„Litvánia és Magyarország - az én két Hazám!”

Ennek az írásnak a szerzője Grinius Vytautas úr a Pro Cultura Hungarica kitüntetés átvétele alkalmából fogalmazta meg gondolatait arról, hogy két Hazája van. Ő a TS-LKD  (Haza Szövetség  -  Litván  Kereszténydemokraták)  tagja,  a Litván-Magyar Kulturális Baráti Társaság elnöke, a magyar nagykövetének tiszteletbeli tanácsadója. dr. Grinius Vytautas másodszor kapott magyar állami kitüntetést Magyarország javára végzett tevékenységéért. Beszédében nemcsak a személyes tapasztalata tükrözik, hanem a két állam történelmi párhuzamossága is. A beszéd másfél évvel ezelőtt hangzott el. Vytas bácsi, ahogy a levelet aláírta, azért küldte most meg a szöveget, mert a Charta XXI mozgalom áprilisi Jean Monnet estjének témája a kettős identitás kérdése volt. [Surján László]

Kihasználva ezt a ritka és ünnepélyes alkalmat, szeretném felfedni azt a fontos titkot, hogy a szerencsések és gazdagok közé tartozom, mivel két Hazám van:

Az első – drága Szülőhazám, Litvánia, ahol születtem (1940. július 10-én), felnőttem, családomban keresztény szellemben felnevelkedtem, elvégeztem a Vilniusi Egyetemet (1963), megvédtem disszertációmat (1974). A közvetlenül a háborút követő időszakban sok mindent meg kellett tapasztalnom, hozzátartozóim elvesztését, az éhezést a kolhozban, a kommunistáktól elszenvedett sérelmeket... A későbbi időkben voltak szép pillanatok is, mint az éneklés a legjobb litván amatőr kórusokban, kulturális tevékenység a szakszervezetek keretében, a tudományos kutatómunka, amelyet szerettem. Azonban 1973 telén legjobb Barátaim, mint a szerelem száműzöttjét, elkísértek egy titokzatos és új életet ígérő országba – Magyarországra, amely Második hazámmá vált. Itt születtek gyermekeim, Éva és Ádám, elismerték a munkámat, a tudományos tapasztalatot, amelyet a mezőgazdaságban alkalmaztam, az Agrártudományi Egyetem Tudományos Tanácsa a mezőgazdasági tudományok doktora címet adományozta nekem (1977) az országban magasra értékelték társadalmi munkámat is.

Ezért magyar kollégáim tréfából „utazó nagykövetnek” neveztek, mivel mindkét oldalról érkező megbízásokkal évente 2-3-szor utaztam Vilniusba, a szülőhazám dolgait pedig mint „Litvánia magyarországi képviselőjének” kellet intéznem. Hogy ebben mennyi igazság volt, azt az idő mutatta meg, mert amíg nem voltak politikai változások a két országban, amíg nem újították fel az államközi diplomáciai kapcsolatokat, valakinek hozzá kellett fognia az olyan társadalmi munkához, amely nem felelt meg a képzettségének. Elfogadtam ezt, mint a Mindenható által nekem szánt Küldetést, hogy szolgálatára legyek mindkét Hazámnak. Megtettem, amit tudtam, és amire kértek, attól függetlenül, hogy különálló személyek vagy kollektívák, a legkülönbözőbb állami intézmények voltak. Az Állami Vezetőknek is szolgálatukra kellett lennem.

Ez nem dicsekvés, mindenről tanúskodik az archívumom (a másolatok megtalálhatók a Litván Külügyminisztériumban), napilapokban megjelent cikkek, tévé- és videoszalagokon, valamint DVD-ken rögzített események. Most az a legnagyobb vágyam, hogy mindabból, ami megmaradt, összeállítsak egy monográfia-albumot A magyar és a litván történelem kölcsönviszonyok címmel mindkét nyelven. Erre áldását adta az idén  (2012. szeptember 24-én) Vilniusban hivatalos látogatást tevő Orbán Viktor magyar Miniszterelnök is. Ez lenne társadalmi tevékenységem „hattyúdala”...

