Bartimeus I, II, III.

Bartimeus I

  „Jerikóba érkezének: és mikor ő (Jézus) és az ő
tanítványai és nagy sokaság Jerikóból kimennek.
A Timeus fia, a vak Bartimeus, ott  üle az úton, koldulván”.

(Márk 10:46). 

Bartimeus történetének üzeneteiről egy három-részes mini sorozatban szeretnék beszélni. Előtte azonban engedtessék meg, hogy három rövid megjegyzést tegyek. A bibliai történetéknek legalább három értelme van.  Az első a történeti,  az ahogy a történet a maga konkrétságában, idejében, környezetében és összefüggésében megtörtént. Nevezhetnénk ezt a történet történetiségének is.  A második a történet irodalmi értéke.  Az, hogy valaki leírta, esetünkben egy kétezer éves történetet, s belekerült a Bibliába, amely megőrizte, s amely most előttünk van. Nevezhetnénk ezt a történet irodalmi vagy inkább irodalomtörténeti értékének. Amely most olvasás útján elénk tárul és részesei, szereplői lehetünk ennek a régen, megtörtént történetnek.  A harmadik értelme pedig az, hogy paradigmaszerűen egzisztenciális, spirituális értéket hordoz és közvetít, mely érvényes korokon át. Mégis nem lehet egzakt szabályokban kifejezni, hanem történeteken át, ahogy a Biblia teszi. Mert így a mindenkori, az örök emberre vonatkozik – rád és rám.

1. Ki volt Bartimeus? A Timeus fia – mondja a Biblia.  Egy konkrét személy, nem egy kitalált mesebeli figura, egy fikció, vagy egy fantázia szülte ember! Olyan volt a maga korában, 2000 évvel ezelőtt, mint te meg én a mai világunk napjaiban és valóságában. Történetét nemcsak Márk evangélista őrizte meg, hanem Máté és Lukács is, aláhúzva a történet valódiságát.

      Jézus mestere volt a tanításnak. Olykor rövid mondatokban tanított. Gondoljunk a Hegyi beszéd „Boldogmondásaira”: Boldogok, akik…. Máskor hasonlatokban  tanított, mint például  a „Jó Pásztorról”. Aztán példázatokban, mint amilyen a „Tékozló fiú”, vagy a „Földre esett mag”. Mégis legelevenebb tanításai messiási cselekedetei voltak: a csodák, amelyek magukért beszélnek. Ilyen történetünk is!
Az evangélista egy szóval megjelöli Bartimeus helyzetét, amikor hozzáteszi azt, hogy Bartimeus vak volt. Az embernek sok testi nyomorúsága lehet: vele született, vagy az élet tragédiáiban szerzett, amely képtelenné teszi, hogy fizikailag teljes ember legyen. A vakság az egyik legszörnyűbb betegség, mely egy egyébként teljes értékű embert a végtelenségig korlátozottá tesz. A modern tudomány sokféleképe igyekszik segíteni a vakokon. Vak-vezetésre kutyákat tanítanak meg, fehér bottal tapogatózva járnak, s a Braille írás segítségével a kipontozott betűket ujjuk hegyének érintésével olvasni tudják. Az egyik gyülekezetemben ahol szolgáltam volt egy fiatal vak ember, aki ilyen módon még jogi tanulmányokat is sikeresen végzett és jogászként szolgált. Mégis, a vak ember korlátozott és kiszolgáltatott ember még ma is, hát még 2000 évvel ezelőtt!   
Az idős kor beköszöntésével a szem látása is rendszerint csökken. Sokszor halljuk idős testvéreink panaszát, hogy romló látásuk miatt nagy forgalomban és este már félnek autót vezetni, vagy egyáltalán kimozdulni a lakásból. Sőt még az egyébként egészséges és életerős ember is lehet vaksággal időnként megverve. Hányan botolhatnak meg s eshetnek el egy-egy nem látott akadályban! A múltkoriban olvastam egy neves labdarúgóról, aki olyan szerencsétlenül esett el, hogy súlyos fejsérülése miatt kómába került, s hosszú ideig élet s halál között lebegett!

