Példabeszéd

Pálmai Tamás

Egy alkalommal farizeusok és írástudók jöttek Jézushoz. Megkérdezték tõle:
„Miért szegik  meg tanítványaid  az õsök  hagyományát? Evés elõtt ugyanis nem mosnak kezet.” Jézus erre magához hívta a népet, és így szólt: „Halljátok és értsétek meg: Nem az teszi az embert tisztátalanná, ami a szájába kerül, hanem ami a szájából kijön.” Ekkor hozzáléptek tanítványai, és így szóltak: „Tudod, hogy a farizeusok megütköztek szavaidon?” Jézus ezt válaszolta: „Hagyjátok õket! Vak létükre vakok vezetõi õk. Ha pedig vak vezet világtalant, mind a kettõ gödörbe esik (Mt 15,1-22 és 10-14.)

   Miért a fenti, kissé lerövidített idézet? Mert teljesen „rímel” némely mai politikai helyzettel, mely egyaránt fellelhetõ mindenütt, hol magyar érdekrõl van szó, határoktól függetlenül. Elõször is tisztázzuk a farizeus szó pontos („pontás…”) fogalmát. A farizeusok egy ókori, szigorú vallási elveket valló zsidó párt volt, akik az elõírásokat szigorúan megtartották. A farizeus szót ma átvitt értelemben, elsõsorban a képmutató, álszenteskedõ emberekre használják, pejoratív értelemben.

   A farizeusokat azért nevezi Jézus vakoknak, süketeknek, mert csak a törvényeket  nézik, s azok szigorú, betû  szerinti betartására törekszenek, és nem arra figyelnek, aki a törvényeket adta. Hagyományaik túlzó tisztelete vakká teszi õket az új idõk jeleinek meglátására. Az õsi hagyományokhoz való túlzott ragaszkodás és az új, modern lehetõségek keresése sok ellentét forrása volt egykor s lehet ma is. Sokszor valóban nehéz megtalálni a középutat. Egyesek a régi, jól bevált, sokszor kipróbált dolgokra esküsznek és mereven elutasítanak minden újat, ami esetleg a hagyományos gyakorlatokat kiegészítheti. Mások mindent elvetendõnek tartanak, ami a múlthoz kötõdik, s lázas igyekezettel próbálnak szüntelenül új dolgokkal elõállni.

   Pedig a választás valójában egyszerû, csak folyamatosan a békére kell törekedni. Hogy mindig nyugodtan és tiszta tekintettel nézhessünk az emberek szemébe. Hogy ajkunkról csak tiszta beszéd, bátorító szó hangozzék el. Hogy lépteink magabiztosak legyenek és útjaink mindig egyenesek. Hogy mindig szívesen nyújtsuk a kezünk, ha adni és segíteni kell. A szívünk pedig örökkön kitárva legyen, hogy az emberek szükségét megérezzük. Hogy értelmünk éber, üde és friss legyen az igazság befogadására, és rendíthetetlen akaratunk mindig arra irányítsa gondolatainkat, szavainkat, cselekedeteinket, ami fölemel!

   Nem véletlen a fenti magvas gondolatok megidézése az Írás és földi szolgálói segítségével. Tétovaságából most hirtelen felébredt, fellelkesült a bukaresti parlamenti magyar érdekképviseleti mozgalmárok hada. Az államfõ elment Nyergestetõre, magyarul szólt és dicsér székelyt, tolerált zászlót. Sokmindent tett õ már. Pont azt ne tette volna, amit épp választások közeledtével kell? Pedig, hejj, a Nyergestetõ tud valamit. Szégyen, gyalázat, szentgyörgyi születésüként tavaly voltam elõször ott, s - restellni való vagy sem - meglett férfiként csorgott a könnyem a kopjafák között, belül meg úgy zokogtam, hogy most, írás közben is elszorul a torkom. Van valami ott, a Kászonok végében, valami hely szelleme, ki ma is él és nagy dolgok tudója. Mintha azon a maréknyi helyen a földbõl elemi erõvel törne fel kicsiny népünk nagy történelmének izzó szellemlávája. Egyszer talán kiderül igaz-e mindez. Hátha megéljük még. S hátha az ázsiai vonású államférfira is ragadt valami belõle.

   S hátha a helyi, békési most épp narancsban tollászkodó - de egykor barna vagy épp veresruhás - okoskodók is értettek valamit ebbõl a példás beszédbõl, ebbõl a szellemi farizû husiból. Vagy farizeusiból, na.