Októberi gondolatok

Iskolás koromban a történelem volt a kedvenc tantárgyam. Ebből, többekközött megtanultam, hogy a forradalmak ritkán oldják meg egy nemzet problémáit. Hát még egy olyan, mint a mienk, amelyiknek rövid 13 nap adatott meg! No, megoldott sok szép dolgot. Törvénybe iktatta a többpártrendszert, kimondta a varsói paktumból való kilépést, eltörölt a nemzet kárára hozott sok törvényt, az erőszakos tagosítást, az ártatlanul börtönbe ejtett polgárok szabadon bocsátását, ha ezek is rövid éltűek voltak. De igazi értékeit az idő múlásával észleltük csupán, melyekről szó lesz az alábbiakban.

A forradalmat előidéző fő okok

Ezeket két irányból közelíthetjük meg. Adva volt egy megszálló hatalom, melynek az volt az eltökélt célja, hogy a magyar nemzetet, a többi csatlós államokkal együtt, a saját képére formálja. Ennek érdekében mindent elkövetett. A nyakunkra ültetett egy zsarnoki kormányt, melynek tagjai börtönviselt emberek és éveken át külföldön, s főleg a Szovjetunióban éltek száműzetésben. Az ország hagyományairól, az emberek óhajáról, problémáiról mit sem értve, igyekeztek túlszárnyalni a megbizatásukat. Az országos választáson csalással hatalomra jutva, elsőnek politikai, vallási és társadalmi vezetőinket likvidálták. Ezt követően nekiláttak a gazdasági élet átformálásához. A virágzó magyar könnyűipart elhanyagolva a nehézipar kifejlesztésére áldoztak fel mindent. Ami oktalan meggondolás volt, hiszen az ország megcsonkításával nehézipari bázisunk a minimálissal egyenértékű volt. Majd a mezőgazdaság átformálását vették célba. Földet ígértek, ehelyett elvették még a meglévő keveset a földművestől, és elképesztő kegyetlenséggel termelőszövetkezetekbe kényszerítették őket. Ezt mérhetetlen adóztatással, beszolgáltatással érték el. Az akaratuk ellenére cselekvő népség kevés lelkesedést mutatott a munka iránt. A termelés lezuhant, az ország éhinségben szenvedett.

A történelem kegyetlenül bánt a magyar néppel az évszázadokon át. Az Árpád-házi királyság kihalásával idegen kezekbe csúszott át a hatalom. A Habsburg Monarchia négyszáz éven át uralkodott felettünk. Ennek tetejében, ott volt a 15O éves török megszállás. Ez a szabadságszerető nép egész korszakán át a szabadságért, függetlenségért küzdött. A 18. század elején kitört a Rákóczi szabadságharc, melyet hét évi küzdelem után vérbe folytottak. Ezt követte az 1848-1849-es szabadságharc, melyet eltiportak, legjobbjait kivégezték, börtönre ítélték, vagy száműzetésbe kényszerítették. S jött a legkegyetlenebb időszak, a 2O. század, két világháborúval, melyet a nemzetünk egyáltalán nem óhajtott, hiszen nem voltak hódító törekvéseink, nem kívántunk leigázni más népeket. Ott volt a vérszegény forradalom, ott az elképesztő kommunista Tanácsköztársaság, s ott a nemzetet megcsonkító párizsi békediktátum, melyből a nemzet évtizedeken át nem tudott sem gazdaságilag sem lelkileg szabadulni. S ott volt az elsőnek említett ok, az idegen hatalom megszállása és a zsarnoki kormány uralma. Amikor az utóbbi, minden borzalmak tetejében történelmünket, hagyományainkat, kereszténységünket, nyelvünket igyekezett meghamisítani, a nemzet megállyt mondott.

Szerepem a forradalomban

Igen, szerepet játszottam a forradalomban. Ott voltam a kirakatperek elleni tüntetéseken, részt vettem  Nyíregyházán, a forradalmi szellem honosításában, ott meneteltem a véres csütörtöki felvonuláson, ahol csupán a véletlenen múlott, hogy én is el nem estem. Résztvettem a forradalom előkészítésében is. Mint paraszt származású egyetemi hallgató, társaimhoz hasonlóan lelkesen tettem magamévá a hangzatos jelszavakat, hogy a szocializmus és a kommunizmus a világ leghaladottabb államformája, melyekben mindenkinek szükségletei szerint... A probléma akkor kezdődött, amikor hazament az ember nyári vakációra, s a gyakorlati életben is belekóstolt azokba a haladott államformákba.
Amikor a szüleimmel kétszer is kifizettették egy-egy évben a földadót, s a harmadik alkalomra már nem futotta miből, lesöpörték a padlásunkról az utolsó szem terményt is. Félelem, kilátástalanság honolt a falvakban. Visszatérve az egyetemre, az ember elmondta szemináriumon a tapasztalatait, amit társai is igazoltak. Ekkor már az írók is, a sajtó is, a Petőfi Kör is hangzatos reformkövetelésekről írtak.

