Az aljasság magasiskolája

Valamikor azt gondoltam, a II. világháború apokalipszise, a rengeteg szenvedés, az értelmetlen halál, a gyűlölettől átitatott megtorlások után következnek a boldog békeidők. Én ugyan nem éltem át azokat az időket, de felnőtté válásom után mind inkább érdekelt az az időszak.

Középiskolai, majd egyetemi tanulmányaim során egyre többet bújtam a könyveket, az idevágó történelmi irodalmat. Fokozatosan ébredtem arra a kétségkívül vitathatatlan tényre, hogy a magyar a világ egyik legtöbbet szenvedett nemzete a XX. században! Őseim, szüleim, jómagam is az ezeréves magyar földön, a Délvidéken születtem, ennek ellenére cirill betűkkel leírt nevemet láttam az egyetemi leckekönyvben és csak szerbül kommunikálhattam az engem oktató tudós professzorokkal. Az ezt követő németországi tanulmányaim befejezése után kikerültem a nagybetűs életbe, az egyetlen magyar nyelvű napilapnál dolgozhattam, magyar kollégákkal, az újságíráshoz szükséges információkat viszont szerb nyelven kellett megszereznem.
Állandóan foglalkoztatott a trianoni békediktátum által létrejött identitászavaros helyzet, de egyre inkább aggasztott az anyaország határain kívül rekedt nemzettestvéreink helyzete is. Szerencsére az egykori Jugoszláviában valamivel könnyebben hozzá jutottunk a nyugati idegen nyelvű sajtóhoz, így azután betekintést nyerhettem abba a „szocializmust építő haladó társadalmak”  valóságába is, amelyekről a vasfüggöny mögöttiek kevesebbet tudhattak. 

Elkeserített, amit megtudtam ezekről az állapotokról. Úgy véltem – akkor --, hogy a hozzám eljutott (rész)információk által festett képnél már nem lehet szörnyűségesebb.
Azután kiderült: lehet. Az utóbbi két évtizedben egyre több olyan egykori, immáron történelmi tény került napvilágra, amely rácáfolt korábbi elképzeléseimre a kommunizmus glóriáját szajkózó társadalmak alattomos, embertelen működésére. Dancs Rózsa Pokoljárás című könyvét  elolvasva mindez még markánsabb formában fogalmazódott meg bennem.

Egy korábbi szegedi könyvbemutatóján ismertem meg őt, amikor a délvidékiek kulturális egyesületének szervezésében a Vaddisznók törték a törökbúzát című kötetét vehette kézbe a közönség. Tavaly decemberben jött el ismét a Tisza-parti városba és hozta el nekünk a Pokoljárás című könyvét, amely iránt igen népes volt az érdeklődők tábora, fiatalok és idősebbek egyaránt ültek a közönség soraiban.

Ami számomra a legmegrázóbb, hogy a szerző saját életének kálváriáján keresztül mutatja be a Ceausescu – rezsim mindennapos megpróbáltatásait, eszement intézkedéseit, s ebből adódóan azon rémségeit is, amelyeket át kellett élnie egy fiatal teremtésnek, esetünkben gyermek után vágyódó anyának. A velejéig romlott, iskolázatlan kommunista vezér, aki a megtisztelő Kárpátok Géniusza címet szerette viselni, megalomániás tervei megvalósítása érdekében fogadtatta el a 770 Decre néven meghozott törvényt, amelynek a lényege az volt, hogy minél több gyermeket vállaljanak az anyák, az abortuszt és a fogamzásgátlást pedig felejtsék el! A Sorsok az egykori romániai abortusztörvény idején alcímet viselő kötetben azután sorjáznak a szerző saját, valamint a környezetében megismert lányok-asszonyok borzalmas, szívet facsaró esetei.

Az ember egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy miként lehet az emberi életet ilyen aljas módon kiszolgáltatottá tenni. Pedig lehet. Azaz lehetett. S ahhoz, hogy a primitív, embertelen törvény betűit betartsák a kommunizmus útján feszülő öntudattal masírozó pártapparatcsikok, rengeteg gerinctelen közreműködőre volt szükség: nővérek, orvosok, szekusok, közönséges pitiáner besúgók, gyakran a saját környezetéhez tartozó, nem is gyanítható, szánalmas alakok „segítették” az államot abban, hogy minél előbb eredményes legyen a 770 Decre minden egyes hagymázas paragrafusa!
Dancs Rózsa ebben a világban élt. Egészséges anyai ösztöne azt sugallta számára, amit szinte minden nő egyformán szeretne: gyermeket szülni, nevelni, amikor felnőnek támaszként tudni maga mögött. Ő világra is hozta volna őket, de – különféle egészségügyi komplikációk miatt – ez nem sikerült. S hogy mindeközben mit kellett elszenvednie, azt józan, becsületes és jóérzésű ember nem kívánná legádázabb ellenségének sem. A nyolc terhességből két gyermeket sikerült felnevelnie. A Jóisten velük kárpótolta őt a mérhetetlenül sok szenvedésért, a gyakori megaláztatásokért, a szívet-lelket nyomorító csalódásokért.

A ma már Torontóban élő szerző soha nem panaszkodott. Könyvében sem sajnáltatja magát. Szegedi könyvbemutatóján elhangzott egy kérdés, ami arra vonatkozott, hogy miként tudta átvészelni életének ezt gyötrelmes szakaszát, a gyermekért/gyermekekért való heroikus harcát. Bennem akkor az gondolat fogalmazódott meg, hogy: csakis erős hittel, Istenben való mély és állhatatos meggyőződéssel. A könyv elolvasása után ezt a gondolatot még markánsabb meggyőződéssel vállalom…

Dancs Rózsa könyvét pedig őszinte szándékkal és szívvel ajánlom mindazoknak, akik meg akarják ismerni -- nem is oly’ távoli -- történelmünk e gyászos szegmensét is. Mindeközben viszont jusson eszünkbe, hogy az ilyen és hasonló helyzetek bizony előfordultak a Kárpát-medencében kisebbségben élő, elnyomott és sanyargatott magyarság körében. Istenfélő emberekként pedig gondoljunk arra, amit e könyv is sugároz és amit talán Gárdonyi Géza, a nagy magyar író, fogalmazott meg nemes egyszerűséggel:
„ A virágot a napfény fejleszti ki, az emberi lelket a szeretet!”