2. Korunk legpusztítóbb járványa azonban a lelki vakság! Sehol nem látszik jobban ez, mint korunk Post-Christian – Kereszténység utáni világában. Az Isten tagadás és Isten ellenesség búvó patakként mindig is jelen volt a keresztény hemiszféra világában. Mely  Francia Forradalommal (1789) hirtelen a felszíne tört s azóta fokozatosan és megállíthatatlanul megfertőzte a kereszténység világát, mint kommunista, s most, mint kozmopolita vallás ellenesség! „Az történt, hogy a kereszténységen belül megjelent annak tagadása” (Paul Tillich ). Ez egyetlen más világvallásban sem történhetett meg.
Az istentelenség növekedésével egyenes arányban csökken a világ erkölcsi szintje az élet minden dimenziójában: a családban, gazdaságban, kereskedelemben, politikában és a társadalomban. Mindez kezelhetetlen helyzeteket szül a társadalomban, melyek krízisekbe torkollanak, s ezek kérlelhetetlenül aláássák, káoszba dobják, és amelyben végső fokon elpusztul a most ismert világrend!
Hacsak Isten nem támaszt „éhséget és szomjúságot” önmaga és igéje iránt, hacsak az ember és társadalma meg nem tér Istenhez!
Jelenleg a nyugati ember viszonya, transzcendens, a szakrális, az Isten országához úgy viszonyul, mint az eke által a földben rejtett sötét alagútjából kiforgatott giliszta, mely megrémül a napsugár fényétől s ijedten fúrja vissza magát a megszokott sötét és trágya szagú földalatti nyomorba, melybe egyszer menthetetlenül belepusztul!

Vajon mikor zúg fel újra a népek tiszta éneke: Kyrie eleison, Christe eleison?

3. Igénk azt is mondja, hogy Bartimeus nemcsak vak volt, hanem koldus is!.
Kéregetésből élt, tehát vegetált. Megélhetése napról napra – egy életen át olyan bizonytalan volt „Mint a kutya vacsorája” – amint azt régen mondták volt. Nyilvánvaló, hogy vakságából egyenesen következett koldus volta. Mit is tehetett volna mást, mint a koldulást. Iszonyatosan nehéz élet lehetett ez 2000 éve. Végtelenül megalázó helyzet volt: másokra szorulni, könyöradományból élni, állandó megalázottságban, kiszolgáltatottságban lenni, és mindent, de mindent szó nélkül eltűrni! Csak néhány percre gondold bele magadat Bartimeus helyzetébe! Meddig bírnád?
Meglepő, de ma a jóléti társadalmak korában egyre növekszik a szegények, a hajléktalanok, a koldusok és a guberálók száma. Egyre nagyobb a világ szegény részeiből a világ gazdagabb régióiba nyomuló bevándorlók tömege.
Sokan ma is minden jólét és kényelem mellett szegénynek érzik magukat. Vannak, és nem is kevesen, akik belső lelki ürességüket, szegénységüket és nyugtalanságukat vásárlási lázzal igyekszenek pótolni, s megvesznek minden kacatot, talmi dolgot, amiről úgy vélik, birtoklásukkal megnyugtatják lelküket, betöltik ürességüket és büszkélkedhetnek mások előtt. Ám mindhiába tesznek-vesznek, gyűjtenek akármit, mert anyagi javakkal nem tudják soha hiányzó lelki javaikat pótolni. „Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkében kárt vall?” Kérdi Jézus tőled is!
Bizonyos értelemben minden ember az élet koldusa! Ott ülünk az út mellett és csörgetjük tányérunkat és kérünk, koldulunk egy kis könyörületet, egy kis szánalmat, egy kis megértést, egy kis segítséget! De jaj, nem adnak, s üresen marad a tányérunk! S mi csak egyre csörgetjük...
De jön valaki az örök Bartimeus felé. Tefeléd: a Krisztus Jézus! Isten Fia, a Te Megváltód és azt hozza, amire igazán szükséged van: gyógyulást vakságodból – a helyre állított teljes életet!

Bartimeus II

„És amikor meghallá, hogy ez a Názáreti Jézus
kezde kiáltani, mondván: Jézus Dávidnak Fia,
könyörülj  rajtam!   És sokan   feddik  őt,  hogy
hallgasson; de ő annál jobban kiáltja:  Dávidnak 
Fia, könyörülj rajtam!” (Márk ev. 10:47,48).

