Az adventi ember I

-I.          A beteg ember

Adventi készülődésünkben a biblia nagy várakozói szoktak elkísérni: Keresztelő János, az okos és a balga szüzek, vagy a próféták nagy jövendölései az Istentől küldött Szabadító érkezéséről. Most vezessen bennünket készülődésünkben a bethesdai beteg története, akit Jézus Krisztus gyógyított meg. Kérdezhetnénk, hogy miért ő? Azért mert ő is adventi ember volt, aki egy életen át várta gyógyulását.

1. Kezdjük azzal a szomorú megállapítással, hogy egészséges ember, mint olyan, igazában véve nincs. Csak egy végezetes betegség különböző előhaladási állapotában élő emberek vannak. Akik közül sokan még nem érzik betegnek magukat, mert a halálos kor jeleit, szimptómáit még nem érzik, látják, tapasztalják. Ezért úgy vélik, hogy ők egészségesek.  Minden emberben bujkál egy vagy több rejtett betegség, amely még nem jutott teljességre, de fog – hacsak időben nem kezdődik meg annak felfedezése és gyógyítása. Ezeken kívül ott vannak a váratlan fertőzések lehetőségei, mint napjainkban a vírusos influenzák, vagy Ebola vírus által fertőzött földrészek rettenetes csapása. S akkor még nem beszéltünk a váratlan halálos balesetekről a közutakon, vizeken és levegőben.
Azt hiszem eddigi életünk folyamán nem egyszer kerültünk súlyos betegségbe, halálos veszedelembe, vagy végveszélybe, amikor úgy éreztük elérkeztünk életünk utolsó órájára – és mégis itt vagyunk! Igen, naponta százszor meghalhatnánk, és tudjuk, hogy „az Isten nagy kegyelme az, hogy még nincsen végünk!”

2. A baj nem csak az egyedi emberrel van, hanem mind azzal, amibe az ember beteszi a lábát.
Mindenekelőtt ott van a család, mely az emberi közösség legkisebb és legalapvetőbb közössége. Az emberi történelem folyamán a család talán még soha nem volt annyira veszélyeztetve, mint a mi korunkban. A nyugati civilizációnkban egyrészt kevés a házasságkötések száma. Férfiak és nők nem akarnak a házasság kötelékében élni. Ha élnek is de nem akarnak gyermeket vállalni és nevelni. Másrészt a létező házasságok növekvő százalékban végződnek válásban. A nyugati ember nem akar vagy nem képes elégséges számú utódot hagyni maga után, amely elegendő lenne társadalma életének tovább vitelére. Mára abba a helyzetbe jutott, hogy nem akarja önmagát reprodukálni olyan számban, hogy fenn tudjon maradni. Már eljutott arra a pontra, hogy kénytelen emigránsokat befogadni más kontinensekről a szükséges munkák elvégzésére. Ezek idegen kultúrát, idegen vallást, szokásokat és erkölcsöt hoznak magukkal: az új társadalomba nem akarnak beleolvadni, hanem párhuzamos társadalmat építenek fel, amely magas szaporodási aránnyával a befogadó nemzeteket hosszabb távon túlnövi, s ennek beláthatatlan következményei lesznek. A nyugati civilizáció népei régen elfelejtették azt az alapigazságot, hogy „a föld azé lesz, aki teleszüli!” Mi magyarok ezt Trianonban tanultuk meg.
Persze a gyerekeket nem csak megszülni, hanem fel is kell nevelni. Marxista hatásra a nevelés tudományában egy új irányzat jött életre: az „Elnyomottak pedagógiája”, mely harcolt az ellen, hogy a nevelők tudással tömjék tele a tanulók fejét. Ehelyett inter-akciót ajánlott a nevelők és a tanulók között. Mindez hazánkba már egy csavarással érkezett el, azzal, hogy maga a nevelés az elnyomás! Mert mi más lehet az a fajta oktatás, mely leckékkel, házi feladattokkal, tanulással, bemagolással terheli a nebulókat? A modern szülők többsége, ha vállal is gyermeket, növekvő számban nem akarja vállalni a gyermek nevelésével járó áldozatot: gondoskodást, törődést és szeretetet. A gyermeket amint lehet bölcsödébe, óvodába majd internátusba teszik, hogy nevelje őket a közösség a tanintézet, az iskola.  Viszont a mai iskola nem akar nevelni, csak oktatni. Úgy vélik, hogy a nevelés, azaz a fegyelemre, tisztességre és erkölcsös életre való nevelés a szülők feladat és nem az iskoláé. A családból és iskolából kiszorult gyermek nevelési területe marad az utca: a haverok, a vásott cimborák, a kétes csoportokba és bandákba tömörülés, és a való világ helyett egy virtuális világba való menekülés az okos telefonok révén. Mindez könnyű pénzszerzésre, evilági örömökre és kétes gyönyörökre, mint legfőbb jókra neveli az utánunk következő nemzedékeket. El tudjuk-e képelni milyen lesz az a világ, amelyik ezekek a nemzedékeknek a kezébe jut? 

