Betelő próféciák

„Megbüntetem az atyák vétkeit a fiakba  harmad és negyedíziglen” (II. Mózes 20:5).

Ma, sajnos, nem a Tízparancsolat korát éli a hajdanvolt keresztény civilizáció, hanem az Aranyborjúét. A középkori keresztény Európa lassan és fokozatosan csúszott le Isten imádásától és törvényei követésétől az aranyborjú bálványának imádásáig. Ma jobban mint valaha az arany, a pénz, a gazdagság, a jólét megszerzése és birtoklása az élet főcélja – nemcsak a hatalom csúcsain élőknek, hanem a tömegeknek is, vagyis a bolygón élő s egyre növekvő 7 milliárd embernek. Ebből a tényből ered mai világuk számos megoldatlan problémája, mint a modern népvándorlás. Növekvő tömegek dörömbölnek a nyugati államok kapuin, bebocsátást kérve, hogy aztán teleszüljék s a maguk törvényeivel alakítsák át a jólelkű befogadók földjét.  Vagy ott van a modern kapitalizmus esete. A nagyobb haszon kedvéért gyáraikat szegény országokba vitték, ahol filléres a munkabér. Ezzel otthonukban munkanélküliséget teremtettek, s külföldön meg eltulajdonították a modern technikákat, s az így termelt portékáikat olcsóbban adják el világszerte, de most már saját zsebre. Mindehhez járul a vallási talajon felnövő radikalizmus és terrorizmus, mely lassan elborítja a világot. A Nyugat meg észrevévén, hogy lassan kicsúszik  kezéből a világ,  új stratégiát alkalmaz, nemcsak erőt – tankokat – vet be pozíciói megtartására, hanem emellett pénzügyi eszközt is – a bankokat –, amelyek nyakló nélkül adnak kölcsönt minden megszorult országnak, persze magas kamattal, amely adóságcsapdának bizonyul. Ekkor kezdenek újra parancsolgatni. Mindez nem megoldást hoz, hanem mélyebb válságot, nyomort és pusztulást.  Nem csoda, hiszen ez a bálványimádás bére!

De ne menjünk ilyen messzire: maradjunk a magunk körénél. Nevezetesen két dátumnál: 1920-nál és 1947-nél. Az első a Párizs melletti Trianon-palotában reánk kényszerített békediktátum volt. Kezdődött Woodrow Wilson amerikai elnök 14 pontos békejavaslatával, melyben igazságos békét ígért a központi hatalmaknak. Mindebből semmi sem lett – az egész csaléteknek bizonyult. George Clemencau francia miniszterelnök befolyása alatt álló békekonferencia meghirdetett célja az Osztrák-Magyar Monarchia területén élő nemzetiségek önálló állammá szervezése és a baráti államok megnagyobbítása volt. Így alkották meg Csehszlovákiát, Bohémia, Morvaország, Felvidék, Kárpátalja elcsatolása révén; Szerbiát, a későbbi Jugoszláviát, Horvátország, Bácska, Bánát fele elvételével; Románia megkapta Erdélyt, a Partiumot és Bánát felét; Olaszország Tirolt szerezte meg Ausztriától, s Ausztria a Határőrvidéket Magyarországtól.    

Az még elfogadható lett volna, ha az új határokat az etnikai határok mentén húzták volna meg, mint az Magyarország határa volt 1941-ben a háborúba lépése előtt. Azonban nagyobbrészt színtiszta magyar területeket is elcsatoltak 3.5 millió magyarral (Dél-Szlovákia, Erdély, Partium, Bácska), ami teljesen indokolatlan és igazságtalan volt. Mindemellett nagy hadisarcot is fizetni kellett. Ezzel az idegen és ellenséges uralom alá vetett magyarságnak megkezdődött a jogfosztása, üldözése, kisemmizése és elnyomása. Ezzel megvalósulni látszott Clemeneau titkolt terve: Németországnak keletről való bekerítése francia-barát államokkal, s Franciaország európai hegemóniájának helyreállítása, amit még Napóleonnal vesztett el.

A trianoni békediktátumnál igazságtalanabb, alábbvalóbb és gyalázatosabb békediktátumnak nem akad párja az írott történelemben. És ez ellen a győztes, szintén keresztény népek egyike sem emelte fel szavát! Anglia, Amerika, Olaszország mély hallgatásba burkolózott. Az, hogy mindez ellen csak Lenin volt képes felemelni szavát – találóan minősíti a békecsinálókat!

Hogy is mondja a Biblia? „Megbüntetem az atyák vétkeit a fiakban” Húsz évvel a trianoni és Versailles-i békediktátumok után a békét kikényszerítő atyák fiai már ítélet alatt álltak. 1940 májusában alig hathetes háború után a franciák csúfosan elbuktak, s békeszerződést voltak kénytelenek aláírni. Anglia bár harcolt, de Pyrrhus-i árat fizetett győzelméért: végül is elvesztette  gyarmatait, s ezzel világhatalmát. Csehszlovákia és Jugoszlávia szétbomlott, bizonyos értelemben Románia is, s úgy kellett újra összetákolni ezeket. Amerika  ugyan kikerült a nagy gazdasági és háborús válságból, de nem tudta, vagy nem akarta győzelmét a világ nagy problémái megoldására fordítani, ehelyett  jólétben dőzsölt, ami végül is a romlás útjára vitte.

