Magunkról magunknak

A Francia Forradalom (1789) óta a kereszténység, majd a nemzeti államok fokozatosan keresztényellenes filozófiái, ideológiák, mozgalmak és idegen vallások támadása alatt élnek. Többek között ide sorolhatjuk a marxizmust, kommunizmust a nemzeti szocializmust és a kozmopolitizmust.    A kommunista rendszer által kihalásra ítélt egyházak meg töredezett, kifosztott és mártír állapotukban is a magyarság leghatásosabb védőbástyájának bizonyultak. Ennek a tételnek az igazságát bizonyítják egyrészt az elszakított területeken, másrészt az óhazában élő s ötven évig kommunista rezsimek elnyomása alatt élt egyházak, melyeknek vigasztaló, bátorItó, hitet és a magyar öntudatot ébren tartó szolgálata nélkül a magyarság sokkal nagyobb veszteségekkel élte volna át azt a tragikus korszakot.

A nyugati szórványmagyarságnak is az egyház volt a fő megtartója. Ahol egyház volt, ott megszerveződött a magyar élet. Az egyház égisze alatt alakultak meg az iskolák, a kultúr-és-sportcsoportok, s keltek a maguk szárnyára. Éppen úgy igaz az is, hogy addig lesz szervezett magyar élet, amíg lesz egyház. Ahol az egyház becsukja a kapuit, a szervezett magyar élet előbb-utóbb megszűnik. Különöse vonatkozik ez a szórványmagyarságra – miránk.   
A diaszpórában élő, így a kanadai magyar egyházainak fennmaradása a szigetmagyarság megmaradását biztosítja, tehát nemzeti érdeket szolgál. Egy egészséges nemzetpolitikát folytató magyar kormánynak előbb-utóbb fel kellett ismernie az egyházak magyarság-mentő szolgálatát, nemcsak a diaszpóra magyarsága, hanem a hazai tömbmagyarság vonatkozásában is.    Jelenleg Kanadában több mint 315 ezer magyar él, számuk egyre növekedik. Betelepülésük 19-ik század harmadik negyedében kezdődött gazdasági okokból. A legtöbbjük nem akart végleg Kanadában maradni, hanem vissza szeretett volna térni szülőföldjére a megkeresett dollárokkal. Az első világháború utáni a Trianonban szétszakított ország azonban maradásra késztette őket.   

Új betelepülési hullámot jelentettek az elszakított részekből elüldözöttek. (Calgary-i gyülekezetemben volt egy igen idős asszony, akinek családját 1921-ben üldözték el a románok a Temesvár melletti jó, feketeföldes birtokukról, s Kanadában találtak új otthonra). A második világháború előtt és után, majd a kommunizmus hatalomra jutását követően is sok, főleg Nyugat-Európában rekedt magyar telepedett le Kanadában.    Később az 1956-os levert forradalom és szabadságharc menekültjeinek tízezreit fogadta be Kanada. A Kádár-rendszer idején is folyamatos volt a magyar beszivárgás Kanadába. Az 1989-90-es rendszerváltás idején szintén jelentós számú magyar emigrált Kanadába.   

Az utódállamokban történt rendszerváltozások megrázkódtatásai miatt jelentős számú magyar emigrált Kanadába Erdélyből, a Felvidékről és a Délvidékről. 1965 után ez volt a legnagyobb magyar kivándorlási hullám. (Ebben az időben még Edmontonban voltam lelkész, s a gyülekezet 150 magyart támogatott, akik nyugat-európai táborokban rekedtek, s áthoztuk őket Kanadába.).    Jelenleg is van magyar beáramlás Kanadába, mely volumenében ugyan kisebb, de állandó jellegű. Az üj betelepülők engedéllyel jönnek, vagy házassági, esetleg családegyesítési alapon. A tömbmagyarságból való minimális kiáramlás ugyan érezhető vérveszteség, ám ez életmentő vérátömlesztést jelent a nyugati magyar diaszpórának. Ravasz László református püspök 1929-ben, amerikai körútja után jelentette ki, hogy az amerikai magyar reformátusság hattyúdalát” énekli. Azóta három emberöltő telt el, s e pesszimista jóslat nem vált valóra: a magyarság Észak-Amerikában ma is él, s tartja fő állásait: állnak bástyái, s meg állni is fognak túl a belátható időn. Rajtunk is múlik, hogy megmaradjanak.   

