatlan ideig hatalmon maradnak. Ön mit tartott erről? 

– A társadalom akkoriban két részre oszlott. Egyesek azt mondták: „guggolva is kibírjuk”. Velük szemben sokan hivatkoztak a balti államok példájára. Amikor a szovjetek megszállták őket, az ottani elit tagjai rövid kommunista uralomra számítottak, mégis, hosszú évtizedekig tartott a kommunizmus, senki nem látta a végét. Az emberek legnagyobb része a két véglet között ingadozott, egy része beletörődött a megváltoztathatatlanba, még a kommunista pártba is belépett. Mások pedig még mindig reménykedtek, és a passzív ellenállást választották.

– Ön nemcsak az utóbbiak közé tartozott, de tett is azért, hogy az álmok megvalósuljanak.

– Az államosított piarista gimnázium diákjai különböző csoportokat alkottak. Egyiknek a ma is élő Kőrösmezey László volt a vezetője. Ő volt cserkészparancsnokom, kiváló jellem, nagyszerű ember. Vezetése alatt tizen-tizenöten kereszténydemokrata világnézeti csoportot alkottunk. Felkészültünk arra az időre, mikor az ország egyszer szabad lesz. A csoport lebukott,feljelentette szervezkedésünket. Ma sem tudjuk pontosan, ki volt az áruló. Körösmezey Recskre került. Amikor őt 1951 nyarán lefogták,  családomat pedig kitelepítették Újfehértóra, megpróbáltam nyugatra menekülni. Felvettem a kapcsolatot az amerikai követséggel, és egy megbízottjukon keresztül kaptam egy térképet az elaknásított nyugati határról. Ennek segítségével sikerült átmennem Ausztriába, de az oroszok Burgenlandban, mely akkor még szovjet megszállás alatt volt, elfogtak.

– Ekkor ítélték el. Hol tartották a tárgyalást

– Szombathelyen. Negyedóra alatt meghozták az ítéletet. Felolvasták a vádiratot. Mondtam, hogy államellenes szervezkedésről szó sem volt, egy világnézeti vitakörben vettem részt. Ezért meg a tiltott határátlépésért kaptam három évet és nyolc hónapot. Ebből három évet töltöttem le. Akkor szabadultam, amikor Nagy Imre 1954-ben amnesztiát adott a politikai foglyoknak. Oroszlányban, a börtöntáborban raboskodtam, az ottani bányában dolgoztam, több mint két és fél évig. Mintegy kétezren voltunk ott, kiváló társaság verődött össze. Rabtársaim voltak Dobszay László orvos, Körmendi Lajos, Metz Rezső, Keve Ferenc, Tóth Tihamér és sokan mások. Egy sváb vájár, Lengl János keze alá dolgoztam, aki maga nem volt elítélt, szabad dolgozó volt. Velem egy Gerencsér György nevű ember dolgozott, aki a kommunisták pénzügyminiszter-helyettese volt, de a Rajk-perben lebukott. A börtönben is kommunista maradt. A forradalom után a Népszabadságban egy rövid cikkben emlékezett meg rólam mint a kommunizmus ádáz ellenségéről..

– Érdekes politikai vitákat folytathattak.

– Gerencsér, amikor a szenet lapátolta mellettem, ilyesmiket mondogatott: egy lapáttal Sztálinnak, egyet Lenin emlékének stb. (Rákosit nem szerette, őt nem emlegette.) Én egy lapáttal küldtem Mindszentynek, a következőt meg az egyháznak stb. Mégis, jó csapatot alkottunk. Ott tettem le a vájárvizsgát. Szabadulásom után, még fél évig a 18-as aknában dolgoztam, hogy be ne hívjanak katonának. 1954. március 15-én szabadultam, és az év telén hagytam ott végre Oroszlányt.

– Ekkor már érződött, hogy repedezik a rendszer?

