Kultúra és élet
A magyar kultúra napján

A kultúra nem más, mint az élet művelése. Hogyan műveled az életet, milyen normák és értékek szerint?

Ha úgy érzed, hogy hozzátartozol ahhoz a kultúrához, amit leginkább magyar nyelven hallottál és olvastál, és ami a magyar nép történelmét is magában foglalja, akkor elmondhatod, hogy te a magyar kultúra részese vagy.

Hozzátartozik-e mindenki, aki magyarul beszél a magyar kultúrához? Hozzátartozik-e mindenki, aki nem beszél magyarul, de ősei magyarságát nagyra becsüli? Hozzátartozik-e a magyar kultúrához az, aki nem olvas magyar irodalmat, nem tud magyar verseket, nem ismer magyar népdalokat, nem ismeri a magyar nép történelmét? Hozzátartozik-e a magyar kultúrához az, aki a jobb megélhetés reményében idegen nyelvű kultúrára alapuló társadalomhoz csatlakozott?
Mellette és ellene szóló érvek tömkelegét lehet felhozni. Lehet dicsérni a kitartókat, azokat, akik idegen nyelvű kultúra hódító, leigázó özönének ellenállva csakazértis megmaradtak magyarnak. Lehet dicsérni azokat, akik inkább készítettnek egy népviseletet és azt hordják jeles napokon, míg mások a világmárkák ma már kínai kivitelezésű cuccaiért képesek félhavi fizetésüket odaadni. Lehet nosztalgiázni a keservesen magyarkodókkal, dzsentriskedni az épp most visszaszerzett örökségen. Lehet felsőbbrendűségű érzéseket táplálni azokkal szemben, akik ajándékba kapták azokat az országrészeket, ami a magyaroké volt. Lehet lekiismeretfurdalás nélkül jó pénzért eladni a házat, a földet, a gyümölcsöst nem magyarul beszélőknek, s közben fennhangon siratni azt, hogy lépésről lépésre bezsugorodik a magyar nyelvű élettér. Lehet szájpadlásra tapasztott nyelvvel csakis angolul beszélni, hörgő torokkal hollandul, sziszegősen németül és hosszas zsével franciául. Lehet kólozsváriason beszélni, telefonálás helyett adni egy telefont és Brassó felé menet felülni a kurszára, hogy a burétos ülésen komfortosan ipadozzunk.
Én úgy hiszem, hogy mindenki, bárki, aki önszántából kijelenti, hogy ő a magyar kultúrához tartozik, bármelyik fenti kategóriában létezik is, azt a személyt a magyar kultúra tagjának kell tekinteni.

Én azok közé tartozom, akik meg vannak győződve arról, hogy a Kölcsey Ferenc által írt himnuszt Erdély földjén mindörökké énekelni fogják. A jó Isten is ezt akarja, hiszem én, s ezt a hitet mindennapi tapasztalatokkal tudom alátámasztani.

Egy ragyogó tavaszi délutánon így szólt hozzám báró Bánffy István Kolozsvár főterén: most meglátogatjuk a régi világot. Beszélgetni megyünk, nem sírni. Jól van, mondtam én és tudtam, hogy megint egy döbbenetes történet következik. Megszoktam, hogy úgy beszél a történelmi korokról, a társadalmat vezető befolyásos személyekről, a világrengésekről és világégésekről, mintha a jó Isten által küldött halhatatlan hírmondó lenne. Az öreg báró úgy tett, mintha a történelem csakis kellemesen egyre gazdagodó napokból állt volna. Csak a jóra emlékezett, és amikor itthon maradni akaró fiatalokkal ismerkedett meg sugárzott a jövőbe vetett reménységtől.
Dehát a kastély, Aranyosgerenden, jajgattam én, meg a rengeteg föld és erdő. Nekem már nem kell, de szeretném, ha a református egyházé lehetne. És nekifogott mesélni. Ha decemberben voltunk az aranyosgerendi karácsonyokról mesélt, januárban a hajdani kolozsvári bálokról, tavasszal megint az aranyosgerendi húsvétokról, aztán a pünkösdről, majd a nyári szénacsinálásokról, ősszel a kolozsvári református gimnáziumban eltöltött évekről. A rosszról, a háborúról, a fogságról, a levágott fél lábról, a kényszermunkáról, az államosításnak nevezett rablásról, az éhezésről csak akkor beszélt, amikor rápirítottam, hogy ne hamisítsa meg a történelmet, mondjon el mindent, úgy ahogy volt.

