Földhöz tapadó önzés

Komolyabban kellene venni saját Himnuszunkat, s bajaink okait kutatva elismerni, hogy „bűneink miatt gyúlt harag kebledben”. Nemzetünk egyharmada határainkon kívülre szakadt, s ez immár egy évszázada tart. Legjobbjaink nem álltak meg a háború győztesei hozzá nem értésének és tisztességtelenségének ostorozásánál, hanem a magunk hibáira is rámutattak. E régi bűnöket sajnos ma is tetten érhetjük akár belpolitikai csatáinkban is. Milyen sokan állnak ma is a földhöz tapadó önzés talaján és adnak hitelt irigységre építő befeketítéseknek!

Nagyon fontos gondolatokat idéz Szarka László Makkai Sándortól az „Egy évszázad kisebbségben” című tanulmányában. Az idézet a Makkainak a Magunk revíziója című kötetéből származik, ami 1931-ben Kolozsvárt jelent meg. Megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Megjelenésekor alig múlt el tíz év Trianon óta, az anyaország a revíziós igényektől hangos, és már nincs is tíz év hátra, hogy ez a revízió látványos eredményeket ne hozzon, bár 1931-ben ezt aligha lehetett sejteni.

Azt a részletet, amelyet Szarka idézett, kicsit bővebben másolom ide: „Egy nemzetet szétzúzó világtörténeti katasztrófának mindenesetre voltak a kicsi nemzeten kívül fekvő, tőle független, nagy világokai is; - mégis az a helyes és mégis az a parancs, hogy a katasztrófát úgy fogadjuk, mint belső okok, életellenes bűnök rettentő következményét és büntetését. Mert esetleges, véletlen, külső szerencsétlenségnek tartva, csak a magunk igazának melldöngetésénél maradunk és változatlanul belekövülünk a régi bűnökbe. El kell fogadnunk a tényeknek azt a tanítását, hogy a pusztítás nagy külső alkalma csak kinyilvánította és megpecsételte a sorsot, amely saját bűneinkben saját magunk által megíratott. Nehéz ezt így látni, nehéz lemondani a saját igazunkról, de az élet érdekében kell elfogadni ezt a szabályt: a mi velem történik, annak sohase keressem és sohase fogadjam el külső okát addig, amíg csak egyetlen belső ok is van, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy az a valami megtörténjék. Inkább legyek igazságtalan és kegyetlen önmagamhoz, minthogy a magam igazolására külső okokat találjak. Mindenesetre közelebb vagyok az igazsághoz, ha magammal szemben kérlelhetetlen vagyok, amíg csak egyetlen dudváját látom magamban a halált hozó bűn mérgének. Azt pedig tisztán kell látni, hogy a magyar múltban, a magyar lélekben is volt és van halált hozó bűn. Pártossága, gőgje, szenvedélyessége, szalmalángja éppen elégszer ásott neki óriási sírvermeket történelmének tragikus fordulóin. Keleti tunyasága, álmos közönye, földhöz tapadó önzése éppen eléggé hátralökték a saját földjén is, Európában is a népek nagy versenyében.”

Amikor a Charta XXI mozgalom Stefan Hríbnek ítélte a megbékélési és együttműködési díjat, a kitüntetett megrendülten fogadta, hogy egy magyar ember, ráadásul politikus, képes elismerni a magyarok hibáit és képes ezért bocsánatot is kérni. Nem tudtak ezzel mit kezdeni még Hríb saját lapjánál sem. Azt a kérdést tették fel a Týždeňben, hogy vajon egyetlen, izolált jelenséggel állnak szemben, vagy lesznek a magyarok között, akik hasonlóan nyilatkoznak. Egyértelmű ebből, hogy hiába vagyunk szomszédok, nem ismerjük egymást. Szarka László fent idézett és az internetről szintén letölthető munkája kimutatja, hogy a „magunk revíziójának szükségessége folyamatosan jelen van a magyarországi és … a kisebbségi magyar közgondolkodásban.”
Most persze meg kell határoznunk, hogy mit értünk a közgondolkodás szón. Szeretném azt érteni, hogy a közgondolkodásban való jelenlétről akkor beszélhetünk, ha a legalább középfokú végzettségű emberek túlnyomó többségének ez véleménye.

Nincs közvélemény-kutatás a kezemben, de mind a lakossági fórumok, mint az internetes hozzászólások olvasása arról győz meg, hogy az önrevízióra való készség valóban jelen van, de erős kisebbségben van a közgondolkodásban. Szarka szerzők hosszú sorával támasztja alá, amit mond. De roppant csodálkoznék, ha az érettségizett magyarok tíz százaléka tudna bármit is idézni a felsoroltaktól. Az egy Kós Károlyról bizonyára sokan hallottak, de előbb jut eszükbe, hogy ő az Állatkert építésze, mintsem, hogy a nemzeti önvizsgálat sürgetőjét lássák benne.
Pesszimista volnék? Adja Isten, hogy ebben a tekintetben az legyek. De akár az vagyok, akár nem, a Charta XXI mozgalom nehéz de fontos feladata, hogy hirdesse a magunk revíziójának szükségességét.

Ennek persze komoly kockázatai is vannak. Akadt Kassán olyan nacionalista szlovák, akik az én bocsánatkérő szavaimat kiforgatva utcai tüntetésen gyalázták a magyarokat. Elszigetelt jelenség volt, de mégis figyelmeztető jel, hogy hibáink beismerése nem jelenti az önfeladást. El kell kerülnünk a Német László -féle morbus minoritatis (kisebbségi betegség) második típusát, amelyet a Tanúban így jellemzett: „természete szerint lojális, akit gyengesége és mozgékonysága mindenütt a megegyezés felé terel. Ő a született kormánytámogató, a hatalom támasza, a másik álláspont méltánylója.”

A másik álláspontjára figyelni, azt ismerni szükséges és valóban, azt méltányolni is kell, de két feltétellel. Csak azt méltányoljuk, ami igaz és csak akkor hangoztassuk ezt, ha nemcsak mi fordulunk mások fel, hanem ők is mifelénk.