Október 23 reggelén az egyetem szervezői a gyárüzemekbe küldték a felsős hallgatókat, meggyőzendő a munkásságot, hogy nem a hegemóniát akarjuk a kezükből kiragadni, hanem javítani akarunk a rendszeren. Két társammal az Április 4-i gépgyárba mentünk feladatunk végrehajtására. A gyár kapuját azonban át sem léphettük. Lehívtak egy elvtársat, aki türelmetlenül végighallgatott bennünket, majd azt mondta: Maguk, fiatal elvtársak, csak menjenek vissza, s tanuljanak szorgalmasan. Tanulják meg végre, hogy ez a rendszer, amiben élnek, a legjobb a világon. A délutáni tüntetésről meg mondjanak le, mert a munkások szétverik magukat, az már hétszentség. Délután 2 órakor aggodalommal mentünk le a lépcsőkön a Pesti Barnabás úti egyetemünkről, s csatlakoztunk az épület előtti Petőfi szobornál összegyült tömeghez.

Beszédek, szavalatok hangzottak el, s megindult a menet az Országház felé, lengyel-magyar barátságot, uránércet nem adunk, s ezekhez hasonló jelszakavakat skandálva. Az ablakokból zászlók lengedeztek, a tiszti iskola épületébe bezárt növendékek karjukkal integetve buzdítottak bennünket. Meghallgattuk Nagy Imre beszédét, majd a rádió épülete elé vonultunk, ahol az épületből sortűzzel fogadta a hatalom a 16 pont felolvasását követelő egyetemistákat. Megérkeztek a csepeli fiatal munkások, fegyverekkel. Ezzel kezdetét vette a forradalom. Éjfél tájban bevonultak a szovjet harckocsik, s ott a szemem láttára kitört két szocialista ország között a háború. Fél nap leforgása alatt – tüntetés, forradalom, háború. Ilyen még nem volt a világon.

Pillanatképek a forradalomról

A zászlók. A szép magyar, három színű zászlók tengere. Nem hittem volna, hogy még ennyi hagyományos zászló létezik a városban, a tilalom ellenére. Lengtek, loboktak szépen, békésen az ablakokból... Az arcok. A felszabadult, boldog arcok. Sosem felejtem el az új arcokat. Pár nappal azelőtt még búskomor, gyanakvó pillantású, idegenkedő arcokat lehetett látni az utcákon, villamosokon. Az emberek kerülték egymás tekintetét. Félték az idegenek társaságát, sok volt a besúgó. Ma ölelkeztek, beszélgettek, reménykedtek... A dobozkák az üzletek ablakpárkányain, a lakók azokba rakták az adományaikat, a törvénytelenül börtönre, halálra ítéltek családjai megsegítésére. Nem őrködött felettük senki.

Gyakran eszembe jutott ez a látvány Kanadában, amikor jégkorong és footballmérkőzések végén, akár nyert csapatuk, akár vesztett, a fiatalok lázadásba törtek ki. Törtek-zúztak, romboltak, autókat borítottak fel, gyújtottak lángra. S következett az elmaradhatatlan rablás. Betörték az üzletek ablakait, ajtajait, vitték, ami a kezük alá esett – ékszert, bútorokat, mindent... Kellemesen emlékszem október 24-re. A rádió épülete körül a szovjet tankosokkal beszélgettünk oroszul. Próbáltuk meggyőzni őket, hogy  szeretjük a szovjet barátainkat.

De jobb szeretnénk, ha elmennének haza, tanulni, dolgozni, családot nevelni, s egykor ellátogatni hozzánk, mint turisták. Hittek nekünk. Kezet fogtak velünk a lehúzott ablakon keresztül. Megkértük őket, hadd másszunk fel a behemót masina tetejére. Hogyne! Felmásztunk. Nem is tudom, miért. Kanadában gyakran mutatták ezeket a felvételeket. Kutattam is az arcom, de nem találtam magamra. Apró növésű vagyok, talán ezért... Aztán emlékszem az élelemmel megrakott szekerekre, zetorokra, a vidék városi támogatására. Anti öcsém az élelmek szétosztásában segédkezett, s decemberben elhagyta az országot, a megtorlástól félve.

