Március 15. Montrealban

Kedves Egybegyűltek,

Ha a napóleoni háborúk 1815-ös lezárására tekintünk és a magyar reform kor kezdeteire az 1820-as években, akkor úgy nagyjából kétszáz éve született az a generáció, amely az 1848-49-es forradalmat, a szabadságharcot és a honvédő háborút megvívta. Ez a folytonos küzdelem a nemzet alkotmányos jogaiért és a nemzeti függetlenségért a pozsonyi országgyűléseken, a Habsburg önkénnyel szembeszegülő vármegyei gyűléseken, várfogsággal dacoló bátor szerkesztők újságjainak hasábjain, a vértelen forradalom eseményeiben, és a honvédő háború öldöklő ütközeteiben öltött testet. A magyar közmondás úgy tartja, hogy meghalt Mátyás király, oda az igazság. Ez ugye annyit jelent, hogy azóta, a dátum 1490, vagy épp Mohács, de legkésőbb Habsburg Ferdinánd jogtalan trónkövetelése óta, azaz 1527-től, vagyis mintegy 500 éve, küzdünk mi magyarok, szinte szünet nélkül, a szabadságért és nemzeti függetlenségért.

Ez a harc a gyarmatosítás és az elnyomás ellen ma is tart. Így a János Zsigmond, Bocskai István, Bethlen Gábor, Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelmek honvédő háborúi, az 1848-49-es Kossuth vezette gigászi nemzeti erőpróba, valamint 1956 forradalmi áldozata mind együttesen határozzák meg a XXI. századba érkezett magyarság lelki és történelmi bástyáit, melyre a jövőt alapoznunk lehet és kell. Ugye köztudomású, hogy Talleyrand herceg azt mondta Napóleonnak, hogy felség, a magyaroktól vedd el a történelmüket, és azt teszel velük, amit akarsz. A történelmi emlékezet a nemzet éltető levegője. A szabadság mindenkori vágya és az önkormányzat állandó igénye teszi a népet nemzetté, úgy hogy mindeközben a történelmi emlékezetben a szabadság tettei egymást erősítik és egymásra épülnek. A negyvennyolcasok a kuruc korból merítették az erőt és a példát, amint azt a fejedelem a zászlókra íratta, hogy Istennel a hazáért és a szabdságért, azaz Cum Deo pro Patria et Libertate.

Petőfi Sándor rajongva írta, hogy Hazánk szentje, szabadság vezére, Sötét éjben fényes csillagunk, Oh Rákóczi, kinek emlékére, lángolunk és sírva fakadunk! Ugyanígy 1956-ban a sokaság Bem tábornok szobrához vonult, hogy Sinkovits Imre elszavalja a Nemzeti Dalt. A rendszerváltó ifjúság 1990. március 15.-én a nemzeti múzeum lépcsőjén esküdött meg a Magyarok Istenére, hogy nem engedünk a negyvennyolcból és nem engedünk az ötvenhatból. A fogadkozó igéret ellenére a márciusi ifjak 1848-as 12 pontjából jónéhány még ma sem teljesült, és 500 éves birkózásunk a nemzeti függetlenségért a nálunknál nagyobb óriásokkal még ma is tart. Azért tart még ma is, mert Hoffmann Géza után szabadon mondva, időnként mindig beleléptettek bennünket valamibe, ahol elveszítettük, mint nemzet a döntési önállóságot saját sorsunkat illetően. Az első világháborúban tengelyhatalmi uszály voltunk, Habsburg gyarmat.

A másodikban központi csatlós. A szovjet megszállás pedig magával hozta a Varsó Szerződést és a KGST-t. Beléjük léptünk, s még a cipőnket sem törölhettük meg. Egy dolog bizonyos, hogy az idegen érdekek szolgai követését mindig a magyarság pusztulása követte. Egyik rabságból a másikba, gyakran cseberből-vederbe estünk. A sok-sok szenvedés, áldozat közepette egy alapelv kristályosodott ki, amit Kossuth meg is írt Deák Ferencnek,az ún nevezett Cassandra levélben 1867-ben a Kiegyezésről szólván, hogy : “ Magad mondád s helyesen mondád: hogy a jogot, melyet az erőszak elveszen, vissza lehet szerezni, s veszve csak az van, amiről a nemzet önmaga lemondott. (...) - mert - Nemzetnek lehet elnyomást tűrnie, de jogai megvalósításának reménye iránt semmi körülmények közt nem szabad kétségbe esnie, s azért, mert valamely jogát nyomban nem képes valósítani, nem szabad arról önként, örök idõkre lemondani. ” A Cassandra levelet a Magyar Újság hozta le, szerkesztőjét Böszörményi Lászlót, az egykor Klapka György tábornok alatt szolgált honvédszázadost, Kossuth Lajos levelének közléséért sajtóperbe fogták, az esküdtszék egy évi várfogságra itélte. Kegyelmet nem kért, a börtönben meghalt. Sírjára azt írták, hogy törik, de nem hajlik. A 1848-as-49-es háborút követő megtorlásokat és a két évtizedes önkényuralmat lezáró Kiegyezés előestéjén Kossuth e nyílt levélben emlékeztette Deák Ferencet, hogy nem szabad engedni a negyvennyolcas követelésekből, mert úgy látta, hogy a Deák Ferenc-i úton “nemzetünk a jogfeladások sikamlós meredélyén sodródik”. Ez alatt azt értette Kossuth, hogy ha Magyarország pénzügyeit, külügyeit és hadügyét Bécsben intézik, azzal Magyarország feladja nemzeti függetlenségét, és belegyezik szuverenításának olyan mértékű csorbításába, amely nemzeti létének végső pusztulásához vezethet.

