Bombázás nélkül

A mai világ számára minden, ami a jelenlegi menekültáradatra vonatkozik, pusztán szenzáció. Akár a német szélsőségesek gyújtják fel a menekültek befogadására szánt épületet, vagy a menekültek törnek ki a számukra elkerített területről, és a rendőrkordonon át nyomulnak céljaik felé, avagy az eltérő nemzetiségű migránsok esnek egymásnak, minden címlapra kerül. Idegeket borzoló érdekességnél viszont sokkal többről: jövőnkről van szó.

A bevándorlók agresszivitása, bár nem ad felmentést az ellenük elkövetett erőszakra, de alátámasztja azt a nézetet, hogy ők törvényt nem tisztelnek, követelőzők, soha az európai társadalomba beilleszkedni nem fognak.

Amióta tömegesen jönnek, megválaszolatlan kérdések sokaságával találkoztunk. Honnan van pénzük? Kik szervezik az útjukat? Miért nincs csomagjuk? Miért aránytalanul sok közöttük az életerős fiatal? Miért nincsenek okmányaik? Miért diktálnak hamis adatokat magukról és miért nem engedik például az ujjlenyomat vételt?

E kérdések megválaszolatlansága miatt a közvélemény nem képes az érkezőkre azzal a szánalommal és együttérzéssel tekinteni, ami a szenvedőknek kijár. Igaz, csalókák a gyermekét mutogató, a meghatódást, részvétet keltően beállított fényképek, de csalóka az agresszív, a kisgyerekeket kétméteres kerítésen átdobáló vad migránsokról kialakított kép is.

Az európaiak többségében már csökken a menekültek befogadására való készség. Növekszik az elzárkózást helyeslők, a tömeges bevándorlástól, illetve a terrorizmustól tartók aránya. Mindez előre látható volt. Az ilyen tömegben érkezők fogadása, ügyeik intézése nemcsak teher az egyes államok adminisztrációja számára, hanem feszültségforrás is.

Nagyon nagy kérdés, hogy képesek vagyunk-e a felszín alatt meglátni, hogy az átlagos európai polgárhoz képest a bevándorlóknak erkölcsi fölénye van.

Tudom, provokatív ez a megközelítés. Ahhoz, hogy kevesebb elfogultsággal viszonyuljunk az erkölcsi megítélés kérdéséhez, talán ne a migránsokra figyeljünk, hanem általánosságban hasonlítsuk össze az észak-atlanti világot, tehát a gazdag Északot és Nyugatot a szegény Kelettel és Déllel. Ez utóbbiak hittel bíró emberek, amely hitet mi elvetünk, hiszen elvettettük már a saját hitünket is. A beáramlók közösséget alkottak otthon, sőt e közösségek hellyel-közzel hatékonyan működnek a vándorlás közben is. A nyugati ember minden közösséget leépített, mondhatni feláldozott az individualizmus oltárán. A keleti és a déli világ minden sanyarúság ellenére bízik a jövőben és gyermekeket hoz a világra, a nyugati a mának él és nem vállal gyermeket.

Akár létezik a bevándorlók erkölcsi fölénye, akár nem, abban biztosak lehetünk, hogy a jövevényeket képtelenek leszünk a mai nyugati ember gyökértelen és önző világába integrálni. Ők ugyanis hamar felismerik a mi gyengeségünket és nem tudunk nekik egyetlen olyan sajátosságot felmutatni, ami számukra vonzó lenne. A tudásunk megtanulható, a pénzünk elvehető – és mi másunk van? Kultúránk. De ez a kultúra keveseké, a többségnek inkább érdekesség, nyári turistaprogram, mint élet és gondolati gazdagodás. Ezt a kiüresedést észlelték azok az európaiak, akik környezetük nagy meglepetésére az iszlámhoz csatlakoztak. Még kevesen vannak. A többség az agresszív terroristát látja, a félelmetes harcosok beáramlását, és nem érti, hogy választott vezetői miért béna kacsáznak, ahelyett hogy kezelnék a problémát.

A talajvesztett poszt-keresztény Európa képtelen arra, hogy az anyagi értelemben vett boldogulást kereső muszlim népességet integrálja. Ha az integráció nem járható út, akkor csak az elzárkózás marad, a bevándorlás korlátok közé szorítása, más szavakkal az Unió határainak ellenőrzése.

De ne higgyük, hogy ez önmagában megoldás.

Az Európai Uniót, de legalább a schengeni határt, meg tudjuk védeni, de mi legyen azokkal, akik ide vágyódnak, de fogadásukra nincs készség? Egyes tagállamokban van valamennyi munkás kézre igény, hiszen saját polgáraik nem állítanak utódokat, így belső munkaerőforrásaik kiapadnak. A befogadandók számát Soros György évi egy millióban látja. De mit kezd akár ő is a többivel? Mert a migrációs nyomás nem csökken, sőt mintha hatványozottan nőne.

A határ zárása csak időnyerés, de önmagában elégtelen lépés. A migrációs nyomás leállhat azért, mert az a jólét és életforma, ami a televíziók képernyőjén oly vonzó volt, hogy ezer kilométeres vándorlásra késztetett tömegeket, nem létezik többé. A bevándorlásra késztetés megszűnhet akkor is, ha a jelenleg még gazdag Észak és Nyugat képes lesz az emberhez méltó megélhetésre mindenkinek reményt nyújtani a Földön. Ehhez arra van szükség, hogy a világ javai felett ne a magántulajdon felelőtlensége, hanem a minden emberért, ráadásul a Föld környezetének megóvásáért való felelősség rendelkezzék. Ez azonban nem lehetséges a nyugati ember mai individualista felfogása és pazarló életvitele mellett. Erre csak a nem üres jelszavak hangoztatásában, hanem a valódi tettekben megnyilvánuló kereszténység képes. Változás, újjá alakulás kell. Ezt az új világot viszont csak a régi, már-már elfeledett értékekből építhetjük fel.

Egy az ötvenes évek végén keletkezett tanmese szerint, a tiszteletreméltó XII Piusz pápa a Mennyországban találkozott Jézus Krisztussal. Az Úr megkérdezte, hogyan tetszik neki ez a más világ. Uram, soha nem gondoltam, hogy ideát ilyen megbecsülésben lesz részem, hogy tőled a harmadik ház a szállásom. De mi bánt? - kérdezte Jézus, látom, hogy valami nyugtalanít. Nos, azon meg vagyok lepve, hogy a második ház viszont Sztáliné. Piusz, Piusz, felelt Krisztus, hát ki tanította meg imádkozni Európát?

Olyan jó lenne, ha most nem Európa pusztulása térítene vissza lelki-szellemi gyökereinkhez. Talán már eljutottunk arra a fejlődési fokra, amikor bombázás nélkül is megy, amikor elég a józan belátás.