Ezeken az alkalmakon Bartimeus történte van előttünk, melyen keresztül Isten mai üzenete szól hozzánk – a modern kor gazdag és büszke jóléti társadalma lakóihoz, akik nem tudják, hogy minden összekapart, kiharcolt és felhalmozott gazdaságuk csak olyan kincsek melyeket „a rozsda és a moly megemészt és  ahol a tolvajok kiássák és ellopják” – mondja Jészus  (Máté 6:19).  S ha mradna is valami, az is itt marad, mert a”szemfedőn nincsen zseb” – amint egy portugál közmondás mondja. Valójában olyan szegény koldusok vagyunk mint Bartimeus volt 2000 éve. És vakok, mert csak azt látjuk, amit újjunk hegyével kitapoghatunk a körülvevő anyagi világból, de nem látjuk – s valljuk be – nem is akarjuk látni a Lélek világát – Isten közvetlen világát, pedig láthatnánk, ha ki nem vetettük volna magunkból a Isten Lelkéből lelkedzett lelket amit teremtésünkkor kaptunk, amely összeköhetett volna vele. Ám leestünk a galacsintúró bogárkák szintjénél is mélyebbe, mert ők nem veszik el a másiktól a nagyobb galacsint – de mi igen, s tesszük az életet mindenki harcává mindenki ellen!  
Jertek, vegyük Bartimeus történetének néhány további üzenetét.
1.           Bartimeus amint észrevette, hogy a nagy próféta a Názáreti Jézus  volt elmenendő zajos sokaságtól kísérve, nem átalotta kiáltani hozzá: „Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam!” Aki bajban van, természetes, hogy segítségért kiált. A bajba került gyermek anyját vagy apját kiáltja; a házastársak egymást, a katonák a bajtársat, vagy egyszerüen valakit aki éppen közelben van!  Mindenki volt már olyan helyzetben, talán életveszében, hogy segítségre szorult. Sajnos, mai világukban a keresztény hittel együtt egyre inkább kiveszőben vannak az erények, közük az irgalmasság. A mai ember annyira magának él, hogy hacsak lehet nem vállalja a bajba jutott emberen való segítés kockázatát. Inkább nem hallja meg  a segélykiáltást, nem látja meg a bajba került embert, hanem elfordul, másfelé néz, mert nem akar ilyesmibe belekeveredni.
A bajba került ember azért kiált, mert segíségre van szüksége.
A modern lélektan azt tanácsolja, hogy a feszültségeket, félelmeket, szorongásokat, kényszképzeteket ki kell beszélni küldönféle tesztekkel, technikákkal felszínre lehet és kell hozni. Sok esetben a kibeszélésben van a megoldás. Sigismund Freud, a modern lélektan megalapitójának egyik nagy felimerése az volt, hogy sok személyi probléma gyökerei a lélek világában keresendők. Volt egy fiatal lány betege aki az oroszlántól való félelmével küszködött. Dehát Bécsben, ahol éltek, nem lehetett oroszlán veszélytől tartani. Freud végül rájött, hogy az oroszlán a leány lelkében van! Amit onnan kivetett.
A modern lélektannak van egy olyan szélsőséges irányzata, amely azt tanácsolja  a feszültségekkel tele s azokat már-már elhordozni képtelen embernek, hogy menjen ki egy erdőbe,  ott is egy hegyetőre. Onnan aztán tele torokkal ordítsa ki világgá mindazt a lelke bugyraiban megszorult feszültséget ami válogatás nélkül eszébe jut! Ne otthon orditson, toporzékoljon, dühöngjön, hanem az erdőben hányja ki a nagy semmibe mindazt a  ami lelkében erjedve feszültséget okozott: inzultust, csalódást,  becsapást, veszteséget. Szóval az ember üvöltsön mint egy farkas, bőgjön mint egy bivaly, orditson mint egy orszolán? Azaz az ember legyen ismét állattá?  Vagy szedjen nyugtatókat, tudatmódosító szereket: alkoholt, tiltott drogokat?  Mindezt azért, hogy nyomorultá tett, lett életét valahogyan elviselhesse? Kiáltsunk a semmibe? Tényleg ez minden amit tehetünk a bajban?