Úgy látta, írja, hogy “Magyarország legbecsesebb állami jogairól mond le, magát oly politikának eszközéül szegődtetve, mely szomszédainkat úgy nyugat, mint kelet felé ellenségeinkké teszi; a nemzetiségi belkérdés kielégítő megoldását (...) ellehetetleníti, s a szemlátomást közelgő európai bonyodalmaknál, háborúkban, hazánkat a vetélkedő ambícióknak céltáblául tűzi ki.” Ugye, bár ne lett volna Kossuthnak igaza, de a magyarság ezen önfeladása Trianonhoz vezetett. A márciusi tizenkét pont nyomatékosan figyelmeztet bennünket, az általános civil szabadság és egyenlőségen túl a nemzeti függetlenség fontos alapilléreire, úgymint: a senki másnak, de a magyar népnek felelős kormányzat és törvényhozás, nemzeti őrsereg és semlegesség, azaz az idegen katonák menjenek el, és a magyar katonák jöjjenek haza az idegen hadszínterekről, valamint a nemzeti bank. Azaz magyar törvények, magyar honvédelem és magyar pénzügyek.

Ha ebből a háromból egy is hibádzik, akkor a nemzeti függetlenség csorbul, és a szuverenitás sérül. Az elmúlt ötszáz esztendőben sokszor hiányzott hol egyik, hol másik, hol mind a három. Elődeink, Deák Ferencéket leszámítva, a reményt sosem adták fel, a jogokról önként sosem mondtak le, küzdeni a hazáért és a szabadságért sosem szűntek meg. Esztendőről esztendőre megemlékezünk március 15.-éről, és október 23.-ról személyesen is, hivatalos ünnepségek kereteiben is, de valódi örömünnepségre alig van okunk, mert bizony az 1989-es változások óta sokoszorosan engedtünk a negyvennyolcból és az ötvenhatból is. Úgy látszik, hogy a jogfeladás azóta is folytatódik, s az történt megint, amiről Kossuth azt írja, hogy “Magyarország mindazon magasabb attributumokból kivetkőztetik, melyek egy országnak állami típust adnak; és hogy a legfontosabb ügyekben idegen beavatkozástól mentesen, önállólag nem intézkedhetve, Magyarország idegen érdekek vontató kötelére akasztatik.” Ugye Hoffman Géza után szabadon, 1997-ben beleléptettek bennünket a Nato-ba, 50 % alatti részvételű népszavazáson, ami könnyen azt okozhatja, hogy a magyar honvédség az Atlanti főparancsnokság alá rendeltetve nagyhatalmi ambíciók játékává válhat. 2004-ben pedig beleléptettek minket az Európai Unióba, ismét 50 százalék alatti részvételű népszavazáson, ami ugye egyfelől azzal jár, hogy az Európai Bíróság kimondta, hogy az európai jog elsőbbséget élvez a neki ellentmondó bármilyen nemzeti jogszabállyal szemben, legyen az akár alkotmány is, másfelől pedig a Magyar Nemzeti Bank alárendelt viszonyba került az Európai Központi Bankkal szemben. Mindezen jogfeladásokat egykor a Habsburgok követelték tőlünk, azaz a politikai és törvényi alárendeltséget, a saját, szuverén hadseregről való lemondást, és pénzügyi kiszolgáltatottságot. Nemzeti függetlenségünk nagy részét odaadtuk önkéntes jogfeladásban, szuverenitásunk jó részéről való lemondásban, hogy cselédkönyvesek lehessünk az Európai Unióban.

Mindezt nyilvánvalóan tettük a rendszerváltás eufóriájában, a biztonság és a jobb élet reményében. Időnként azonban, főleg március 15.-én, érdemes megkérdezni, hogy van e joga bármilyen magyar állami tényezőnek, vagy akár a nép egészének is, lemondani a magyar függetlenség alapintézményeiről. Meg kell kérdeznünk saját magunkat is, XXI. századba érkezett generációként, hogy van-e a jogunk a nemzet szuverenitását feláldozni a remélt Európa-i egység és a ránk erőltetett birodalmi érdekek oltárán? Annál is inkább fel kell tegyük ezt a kérdést, hiszen úgy tűnik, hogy az Európai Uniót valójában kézi vezérléssel, Európai-alkotmány nélkül, háttéralkukkal, antidemokratikus háttér hatalom irányítja. Az Európai Parlament választott képviselői testülete törvényalkotási jogokat nem gyakorolhat, üres sóhivatal. Úgy tűnik, hogy a valódi és látható hatalom az Európai Bizottság kezében van, melynek tagjait a tagállamok elitjei úgy delegálják háttéralkuk eredményeként.

A Bizottság az ügyeket zárt ajtók mögött, demokratikus nyilvánosság nélkül intézi, következetesen zsugorítva a nemzetüket szolgáló választott kormányok mozgásterét. A később érkezett Kelet-Európai országok, köztük Magyarország is, a gazdasági felzárkózást és jogok bővűlését, az európaiság áldásait várta a csatlakozástól, s ehelyett látható, hogy Kelet-Európa még mindig a Nyugat cselédszobája, a nagyhatalmi érdekek ütköző zónája, s konfliktus esetén valószínűsíthetőleg katonai felvonulási területe. Szabad-e hát a magyar függetlenséget, a magyar nyolcszázéves alkotmányosságot, amelyért őseink életüket adták, szabad-e áldozatul ajándékozni idegen érdekeknek? Mi egyebet felelhetnénk március 15.-én, mint hogy nem engedünk a negyvennyolcból.

De még az ötvenhatból sem. Isten minket így segítsen !