A recski rabok tanulságot fogalmaztak meg nekünk
-megemlékezés az egykori megsemmisítő tábor területén

A recski kényszermunkatábor a Heves megyei Recsk község mellett emelkedő Csákány-kő  nevű hegy kőbányája közelében, 1950 októbere és 1953  ősze között, az  ÁVH által működtetett kényszermunkatábor volt. A mintegy 100 kisebb-nagyobb  internáló- és munkatábor közül a leghírhedtebb. A „magyar Gulag”.

A Recski Szövetség Egyesület szervezésében 2015. szeptember 12-én került sor a recski Nemzeti Emlékparkban a megemlékező ünnepségre.
Krasznai Béla, a Recski Szövetség elnöke köszöntötte a megjelenteket, név szerint a magasabb küldöttséget, végül a recski barátokat, bajtársakat, akik közül már csak 11-en élnek s közülük is csak négyen tudtak „elcsoszogni”. Krasznai Béla elmondta, hogy szerencsés helyzet az, hogy nem csak az egyre folyó egykori rabokból áll a Szövetség, hanem kiegészültek más táborok lakóival, kitelepítettekkel is. Örömtelinek tartja a fiatalok szép számban való megjelenését, hogy ezúttal is 10 budapesti iskola diákjai és tanárai tették tiszteletüket a táborbeli ünnepségen. Örömmel üdvözölte a kormány tervét, amelynek értelmében átalakul a tábor felszereltsége, és alkalmas lesz majd minden magyar diák számára valós történelem tanítására, hiteles tanárokkal, autentikus környezetben.

Boross Péter tiszteletét fejezte ki azok előtt, akik a tábor terrorját elszenvedték, akik minden kínkeservet vállaltak, mert hittel hitték, hogy egyszer erről tanúságot tehetnek. Arról szólt, hogy a szovjet Gulagok mintájára szervezett táborban, bírósági ítélet nélkül idehurcolt, mintegy 1500 fogvatartottat minimális létfeltételek között dolgoztatták folyamatosan a kőbányában.  A táborban a társadalom minden rétegéből voltak foglyok, s mindenkinek megvolt a saját története; hogy miért került Recskre.

A rabokat sokszor állati kegyetlenséggel fenyítették, kínozták, éheztették. Mégis ezek az emberek példát szolgáltattak a ma emberének is. Emlékük kell, hogy figyelmezetéssel hassanak ránk, hogy nem elég csak egyszer egy évben emlékezni. Fontos fejet hajtani az elődök vérvesztes harcai előtt, de ezzel együtt választ is kell találni arra, hogy miért történhetett meg az, ami megtörtént például itt, Recsken is. Mert a recski rabok tanulságot fogalmaztak meg nekünk kitartó hitükkel, de még halálukkal is: minden viszonyok között megmaradni magyarnak! Hitet megvallva bízni, hogy lehet másként is élni. És közben tudni azt is, hogy sok esetben hiábavaló a reményünk, ha a nagyhatalmak beavatkozására, segítségére várunk, hiszen a táborok meglétéről tudott a Nyugat is. Eközben hányszor szökött az égre a kiáltás: ezt nem tűrheti Amerika! És tűrte.

Éppen ezért nem elég csak emlékezni, a tanulságokat is le kell vonni, például, hogy veszély esetén hogyan tudunk összefogni. Ez a mai napok kérdése is: képesek leszünk-e egységesen fellépni önmagunk védelmében? Mert ma lehet, lehetne! Lehet, de kötelező is. A hamis próféciák mögött lássuk meg a valóságot! A szenvedők üzenete az is, hogy ez a föld a miénk, nem árusítható ki! És így legyen ez a tábor egy hatalmas felkiáltójel, hogy az utókor megértse az üzenetét!

A rendezvényt hamisíthatatlan díszben és fegyelemben állt őrt a Történelmi Vitézi Rend 8 tagja, az ünnepélyt megtisztelte v. Hunyadi László, a Történelmi Vitézi Rend főkapitánya is.
Nagy Csaba a  klarinét hangjával  vitte vissza az emlékezőket a történelem nehéz évszázadaiba, Pregitzer Fruzsina pedig József Attila: Magyarok című versét mondta el, melyet a költő Trianon-fájdalmában írt meg:

Minek magunkat lassan ölni?
Nem jobb egyszerre megdögölni?
Mint rokkant lábbal tántorogva,
Vizes, vak szemmel csillagokba,
Rossz, messzi csillagokba nézni
S régi dicsőséget idézni,
Idézni mind, mi ősi, ódon,
Hogy hátha mégiscsak megszánna
Az Úristen valami módon.
Minek magunkat lassan ölni?
Gonoszság helyett búza nől ki
Az égről földbe hullt szívünkön;
De igaz, nótás, füttyös másnak.
Magyar, köszönj az elmúlásnak,
Nincs mit kereskedj már e tájon,
Akad legény, ki ideálljon
S ásóját vígan földbe szúrja!
Mit nyöszörögsz? nem akarsz halni?
Hisz életünk úgyis csak talmi
S nem is nagyon kell már akarni,
Akaródik ez nélküled,
Agyadban bár égő hodályba zárt
Riadt baromként bőg a rémület.

A magasztos ünnepség végén elgondolkodik e sorok írója: miért, hogy konzekvensen csak budapesti iskolák és tanárok jönnek Recskre. Egerből, és Heves megyéből, meg a szomszéd megyékből egyetlen iskola nem jön évek óta, de látogatóba sem igen járnak. Kellene már egy kis rendszerváltás errefelé is. Talán azért történhetett meg ez most is, mert  már a határvédelemre sorakoztak fel? Ha igen, akkor minden megbocsátva! De csak akkor!