2.           Bartimeus mást érzett, többet tudott. Ő jó helyre fordult segíségért vaksáságban és  koldusságában: a Názáreti Jézushoz! Manapság, ahol máig van valami vallásosság általában azt gondolják, hogy  vallásosnak lenni annyi jelent mint az Egyház által tanított  dogmákat elhinni. De hogy mik ezek - áltlában homály fedi. Ez a felfogás nagyobbára a középkori egyház gyakoratából maradt fennt. Akkor különbséget tettek explicit és implicit hit között.  Az utóbbi a tömegeké volt, az előbbi a papoké, akik tudták miben hisznek. A tömegek nem, ezért csak azt kívánták tőlük, hogy higyjenek abban amiben az Egyház hisz, de hogy az Egyház mit hitt az nagyobbára rejtve maradt. Innen ered az a erőtlen kifejezés: „Én hiszek Istenben!”. Ám elfelejtik hozzá tenni: ”És követem parancsait!” Az ördögök is hisznek Istenben – csakhogy nem engedelmskdnek Isten akaraának – s ez az ő ördögségük!.
Az Istenben való igaz és élő hit a próféták, s a misztikus teológusok révén ért el a modern korig. Legmarkánsabban Friederich Schleiermacher, a 19-ik század nagy teológusa fogalmazta ezt meg: „A vallás az Istentől  való függés érzése!” Bartimeus ösztönszerüen érezte, hogy sorsa döntő javulása nem emberektől hanem egyedül Istentől függ, akinek erejét  az Isten embere – a Názáreti Jézus közvetítheti. Ezért hozzá kiáltott segítségül!
3. Bartimeus 2000 év óta arra tanit minden embert, hogy egzisztenciális problémáinkban, bajainkban és nyomorúságainkban az emberi segítséghíváson túl a feltámadott és megdicsőült Megváltóhoz forduljunk segítségért!  Ez jelenti a valóságos, személyes és élő kapcsolatot Istennel! De lehetséges-e ez mindenkivel egyszerre? Igen, mert a megdicsőül Krisztus a klasszikus teológia szerint osztozik Isten „ubiquitásásában” azaz mindenüt-valóságában! Erre bíztat már az Ótestgamrtum is: ”Hívj segítségül engem a nyomorúság idején és megszabadítlak téged!” (Zsollárok 50:15). A mennyekbe kiálts!
Azonban Barimeusnak Krisztushoz intézett segélykiáltása másoknak nem tetszett: „És sokan   feddik  őt,  hogy hallgasson de ő annál jobban kiáltja:  „Dávidnak  Fia, könyörülj rajtam!” Azóta is megállás nélkül húzódik át az emberiség történetén a Krisztust segítségűl hívó emberek torkára fojtott szó! Gonoljuk a nagy keresztényüldözéskre, a Római Birodalomtól kezdve a Francia Forradalomon át a Szovjet birodalom uralma alá került népek körében egészen máig a Kozmopolita nyugatig. Ahol az iskolákban levették a fali keresztet, megszünk a keresztény imádság, hogy ne sértsen másokat,  ahol a legszentebb dolgokat nevetség és gúny tárgyává teszik.  Bartimeust is el akarák hallgatattni de ő annál jobban kiáltotta: „Dávidnak  Fia, könyörülj rajtam!”
Hol van a mai kereszténységnek a bartimeusi hangja, akit elakartak hallgatattni de nem lehetett és mégis segítségért kiáltott Krisztus felé? Vagy a mai keresztények erőtlenek a hiben, vagy elhitték azt, hogy a vallás magánügy? Zárd be ajtódat és mormolj imákat Istened felé?  De ne törődj azzal, hogy közeledben felebarátaid az összeomlás szélén vánszorognak? Vagy elkábítotottan vergődik át életüket? Vagy nem messze tőled magyar tesvéreid idegen hatalmak alatt többszörös elnyomásban senyvednek?
Tanulj meg újra az Atyához, a Fiúhoz és a Szentlélek Istenhez kiáltani minden  nyomorúságban levőkért: magadért, a tieidért és minden magyarokért!