Fájdalommal emlékszem a véres csütörtökre, amikor tüntetni mentünk Gerő Ernő vádaskodása ellen, hogy fasiszta huligánok vagyunk. Egyik évfolyamtársammal az első szovjet harckocsi mögött meneteltünk. Mielőtt beértünk a Kossuth térre, a kollégám kért, hogy menjünk le a járdára, mert nem bírja a kipufogó füstöt. Lementünk. A helyünket elfoglalók beértek a térre, ahol golyószóró sortüzek fogadták őket. Iszonyatos képek tárultak elénk a lépcsőlejáratból - káosz, sikongások, jajveszékelések, elesett tüntetők, rohangálások. Mentőszolgálatosok érkeztek, kiszálltak a mentőkből, s ott a golyózáporban szedték fel a sebesülteket, holtakat, olyan szakavatottsággal, mintha biztosítva lettek volna a lövedékek elől. A napokban mutattak a tévén egy hasonló jelenetet, az első, amit a mentőszolgálatosokról láttam. Elsírtam magam.

A forradalom szelleme megőrzése

Erre évtizedeken át csak a diaszpórában volt lehetőség. A hazában hivatalosan ellenforradalomként emlegette a kormány, s a legnagyobb bűnténynek számított. Szellemét a nyugaton élő magyarság mentette, ahogy tudta. Sajtón, ünnepi megemlékezéseken, felvonulásokon, demonstrációkon keresztül. Erről a haza elég keveset tud. Az emlékezések a kezdettől fogva egyfajta egységesítő erőt jelentettek. A különböző generációk egységesítették erőiket, hogy megtiszteljék a forradalom szellemiségét. A korai megemlékezések erőteljesebbek voltak, politikailag és érzelmileg is. A sebek akkor még frissek voltak. Magyarországot megszállva tartotta egy idegen hatalom. Egy zsarnoki rendszer, amit a Szovjetunió ültetett a magyar nép feje felé, hazafiatlan ellenforradalmároknak bélyegezte a felkelőket.

Ennek köszönhették, hogy hontalanná váltak. Az otthon maradt családtagokat, rokonokat és barátokat üldözték, bebörtönözték, vagy akár ki is végezték. Erre válaszként szenvedélyes beszédek hangzottak el a megemlékezések során, leleplezve az akkori magyar kormányzat által elkövetett atrocitásokat. Az ottawai szovjet nagykövetség előtt demonstrációkat tartottunk, de magyar nemzeti zászlókkal díszített autók kavalkádja lepte el Toronto, Montreal, Vancouver utcáit is. Victoriában az is megesett, hogy egy orosz tank replikájával vonultak végig a forgalmas Douglas Streeten.

A nemzeti és helyi média  Kanadában sorra hozta a forradalomról szóló cikkeket, melyeket első kézből kaptak a tapasztalataikat és emlékeiket megosztó kanadai magyaroktól. Ezek a korai megemlékezések voltak, amelyek  életben tartották a felkelés szellemiségét. Az a tény, hogy 1956 a maga bonyolultságával együtt is visszanyerte méltóságát Magyarországon, az részben a Kanada és más országok megemlékezéseinek is köszönhető. Az ünnepségek természete nagyban megváltozott, miután 199O évet követően kivonták a szovjet csapatokat Magyarországról. A kommunista egypártrendszert szabadon választott demokratikus kormány váltotta fel, a forradalom rehabilitása pedig a politikairól a történelmi síkra terelte a megemlékezések menetét.  A forradalom végre elfoglalta a magát megillető helyet a magyar történelemben, méghozzá olyan nagyszerű események sorában, mint amilyen az 17O3-1711-es Rákóczi féle szabadságharc volt vagy az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc. Mindezek ellenére még tovább él a korai megemlékezések lelkülete ma is. Máig tisztelettel adózunk a hősök és mártírok emlékének azoknál  a helyi emlékműveknél, melyek fél évszázad elmúltával szakrális helyszínekké váltak számunkra választott hazánkban.

A forradalom és a külföldi magyar másod- és harmad-generáció

Ismert tény, hogy a külföldi magyarság soraiban nagy a lemorzsolódás. Az ott született fiatalok, de gyakran a bevándorló szülők is lelkesen igazodnak a befogadó környezetükhöz. Különösen érzékelhető ez az angol nyelvű országokban. Nem kényszerítik a bevándorlókat a nyelv elsajátítására, bár minden lehetőséget megadnak erre. A közeg úgy vonzza a bevándorlókat, mint mágnes a vasat. Magyarországon évszázadokon át megélt a nemzeti kisebbség, tisztelet a kivételnek, anélkül, hogy elsajátította volna a magyar nyelvet.