– Eleinte ebből keveset éreztem. Egy volt rabtársam, Várkonyi András révén elhelyezkedtem a Tefunál mint rakodó. Emellett mint segédhallgató beiratkoztam a Hittudományi akadémiára. Felvettem a kapcsolatot régi osztálytársaimmal, a volt piarista és a református gimnáziumból. Velük alakítottam meg 1956 októberének végén a Keresztény Ifjúsági Szövetséget.

– Ennek előzménye volt a forradalom, az október 23-i nap, mely örökre emlékezetes marad a számunkra.

– Engem illetően volt más előzmény is. 1956 augusztusában újra letartóztattak mint „klerikális összeesküvőt”. De már vádemelésre nem került sor. Október 23-án, tizenegy órakor  Markó utcai börtöncellámban megjelent a foglár, s közölte velem, hogy ügyészi rendeletre ideiglenesen szabadlábra helyeznek. Erről nyilván értesítették rokonaimat és barátaimat, mert amikor egy óra tájban kiléptem a börtön kapuján, már báró Aczél Endre és Földvári Boér Elemér vártak rám. Mindketten gyerekkori barátaim voltak. Aczél Endre apja az 1944. októberi fegyverszüneti delegáció tagja volt, később ő máltai lovag lett. Földvári az októberi harcokban esett el. Ők ketten közölték velem, hogy nagy események kezdődtek és jöjjek a Műegyetemhez, mert onnan indul majd egy demonstráció. Haza sem mentem. Átmentünk Budára. Bekerültem a tüntetés vezetőinek a csoportjába, és elindultunk. A budai rakparton meneteltünk, sokan csatlakoztak hozzánk. Régi, szabadságharcos nótákat énekelve, olyat, mint a „Kossuth Lajos azt üzente…”. Három óra tájban érkeztünk a Bem-szoborhoz, nemzeti zászlók alatt, melyekből akkor már jórészt kivágták a kommunista sarlós-kalapácsos címert. A Bem-szobor talapzatán készült rólam az a fénykép, melyen húsz évvel később, egy stockholmi emlékkiállításon ismert fel dr. Balázs Péter volt külügyminiszter. Hat óra tájban merült fel a gondolat, hogy menjünk át a Parlamenthez. Én teherautóval mentem át Pestre, a Kossuth térre, ahol óriási tömeg gyűlt össze. Jelszavakat skandáltak, hogy távozzanak a szovjet csapatok, meg azt, hogy szabadságot akarunk, szabad választásokat stb. Követelték, hogy Nagy Imre jöjjön le, és tartson beszédet. Veres Péterre, aki egy teherautó platójáról szónokolt a tömeghez, senki sem figyelt.

– Honnan ismerte a népi írót, akinek ekkor már nem volt különösebben jó híre?