Bartimeus III

„Akkor Jézus megállván, mondá, hogy hívják elő.                                                                                                                                               
És előhívják a vakot, mondván neki: Bízzál, kelj föl,
Hív tégedet. Az pedig  felső  ruháját  ledobván, és
Jézushoz méne. És felelvén Jézus, monda néki: Mit
akarsz,  hogy  cselekedjem  veled?  A  vak  pedig
monda  néki:  Mester,  hogy  lássak.  Jézus  pedig                                                                                                                               
monda  néki: Eredj el, a te hited megtartott téged.
És azonnal megjött a szemevilága, és követi Jézust
az úton.” (Márk ev. 10: 48-52).

Mai alkalmunkon Bartimeus csodálatos gyógyulása történetének befejező részéhez érkeztünk el. Korábban láttuk, hogy ki volt ő: egy kétezer éve élt szegény vak koldus Jerikóban, a Jordán folyó mellett fekvő „pálmák városában”. Melynek tizenegyezer éves történetéből jószerével csupán négy név maradt fenn: Nagy Sándoré, macedón hódítóé, kinek személyes birtoka volt; Nagy Heródesé, aki szintén birtokolta; a csodát tevő Názáreti Jézusé, és meggyógyított,  a vak koldusé – Bartimeusé.
Láttuk, hogy a szegény vak Bartimeus – aki már hallhatott Jézus csodás gyógyításairól Jézus közeledtében egyszerre megsejtette a maga nyomorult sorsának a nagy forduló pontját, és megállíthatatlanul kiáltott Jézushoz, hogy könyörüljön rajta is! Mint egy vízbe fulló, aki a hullámsírba merülés előtt erejének utolsó erőfeszítéséből és utolsó leheltéből kiáltott segítségért: „Könyörülj rajtam!”.
Lássuk hát e dráma kifejletének üzeneteit.
1.           A történet első csodája az volt, hogy Jézus meghallotta a segélykiáltást! Jézus jerikói látogatása bizonyára az év eseménye lehetett ebben az álmos kis vidéki városkában. Futótűzként terjedhetett a hír, hogy jön a nagy tanító, kinek csodatettei, gyógyításai megelőzték a Mester és tanítványai kis csapatának jöttét. Félbehagyva minden foglalatosságukat rohantak elébe, hogy lássák, hallják, felmérjék, és lesték mit szól, vajon tesz-e csodát? A Jézust körülvevő és kísérő sokaság, vagy inkább csődület zajos lehetett, olyasmi, mint a virágvasárnapi Jeruzsálembe bevonuló Jézust fogadó tömeg.
Már maga az csoda, hogy Jézus egyáltalán meghallotta Bartimeus segélykérő, őt hívó kiáltását! Jézus ma is meghallja az őt segítségül hívók kiáltását. Ő, aki az Egyház alapítója 2000 év óta fenn is tartja egyházát olyanokból, akik segítségéért kiáltanak hozzá. Túl téren és időn, a Föld és az Menny közti távolságon Ő ma is meghallja az őket hívókat, akiknek szüksége van őreá. Az egyház mindig azokból a szegényekből, nincstelenekből, koldusokból, megrokkantakból, az élet számkivetettjeiből áll akik nyomorúságukban hozzá kiáltanak segítségért!
Az imádság olyan, mint a mobil telefonunk: azzal mindenkor hívhatjuk Istent! Kiálts Krisztushoz! Nem számit, hogy vak vagy, szegény, beteg, vagy kétkedő, kiábrándult, vagy reménytelen vagy, Semmi sem számit, csak kiálts hozzá, mint a vak koldus Bartimeus, vagy szótlanul a lelked legmélyéből kiálts. Ne engedj kétkedőknek, gúnyolódóknak, csúfolódóknak vagy filozófiáknak – és hadd, hogy cselekedjen veled is kegyelmesen! Csak kiálts reménykedve, mint Bartimeus, hogy meghallja segítséget kérő kiáltásodat.  Kiálts, tudva, hogy ez a kiáltás talán az utolsó, soha vissza nem térő lehetőséged, hogy segítsen rajtad úgy, mint milliárdnyi embernek tette 2000 év távlatán!