Nos, látogatóba indultunk. A Király utca egyik társasházába fordultunk be, egy emeleti lakás ajtaján kopogtattunk. Egy idős hölgy nyitott ajtót. Tekintetéből valami idők feletti boldogság sugárzott, amikor ránk nézett. Én titokban arra gondoltam, biztos ez az idős hölgy hajdanában, vagy éppen sírig tartóan szerelmes volt a báró úrba. Az előtérbe egy paravánt láttam, ami a szembelévő két ajtó között volt. Mi a baloldali ajtóhoz léptünk, majd be a szobába. Közben hatalmas zsivaj támadt, a társnemzet nyelvén egy kisebb lélegzetű családi perpatvart hallhattunk.
A szoba hangulata a 20. század eleji magyar kolozsvári kisúri világ légkörébe emelt vissza. Lakozott bútorok, csipkék, porcelánok, könyvek, fess fiatalember fényképe egy vadászaton, olaj és akvarell festmények, a kisasztalon kávéskészlet, a kávé már gőzölgött. Az egyetlen éktelenkedő részlet a szekrénysor mögötti széles üvegajtó volt, mely a fal nagy részét tette ki, s minek mögötte – tudtam meg egy kis idő múltán – egy másik család lakott.
De hisz a báró úr azt mondta, hogy a hölgy egyedül lakik!?

Egyedül lakom és mégsem, kezdte el a történetet az idős hölgy. S miközben a finom kávét szürcsölgettük, s miközben az üvegajtó mögül időnként fel-feltört a döcögő családi élet hangzavara, kirajzolódott előttem egy életút. Az idős hölgy azért örvendett úgy nekünk, kiderült, hogy valójában nekem is, személyesen, mert minden felsőbb iskolát járó fiatal hölgyben azt az álmot látta megvalósulni, ami neki nem sikerült. Nem azért nem sikerült, mert nem volt tehetsége, hanem azért, mert a történelmi, politikai helyzet nem engedte.

Ő nem arról kellett döntsön, hogy a színészetire iratkozik-e be, vagy a teológiára, hanem arról, hogy munkába áll-e, bármi is legyen az a munka, vagy éhezni fognak a szüleivel együtt. Az agrárreformok mindenüket elemésztette, végig kellett nézni, ahogy mások beköltöznek a lakásukba, s ahogy mindenük odavész: ló, fogat, föld, istálló. Abban az időben azonban meg voltak győződve arról, hogy a kialakult helyzet múlandó, s hamarosan minden visszaáll a régi rendbe. Egy rövid időre és részben így is lett. Ismerjük a történelemből. Az idős hölgy abban az időben ment férjhez, akkor került a Király utcába, akkor készült a férjéről a fénykép. Ami utána következett, arról csak annyit mondhatunk, hogy a sorstragédia gyűjtőszó fedi le teljesen a történések sokaságát.

A mostani ember, aki a döntések szabadságát éli meg nap mint nap, nehezen értheti meg azokat a történelmi helyzeteket, amikor nincs döntési lehetőség, amikor az adott helyzet, mint bilincs szorítja össze kapaszkodni akaró kezeit. A tisztviselő férj elveszíti munkáját és világosan meg van mondva neki, hogy esetleg rakodómunkásnak beállhat valamelyik vállalathoz, ha a városban akar maradni. Sorozatosan jönnek a házkutatásnak nevezett házrablások, és fenyegetések. Fizetés nincs, csak napszám.

Az idős hölgy mély együttérzéssel beszél az akkori helyzet még inkább szenvedő alanyairól. Nem a mi helyzetünk volt a legrosszabb, mondja. Valóban.
A hajdani magas beosztású tisztviselő férjből szakképzett munkás lesz. Boldogan dolgozik a cipőgyárban, de az, amit kultúrának nevezünk, az életművelés tudománya, amit felnőtté válása során magába szívott megmarad holtáig. A polcról könyveket vesz le az idős hölgy, az első lapokon dátumok és kedves szavak olvashatók, melyek a feleségnek szólnak. Megsárgult színházjegyek, koncertbelépők, legalább fél évszázadosak.

Az emberről, József Attilával szólva, lehullhat a kultúra, mint a ruha, de csak egy bizonyos ideig. Utána visszakívánkozik, mert nélküle az ember csak félszegül tud élni. Mindig csúfolt munkás volt a férje, nem azért, mert nem tudta végezni a munkáját, hanem mert a főnökei nem állták meg, hogy ne ugrassák a hajdani úri magyar fiút. Egy napon ez a hajdani úri magyar fiú visszaadta lelkét teremtőjének, és akkor érkezett nagy tervével a pártaktivista, hogy az özvegy adjon át két szobát egy családnak. Jó, nem jó? Kit érdekelt. A koszorúk még a férj sírján voltak, az új lakók már beköltöztek, a helyet maguknak elbarikádozták, és passz.
Nem haragszom, nem haragszom senkire. Hogy miként éltek együtt két évtizeden át a lakásban – az egy másik történet.

A mostani befejeződik itt. Az idős hölgy minden könyvét rám hagyományozta. A báró úrral valami pénzt szerzünk a könyvekért, hisz látható a mindennapi szükség. Az idős hölgy sír és mosolyog egyszerre.

Hatvan évet várt. Hallgatott, tűrt és könyveket gyűjtött, reménykedve abban, hogy valakinek – bár utódja nem volt és rokonai mind külföldre távoztak – átadhatja azokat. A legnagyobb kincs azonban számomra nem a könyvek értékében van, hanem abban az életvezetésben, életművelésben, amellyel az idős hölgy minden rémisztő körülmények között ragaszkodott a könyvekhez, a leírt magyar szóhoz.

2015. január 22.

Székely Kinga Réka, unitárius lelkész
Homoródszentpéter