Mindezt nem tudtam volna egyedül elvégezni közeli magyar barátaim, a Magyarországon elő litvánok, a támogatók anyagi segítsége, és az illetékes állami intézmények nélkülözhetetlen támogatása nélkül mind Litvániában, mind Magyarországon. Amiért most, felhasználva az alkalmat, meghajlok Előttük, és szívből köszönöm, hogy segítettek értelmet adni az életemnek a két hazám javára végzett munkával, az államközi kulturális és diplomáciai kapcsolatok évek hosszú során át történő ápolása, az ezzel kapcsolatos munkák elvégzése által. 2006-ban, amikor a magyar forradalom 50-edik évfordulójáról emlékeztünk meg, Budapesten, az Országgyűlés Kupolatermében az ünnepélyes rendezvény során Öexcelenciás Sólyom László Magyarország Köztársasági Elnöke kitüntetett a Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével. Ma pedig nagy megtiszteltetés volt számomra átvenni a Nagykövet Úr kezéből ezt az új kitüntetést, a magyar Kulturális Minisztérium „Pro Cultura Hungarica” emlékplakettjét kulturális projektek litvániai kezdeményezéséért és megvalósításáért, megköszönve ennek a barátságos országnak a függetlenségét visszaállított Államunknak nyújtott segítséget, amelyet az első, nehéz években nyújtott.

Amikor saját állami intézményeink az ország politikai átalakításának ügyeivel voltak elfoglalva – szerény társadalmi tevékenységem húszéves magyarországi tartózkodásom (1973-1993) alatt a politikai érés időszakára esett –, ezért szülőhazámba, Litvániába való visszatérésem (1993) után ezt a tapasztalatot maradandó kulturális értékű rendezvényekkel koronázhattam meg az 1999-ben megalakult Litván–magyar Kulturális Baráti Társaság tagjainak és a kulturális projektekben részt vevő egyes személyeknek és kollektíváknak a közreműködésével. A sajtó erről széles körben beszámolt. 

A litván és a magyar történelem kölcsönviszonyok ritka jelenség, amely a XVI. századtól, Báthory István lengyel király és litván nagyfejedelem bölcs uralkodásának idejétől napjainkig terjed. Különösen Litvánia számára volt fontos Magyarország támogatása a Függetlenség helyreállítása (1990. március 11.) után, amikor az újonnan megalakult Fiatal Demokraták Szövetsége (rövidítve Fidesz) szolidaritási és támogató gyűléseket szervezett Budapesten Litvánia és a két másik balti állam javára, amikor Moszkva gazdasági blokádot hirdetett. Humanitárius segélyt gyűjtött és küldött, a Kormány pedig ingyenes gyógykezelést biztosított az 1991. január 13-i véres vilniusi események során megsebesült néhány Szabadságharcosoknak, én pedig egész idő alatt ezeknek a folyamatos akcióknak a kísérője és közvetítője voltam. Ez olyan volt, mintha a második hivatásom lett volna.

És mit látunk ma? Ismét kölcsönviszonyokat… Próbálkozást, hogy visszaállítsuk Nemzetállamainkat, egymás támogatását az EU elfogadhatatlan diktátumával szemben. Jó érzés hallani a fiatal politikusok progresszív hangjait is mindkét oldalon, az idén megalakult Litván–magyar Ifjúsági Fórumon (2012. szeptember 24.). A fiatal nemzedék képviselői a Parlamentekben és a Kormányokban minden ciklusban egyre többen lesznek, ez szükséges és elkerülhetetlen nemzedékváltás, ennek legjobb és számunkra követendő példája a 2010-es választás Magyarországon, amikor az Országgyűlés kétharmadát a Fidesz és a Kereszténydemokrata Néppárt képviselői töltötték fel. Ez ritka jelenség az Európai Unió államainak politikai életében. Azt kívánom, hogy mi is elérjünk egyszer ilyen eredményeket Litvániában!

Az utóbbi években bonyolult jelenségeket és eseményeket tapasztalunk államaink életében, ezért egy nap se múljon el anélkül, hogy felidézzük ezeket a kölcsönviszonyokat, amelyek kísértek minket a történelmi időkben, és ami a legfontosabb, segítettek nekünk legyőzni a politikai és gazdasági akadályokat a Függetlenség visszaállítása után, lelkierőt nyújtottak a jövő építéséhez. Befejezésül meghajlok mindkét Hazám előtt, köszönetet mondva mindenért, amit megtapasztaltam, és aminek értelmet adtam, és örvendezve és büszkélkedve, hogy mindkét Állam polgára vagyok.

Kimeríthetetlen tisztelettel a magyar Kormány és Őexcellenciája iránt!

Köszönöm, hogy együtt vagyunk!

Vilnius, 2011. november 4.       
dr. Grinius Vytautas