2. És jön a krisztusi válasz Bartimeusnak: „Hív téged!” A tömegből egyet és ez az egy most Te vagy! Jézus tudja, hogy többi, az őt körülvevő tömeg csak kíváncsiskodó. bámészkodó és érdeklődő emberek sokasága, akiknek az ő jelenléte csupán érdekesség, a monoton hétköznapok sorában egy színes folt. Vagy, ahogy ma mondanánk egy váratlan „show” – csak ennyi, és más semmi. Jézust csak egy valaki érdekli a tömegből, az, aki őt hívja, akkor Bartimeus – és ma, most Te, ha hívod őt! 
Gondold meg annak a jelentőségét, hogy van valaki, akinek kellesz! Akkor Bartimeus kellett Jézusnak – mert hívta! Kinek kellett akkor egy vak koldus? Egy magával szinte tehetetlen, plusz teher, nyűg és felelősség? Jézusnak, egy vándor tanítónak kellett – mert hívta! Vajon nem vagy-e valamiképpen hasonló helyzetben, mint Bartimeus? Elhagyatott, magára maradt, szegény, esetleg kivetett és megvetett. A jó hír az, hogy van valaki, akinek kellesz, úgy ahogy vagy szegényen, kivetetten, másokra hagyottan, félelmeiddel, sötét jövőddel, fogyó erővel, összetört álmaiddal, meg-nem valósult terveiddel, reménytelenséggel és bűneiddel. Ez a valaki Jézus Krisztus, az Isten fia, a Megváltód, segítőd, és hű barátod, aki megosztja terheidet, veled és melletted jár.
És jön a bátorító szó: „Bízzál!” Ez a legédesebb szó a bajban lévőnek, a reményt vesztettnek, a magára maradtaknak, a kivetetteknek, a betegeknek. Akkor Bartimeusnak szólt, ma neked szól: Bízzál! Ne a vak szerencsében, ne emberi ígéretekben, ne üres biztatásokban, még csak ne is önmagadban, hanem Krisztusban!
3. És jön a parancs: „Kelj föl!” – szólt akkor ez Bartimeusnak, most neked és népünknek! Kelj föl a reménytelenségedből, hogy már az is elhagyott; fásultságodból, hogy ez már mindig így lesz, ha ugyan nem rosszabb; beletörődésedből, hogy ez az én megváltozhatatlan sorsom; depressziódból, hogy abból, amiben vagy már nem lesz kiút; és kétkedésedből, hogy éppen ez a Jézus fog tudni rajtam segíteni?
És Bartimeus nem kételkedett, nem habozott, nem bizonytalankodott, hanem egyszerre talpra szökkent s engedte magát Jézus elé vezettetni. De előtte valami szokatlant tett: „felső ruháit ledobta”, mert bizonyos volt abban, hogy azokra a rongyokra neki már nem lesz többé szüksége, mert Jézus meggyógyítja vakságát és látni fog és dolgozni, és lesz új ruhája!. A régi ruha jelentette az ó-életét: a vakságot, a koldusságot, a nincstelenséget és a kiszolgáltatottságot, amiket meggyógyulásával levet magáról s új életet kezdhet Jézus meggyógyításával!
Érdekes, hogy Jézus nem érinti fizikailag Bartimeust, hanem elküldi azzal, hogy ”a hited megtartott téged. És azonnal megjött szeme világa”,  aki aztán követte Jézust.
Jézus Krisztussal való gyógyító találkozás kapcsán le kell vetnünk a régi önmagunkat, az „Óembert”a maga állandóan a test vágyai körül forgó életmódjával együtt. Ezután felölthetjük az „Új embert”, a Krisztus és Szentlélek által újjászületett embert, a lelki embert, mely Isten akaratát keresi és a szerint él: alázatosan, imádkozva és böjtöléssel.
Ezek a bíztatások a tömegből jöttek. Ez mutatja, hogy Jézusnak nem csak ellenfelei vannak, hanem segítői is. Ezek Jézus szimpatizánsai, titkos vagy nyílt követői – ma főleg az egyházak, melyeknek mindenek előtti feladata Krisztushoz segíteni a tőle elidegenített magyarságot, röviden evangelizálni! Lehetnek nagy tervek a magyarság megújítására, de ha ez a belső nagy lelki fordulat elmarad – vele marad el a magyarság megújulása.         
Tartsd meg a keresztény hitet,  mert az feltétele önmagad és népünk megtartatásának!