A másik sorsdöntő dátumunk 1947, a Párizsi Békediktátum aláírása a  vesztett II. világháború után, amely súlyosabb feltételekkel helyreállította a trianoni békediktátumot. Ennek aláírásakor az ország szovjet katonai megszállás alatt volt s maradt 1991-ig. A nemzetközi jog az ilyen szerződést  érvénytelenek tartja – dacára ennek  egy állam sem tett ellene semmit, még szavakban sem! Kárpátalja a Szovjetunióhoz került, néhány község Pozsony alatt meg Bratislavához, hogy nagyobb biztonságban legyen! A háború még át sem viharzott az országon már megindult a magyar-üldözés. Kárpátaljáról 40.000 magyart hurcoltak el kényszermunkára a Szovjetunióba, Bácskában 40.000 magyart szörnyű kínzások után mészároltak le Titó partizánjai. Szlovákiában a Beneš-dekrétumok közel 1 millió magyart fosztottak meg minden jogtól, sokat deportáltak Cseh földre, 100.000-et üldöztek át a határon az anyaországba.  A Romániához visszakerült Észak-Erdélyben a Maniu-gárdisták ölték tömegesen a magyarokat, vagy hurcolták börtönbe. Az újra megcsonkított Magyarországról a hadifoglyokon kívül még 700.000 civilt vittek el a Szovjetunióba – a háború után!

Ebben az időben a Trianonban és Párizsban ránk erőszakoló nemzedék következő generációja került isteni ítélet alá. Vagy nem ezt hozta rájuk az, hogy a szabad világ ölbe tett kezekkel nézte, amint 1956 őszén kivívott szabadságot a Vörös Hadsereg brutálisan leverte és a résztvevőket kegyetlenül megbüntették? Ez a tragédia egyrészt leleplezte a kommunista rezsimek igazi lényegét: a végtelen terrort, másrészt leleplezte a nyugati demokráciák képmutató politikáját, azt, hogy Magyarország éppúgy nem várhat tőlük hathatós segítséget, amint ahogy nem várhatott soha történelme folyamán – Buda felszabadításán kívül 1686-ban –, de ez már összeurópai érdek volt! 1956 őszén Budapest utcáin a nagyhatalmak akkori nemzedéke elvesztette az elnyomott népek bizalmát.  Ez az áruló nyugati nemzedék azon ítélet alá esett, mint az útszéli áldozatot messze elkerülő klerikusok Jézus példázatában (Lukács 10: 31-32).

Az 1989-90-es rendszerváltás utáni magyar nemzedék a segítség reményével tekintett a nyugati demokráciákra. Remélte, hogy segítenek nekünk betagolódni az ő életvitelükbe, gazdasági rendszerükbe és világukba. Ehelyett hamar keserűen rá kellett ébredni, hogy mi csak piacnak kellettünk. Ehhez le kellett építeni iparunkat, eladni mindent, ami ingó, vagy ingatlan vagyon volt. Bankjaik elözönlötték az országot, nyakló nélkül kínáltak kölcsönt boldognak és boldogtalannak. A munkahelyek drámaian fogytak, kereset nem volt, a kölcsönt fizetni kellett. Megindult az elszegényedés. Az állam bevételei csökkentek, külföldi hitelt kellett felvenni még az adósságok kamatjai fizetésére is.  Jöttek a megszorítások, s vele millióknak a mélyszegénység.

A trianoni és Párizsi békediktátumokat ránk kényszerítő atyák legújabb nyugati nemzedéke  vajon nem áll-é büntetés alatt?  Vajon nem isteni büntetés az, hogy országaikat egyre nagyobb és  nyomasztó mértékben özönlik el idegen kultúrájú, törvényű, vallású és szokású népek? Azt remélték, hogy a jövevények majd beilleszkednek a befogadó társadalomba. Ehelyett azt várják, hogy a befogadók illeszkedjenek hozzájuk. A befogadók most kezdik megtapasztalni azt, amit az elszakított 3.5 millió magyar ma is keserűen tapasztal, hogy mit is jelent saját szülőföldjükön idegenként élni – és ez még csak a kezdet. Várták azt is, hogy az újak munkájukkal hozzájárulnak a társadalom értékeihez, ehelyett sokan inkább választják a szociális juttatásokon való függést. Vajon nem ítélet-é az, hogy ezek a társadalmak a szétesés állapotának jeleit mutatják: a nagyfokú individualizálódást, a maguknak való élést, az összetartás, a szolidaritás fokozódó hiányát, és a csak anyagi értékekre és szenzuális élményekre való összpontosítást?

    Az ilyen társadalmak napjai megvannak számlálva, mert belülről romlottak meg. Nincs már vallásos hit, mely az egyedi embereket közösségbe fogná össze, mint cement a téglákat. Eltűnnek hirtelen, mint egykor az újbabilóniai birodalom.
Az írás korunk falán van, mint akkor: „Megmérettél … és híjával találtattál!” (Dániel 5:27).     
Edmonton