S ekkor jön a nem várt meglepetés. Kanadában például, amikor a 7O-es években beiktatták a kétnyelvűség (angol és francia) és multikúltúra törvényét, a másod- és harmad-generációs szülöttek nagy lelkesedéssel vetették magukat szüleik, nagyszüleik nyelve, történelme és hagyományai megismerésébe. Új egyetemi tanszékeket kellett létesíteni az igények teljesítésére. Torontóban magyar tanszék létezett már korábban, s magyar nyelvkúrzusokat tanítottak számos más egyetemen.

Engem is meghívott a Lethbridge-i főiskola magyar nyelv és kultúra tanítására. Váltig vonakodtam, más elfoglaltságaim miatt, de végül elfogadtam a meghívást. Felkészültem pár tanórára, bár kevés reményem volt az érdeklődésre. A kijelölt este megjelentem a megadott tanteremben, de vissza is hőköltem, mert tele volt tanulókkal. Fiatalokkal és felnőttekkel. Megyek a tanszékre, tudakolom, hol tanítják a magyar nyelvet. Mondják hol. Ott, ahol benyitottam. Jöttek az érdeklődők 5O kilométerről is. Némelyük beszélt valamelyest, de szerette volna úgy megtanulni a nyelvet, mint a hazából náluk járt rokonok. Sokan  kezdők voltak. Nagy érdeklődést tanusítottak a magyar nyelv és kultúra iránt, érdekelte őket a forradalom, hősöknek tartották szüleiket, akik szembeszálltak egy nagy elnyomó rendszerrel.

A forradalom üzenete számunkra

Az októberi forradalom a szabadságról szólt. Ahogy az élő szervezetnek szüksége van levegőre, táplálékra és vízre, úgy az emberi lélek is igényli a szabadság tudatát. A politikai elnyomás ártalmas, mivel elveszi az egyén előbbre jutásának a reményét is. A remény pedig alapvető eleme a túlélésnek. A végső üzenet az, hogy valóban lehetséges az emberek elnyomása egy ideig. Rájuk lehet erőltetni idegen ideológiákat. Lehet őket éheztetni, terorral elzárva tartani, kirakatperekkel likvidálni természetes vezetőiket. De amint az elnyomó rendszer  a nemzet hagyományaira, hitére, nyelvére támad, forradalommal találja magát szembe. Az elnyomott tömeg úgy támad, mint ahogy a vulkánok törnek ki. Megfontolandó üzenet bárki számára.

Forradalmunk és a külvilág

Az 56-os forradalom a hazai problémák reformálását tűzte ki célul. S ezzel megmaradt volna magyar értéknek.  Az idő múlásával azonban felszínre jutottak a határon túli jellegzetességek is. Nemzeti törekvései mellé társultak az egyetemes emberi igényekre vonatkozó törekvések is, amelyek az 1848-1849-es szabadságharcban is kifejezésre jutottak. Mint a szabadság és függetlenség. Ezek egyetemes értelmet adtak a forradalomnak. A felkelés előtt a Nyugat-európai államokban, s különösen Olaszországban és Franciaországban a kommunista pártok erőteljesek voltak, néhol közel álltak a hatalom átvételére. Látva az orosz harckocsik beözönlését hazánkba, észlelve a felkelés kegyetlen eltiprását, a nagy rombolást, rádöbbentek, hogy a régi sztálini módszerekkel a 2O. század közepén nem lehet, nem szabad más nemzet ellen törni. Pár év leforgása alatt rohamos hanyatlásnak indultak ezek a pártok.
Mint ahogy a Szovjetunió is ekkor lépett az elmúlás útjára, hogy végül a maga tehetetlensége folytán összeomoljék.

A fentiek alapján elgondolkodtatónak találja az ember, hogy a zsarnokság megfékezése csak forradalommal érhető-e el? Nem, az erőszak nem az egyedüli lehetőség az elnyomó kormányokkal szembeni fellépésre. Vannak példák a történelemben, amelyek azt mutatják, hogy a zsarnokság legyőzhető tárgyalásos úton is, például amnesztia felajánlásával vagy az általános elnyomás enyhítésével. Ha az elnyomó kormányok tagjai angyalok volnának, sok más lehetőség is lenne a helyzet kezelésére. Mint például a politikai vagy intellektuális érvelés és meggyőzés. Ez az, amit a reformer értelmiségiek és egyetemisták megpróbáltak 1956 október 23-án. Mi soha nem is gondoltunk arra, hogy fegyveres lázadást kezdeményezzünk egy vélhetően legyőzhetetlen politikai birodalom ellen. Sajnos,  legtöbb esetben a zsarnok kormányok abban reménykednek, hogy brutális erőt alkalmazva megtarthatják hatalmukat. Ilyenkor az egyetlen lehetőség marad a megingatásukra: az erőszakos ellenállás.

2O16. Okt. 18.