–Nagybátyám,hegymegi Kis Pál kisgazda képviselő volt 1947-ig.Mikor meglátogattam, parlamenti irodájában találkoztam Veres Péterrel. Ott néhányszor láttam Nagy Imrét is, és többször szót váltottunk. Veres, amikor látta, hogy a téren nem hallgatnak rá, így szólt hozzám: „György, gyere velem, felmegyünk az Orsó utcába, és lehozzuk Nagy Imrét.” Kerestünk egy taxit, a számára még most is emlékszem: JA 906 vagy JA 609. Felmentünk az Orsó utcába. Veres Péter bement a házba, és nemsokára megjelent Nagy Imrével és Fazekas Györggyel, aki baráti köréhez tartozó újságíró volt. Már két kocsival mentünk le a Parlamenthez. Ott kiszálltunk, itt készült a másik kép, ahol Nagy Imre mögött az arcom fele látszik. Nagy Imre azt mondta nekem: „György, gyere velem.” Elkísértem a Parlament emeleti erkélyéig. Itt fényképeztek le harmadszor, hátul, baloldalt. Az utolsó két fényképet Antall Józseftől kaptam. Nagy Imre elkezdte mondani a beszédet, melynek fogalmazványát kezében tartotta. Nyilván egyeztetve volt a párt vezetőségével. Az erkélyen háromlépcsős emelvény volt, és már elő volt készítve a mikrofon.
Ekkor már fél nyolc, nyolc óra volt, besötétedett. Egy irodaszolga világított Nagy Imrének, hogy lássa, amit olvas. A beszéd emlékezetes módon az „Elvtársak!” megszólítással kezdődött. Erre felmorajlott a tömeg: „Nincs többé elvtárs! Nincs többé elvtárs!” Hangok hallatszottak, hogy aki beszél, talán nem is Nagy Imre. Ekkor az irodaszolga a lámpával Nagy Imre arcába világított, hogy lássák, tényleg ő az. De ettől megvakult, meg nem tudta olvasni a beszédét, így én oldalról világítottam. Végül elmondta a beszédet, melyben nyugalomra szólította fel a népet, de nem tért ki az utca követeléseire. Ez nagy elégedetlenséget váltott ki. Nem tudta, hogyan fejezze be a beszédet, erre én javasoltam, hogy énekeljük el a Himnuszt. Ezután a tömeg oszladozni kezdett, egy része elindult a Rádió felé. Nagy Imre pedig visszavonult a balkonról, és leült tárgyalni a diákszövetség képviselőivel. Engem is hívott. Erre azt válaszoltam neki: „Imre bátyám, én tizenkét órával ezelőtt még börtönben voltam. Inkább hazamennék.” Rám nézett, és azt mondta: „Te is le voltál tartóztatva?” Mondtam, hogy igen. Így e rendkívüli nap végén elmentem barátomhoz a Belgrád rakpart 21. alá, hogy kialudjam magam.

– Hol volt október 25-én, amikor eldördült a sortűz a Parlament előtt?

– Akkor én egy másik tüntetésen vettem részt a Nagykörúton. A jugoszláv követség elé mentünk, ahol beszédet is tartottam. Követeltem, hogy a szovjet csapatok minél előbb hagyják el az országot, legyünk semlegesek, tartsanak szabad választásokat, és addig is kerüljön napirendre a magyar kérdés az ENSZ-ben. Nagy Imre akkor még nem jutott el eddig, csak jó néhány nap múlva csatlakozott a forradalom követeléseihez. Nem Nagy Imre vezette a forradalmat, hanem a forradalom vezette őt. Az ő emberi nagysága abban állt, hogy amikor megértette, hogy a magyar nép nem akarja a kommunizmust, hanem szuverenitást, parlamenti demokráciát, jogállamot akar, ezzel azonosult. Ezért az életével fizetett.

– Ezekben a napokban lázasan szervezkedett.