A kanadai magyarság megoszlása nem egyenletes a 10 provincia és a két északi terület között. A zöm Ontarióban van. Torontóban és környékén 100 ezren vannak, British Columbiában 44 ezren, Albertában 23 ezren, Winnipegen, Reginán, Montrealban, Ottawában is van számottevő magyarság. Kisebb közösségekben, de nem szervezetten szinte mindenütt élnek magyarok. Foglalkozásukat tekintve a magyarok farmerek, kisiparosok, tisztviselők, orvosok, mérnökök, technikusok, tanárok, művészek, politikusok, üzletemberek, papok, és rendőrök.    Nemzedékek váltották egymást: a második-harmadik generáció már elangolosodott, s nagyobbára elveszett a magyarság számára. Jöttek különböző időben, más-más magyar tájegységekből, elszakított területekről, másféle szokásokkal, felfogással, politikailag homlokegyenest ellenkező világnézettel, más értékrendszerrel, erkölccsel, attól függően, hogy mikor hagyták el szülőföldjüket: a háború, 1956 előtt, alatt vagy után, vagy éppen az 1989-es fordulat körüli időben, vagy azóta. Volt, aki az életéért futott, volt, ki jobb életet keresett, s voltak elvétve szerencselovagok is. Így érthető, hogy egység, összefogás csak ritkán alakulhatott ki közöttük, inkább széthúzás.    Ugyanakkor van egy jelentős réteg, amely visszavonult minden magyar szervezettől, egyháztól, s él önmagába zárkózva, önmagának. Ők azt vallják, hogy “Kanadában kanadainak kell lenni” , s el kell felejteni, hogy valaha is magyarok voltak. Elfelejtik, hogy jó kanadai csak a jó magyar lehet. Megtagadják az otthonról hozott magyar plusz átadását a befogadó társadalomnak. Inkább engedik, hogy az alakítsa őket át a maga képére és hasonlatosságára.   

A korszellem sem kedvez a szórványmagyarságnak és az egyházaknak. Egy fokozatosan szekularizálódó kanadai társadalom néz egyre érthetetlenebbül az egyházra. Tanítását, erkölcsi elveit igazában véve nem fogadják el.  Nagy részük templomba csupán tradícióból jár még olykor nagyünnepeken. Az egyházak nagy erőfeszítéseket tesznek híveik visszatérésére.. S teszik ezt úgy, hogy a dogmát hígítják, a morál szintjét pedig engedik zuhanni. Nemrégiben az egyik hajdani nagy felekezet vezetője nyilvánosan megtagadta Krisztus istenségét.  A vallási élet általános hanyatlása nëm marad hatás nélkül sok magyarra sem. .Lassan az az íratlan szabály lesz uralkodóvá a magyarok közöt is, hogy “a pap tartsa el az egyházát”. De azért legyen egyház, hogy szükség esetén legyen hova fordulni! És nemzeti ünnepeken a pap pedig imádkozzon és áldjon,  csillogjon mint karácsonyfán a dísz! Hét közben azonban legyen láthatatlan, s a hetedik napon pedig érthetetlen!  