– Október 28-án a református teológia nagytermében, a Ráday utcában megalakítottuk a Keresztény Ifjúság Szövetségét. Ez tömörítette volna az ifjúsági szervezeteket. Az elnökségben a reformátusokat Segesváry Viktor, az evangélikusokat Doszpoly Frigyes, a katolikusokat báró Kaas Ervin képviselte. Engem választottak meg főtitkárnak. Nyilatkozatot adtunk ki, az ismert követelésekkel, de felszólítottuk az embereket a munka felvételére. Október 30-án jelen voltam, amikor Mindszenty József bíboros hercegprímás megérkezett a budai Várba, az érseki palotába. Egy nappal később kaptam egy telefonhívást, hogy a hercegprímás úr fogadni óhajt. Erre november 1-én került sor, másfél órán keresztül tartott. Ennek során mintegy háromnegyed órán át én beszéltem, tájékoztattam őt a helyzetről. Jeleztem, milyen nagy a veszélye annak, hogy az oroszok a rendfenntartás ürügyével beavatkoznak. A hercegprímás kérdezte, szerintem neki mit kellene tennie. Hangsúlyoztam, az a legfontosabb, hogy Magyarországon a helyzet konszolidálódjékés a szovjetek ne tudjanak arra hivatkozni, hogy a rendet helyre kell állítaniuk. Ezért fel kell számolni az önbíráskodásokat és fel kell venni a munkát. Másodszor pedig az Egyesült Nemzetek elé kell vinni a magyar ügyet. Mindszenty ekkor elmondta nekem, amit később, a november harmadiki rádióbeszédében mindenki hallott, vagyis hogy felszólítja a magyar népet, térjen vissza a munkához, és a rendőrség állítsa helyre az országban a rendet. A politikusok tudtára adja, hogy szervezzék meg minél előbb a szabad választásokat. Addig is alakítsanak minél előbb kormányt Nagy Imre körül, mely képes tárgyalni az oroszokkal, és képviseli az országot az ENSZ-ben. Ezt a kormányt ő is támogatja majd. Arról, hogy a hercegprímás fogadott, a Magyar Rádió aznapi adása is beszámolt, legnagyobb meglepetésemre. Egyébként a hetvenes évek elején újra találkoztam a bíboros hercegprímással Bécsben, a Pázmáneumban. Ott lakott akkoriban, miután kiszabadult a budapesti amerikai követségről. Azt fejtegette nekem, hogy néhányan szemrehányást tettek neki, azt firtatták, miért nem volt engedékenyebb a kommunistákkal szemben. Így talán meg lehetett volna menteni az egyházi intézményeket, az egyházi iskolákat, az egyházi kórházakat, a szerzetesrendeket. De ő úgy látta: nem tehetett mást, szembe kellett szállnia a hatalommal, csak így menthette meg az egyház becsületét. Az egyház a negyvenes évek végén túl gyenge volt, csak egy erős egyház tehet engedményeket. Egyébként meg akármilyen álláspontot is foglal el a kommunistákkal szemben, végeredményben ugyanúgy felszámolták volna a katolikus intézményeket, az iskolákat, a kórházakat, feloszlatták volna a szerzetesrendeket, ahogy előre eltervezték, és korlátlan erőfölényük birtokában végre is hajtották. A kompromisszumok sem vezettek volna sehova.

– Térjünk vissza a forradalomhoz. November 4-én hajnalban megszállták Budapestet a szovjet csapatok.

– A Belgrád rakpart 21-es számú házban laktam, éppen aludtam, amikor ez történt. Bementem a Pázmány Péter Egyetemre, ahová már özönlöttek a fiatalok. Úgy döntöttünk, hogy harcba szállunk az oroszokkal. Nekem mint a Keresztény Ifjúság Szövetsége főtitkárának volt hivatalos autóm, így azzal bíztak meg, hogy szállítsak fegyvert a különböző ellenállási pontokra, főleg a Vásárcsarnokhoz. November 7-ig szállítottam a fegyvert és a lőszert. November 7-én, a lakásomhoz közel belelőttek az autómba. Szerencsére nem sérültem meg, de kocsim tönkrement, alig tudtam vele a házamig elvergődni. Ezután nem sokkal megjelentek az oroszok és az ávósok, engem kerestek. Házkutatást tartottak. Üres járatban voltam, így fegyvert nem találtak, csak röplapokat. El akartak vinni. Nem szálltam fel a teherautóra, amely már tele volt emberekkel, hanem közöltem velük, hogy inkább a Dunába ugrom és ott lőhetnek agyon. Szerencsére egy ávós tiszt megelégedett azzal, hogy felvette  adataimat, majd hazaengedett. Ekkor a házban lakó rokonaim, különösen dr. Bősze Lajos kérésére szedtem a sátorfámat, és átköltöztem egy barátomhoz, Budára. Három órával elköltözésem után két rendőrautón nyolc ávós szirénázva érkezett a Belgrád rakpart 21. elé, hogy letartóztassanak. Talán fél évig megjelentek ott, hetente kétszer és engem kerestek. Budán, néhány nap után elvesztettem a hitet a fegyveres csoportok ellenállásában, láttam, hogy az ellenállásnak már nincs értelme és elindultam nyugatra. Elbúcsúztam  szerelmemtől, kis híján két kézigránátot felejtve  házukban – szerencsére még visszamentem, megtaláltam a veszedelmes szerszámokat, és megszabadultam tőlük. November 14-én értem ki Bécsbe, ott kezdődött  életem következő fejezete.