A szekularizáció mellett a kozmopolitizmus fejt ki negatív hatást a szórvány magyar- ságunkra. Míg korábban az állam támogatta a multikulturalizmust, ami előmozdította az etnikai csoportok fennmaradását és a társadalomnak az etnikai vonalak menti polarizációját segítette elő, most a hangsúly arra esik, hogy el kellene már felejteni, honnan jött ez a soknemzetiségű társadalom. A fontos az, hogy mindenki kanadai lehet, tehát legyen is kanadai, lëvetkőzvén a régi kvázi-barbár erkölcsöket, szokásokat, hagyományokat. A cél: olvadjon mindenki bele a nagy, alaktalan kanadai társadalomba. Kanadában az állam és az egyház egymástól elvannak választva. Ez azt jelenti, hogy az egyházak sem erkölcsi, sem anyagi támogatást nem kapnak az államtól. Viszont a kanadai állam elvárja az egyházak segítő szolgálatát rendkívüli helyzetekben és az általános erkölcsi színvonal tartásban – addig legalább, a míg egy vallástalan szekuláris  humanista erkölcsiség általános elfogadásra nem jut. A templomokat és kultúrházakat építő kanadai magyar nemzedék már kihalt. Az utánuk jött nemzedékeknek csupán egy kis százaléka vesz részt az egyház és a magyar közösség életében. Míg a kanadaiaknak mintegy 30 százaléka jár templomba a magyaroknak csupán mintegy 5-8 százaléka. Az óhazáról vagy az elszakított területeken vegetáló magyarságról sokan már nem is akarnak tudni, nemhogy támogatni. Találkoztam olyan magyarral, aki azzal dicsekedett, hogy ô már huszonhétszer volt Hawaii-ban. De arra a kérdésemre, hogy mivel támogatta az utódállamokban élő magyar iskolákat – nem tudott felelni.

Egy másikat, aki templomba soha nem jár, de mégis reformátusnak vélte magát azon az alapon, hogy minden egyházi ebéden és vacsorán részt vett – egészen új és szokatlan kritériuma az egyháztagságnak. Megkérdeztem, hogy miért nem támogatja az egyházat, ha már református pedig megtehetné. Azt válaszolta, hogy a hiba nem benne van. Nézze – mondta – itt van ez az 1 dolláros pénzdarab, feldobom, és azt mondom: “Isten, kapd el!”  Lám, nem kellett neki, mert visszahullott. Ha viszont bajba kerülnek, az egyház az első, ahova segítségért fordulnak, s azt el is várják.    A kanadai átlag magyar életében háromszor van templomban. Először akkor, amikor keresztanyja karján behozza megkeresztelni. Mert megkeresztelni mégis csak illő, hogy becsületes nevet kapjon, s ne maradjon pogány. Másodszor akkor, amikor esküvőjére libben be párja oldalán. Ez élete nagy teátrális csúcspontja. Lehetőleg diadalkaput kell ácsolni, mely alatt átvonulva saját maga és párja apoteózisát véli átélni. Harmadszor akkor, amikor Szent Mihály lován behozzák a temetésére. Ekkor a rokonság méltán várják el a lelkésztől, hogy a megboldogult lelkét könnyedén begurítsa a mennyországba, mert vëgül is ez a pap kötelessége.     

Ez az a történelmi, társadalmi, politikai és szellemi háttér, amelyben a kanadai szórvány-magyarság s intézményei még élnek. Ebben a miliőben kell egyéni és közösségi életet szervezni és folytatni.  A kérdés az: hogyan lehet? A válsz egyértelmű, csak akkor, ha a szórvány magyarság megtudja tartani egyházait. Egy önmagát szétmarcangoló, erkölcsileg süllyedő társadalomban igenis létszükség az egyház, hogy örök isteni igazságok és erkölcsi elvek hirdetője és tanítója legyen. Mert az egyház, amint a múltban volt, ma is és a jövőben is magyarság megtartó erő!    
Addig lesz szervezett kanadai magyarság, amíg megtartja egyházát, mert egyedül az egyház képes azt megtartani!

(A szerző református lelkész, aki kenyai szolgálata után az edmontoni és calgaryi magyar református gyülekezetek lelkésze, valamint az albertai egyetem adjunktus professszora volt).

(Megjelent a Napjaink c. Okenageni Magazinban, Kanada,  2016 április)