2. Azután ott van a nyugati társadalom. Mi a 20-ik századból jövünk, amely az „izmusok” tobzódásának kora volt. Ekkorra terebélyesedtek ki olyanok, mint a Szocializmus, Kommunizmus, Nemzeti Szocializmus, Anarchizmus, és Kozmopolitizmus. Ezeknek mindegyike kisebb-nagyobb mértékben vallás és egyházellenes volt, s a Kereszténységet, mint államalkotó elvet és erőt elvetették vagy a privát szférába szorították, s üldözték. Miután nyilvánvaló volt, hogy valamilyen ideológia nélkül a nemzetek és államok szétesnek, a fenti ideológiák létrehozásával akarták a Kereszténységet helyettesíteni. Mivel a fentiek mindegyike egyeduralomra törő, harcos ideológia volt, mely világuralomra törekedett, ezért ezek önmagukban hordozták a háborúkat és világháborúkat, amiket ki is robbantottak. Fennkölt ígéreteik és rózsaszínű álmaik megvalósítása helyett rombolást, pusztulást, szenvedést, halált és kataklizmát hoztak. A boldog Aranykor helyett földi poklot eredményeztek, s tették a 20-ik századot minden századok legvéresebbikévé. És ennek még mindig nincs vége. Kirajzolódik már a világhatalmi csoportokba való szerveződés; új fegyverek előállítása, gyártása és felhalmozása, a világ túlnépesedése, a természeti források kimerülése, az elhúzódó pénzügyi és gazdasági válság, a globalizációs törekvések, és az ateista nyugati kozmopolita filozófia térhódítása. Melyeknek hatására a társadalmak kohéziós ereje fokozatosan megszűnik, s elkezdődik mindenki harca mindenki ellen.  Olyan konfliktusokkal tele világban élünk, melyek előbb-utóbb összecsapnak, és új világháborúba eszkalálódhatnak, amely tényleg az utolsó háború lesz, mert utána a Föld olyan élettelen bolygóvá válik, mint amilyen millió számra van a világegyetemben. Ide jutatták mára az Istent megvető, a vallást kigúnyoló, a hajdan volt eredményes nyugati keresztény civilizációt.
Bárhova nézünk a mai világban, mást se találunk, mint megoldatlan és növekvő problémákat, robbanásig növő feszültségeket, mély elégedetlenséget, erőtlenséget és tehetetlenséget, kaotikus állapotokat, tanácstalanságot, süllyedő életszínvonalat, széthulló családokat, közösségeket és atomizálódó és legyengült társadalmat, amely ezer sebből vérzik. S a vadon törvénye ma is áll, amint a költő mondja „vérszagra gyűl s éji vad”, feltörekvő, erős társadalmak már lesik a pillanatot, amikor ráugorva átroppanthatják a régi gerincét!

3. Mindezek után kérdezzük meg miért ilyen a világ? Miért elromlott, rossz, beteg, tragikus és halálos? Az ember minden korban ugyanezt állapította meg és kérdezte. Ez végighúzódik az egyetemes emberi történelmen. És ezzel a dilemmával minden egyes ember élete során legalább egyszer szembekerül. A földi teremtmények közül bár mindegyik valamilyen fokon átéli saját léte félelmeit: fenyegetettségét, veszedelmét, tragédiáit, hiábavalóságát és pusztulását – mégis egyedül csak az ember kérdezi meg ezeknek okát! Ez csak azért lehetséges, mert van benne valami összehasonlítási alap a mostani, reális, jelenvaló tragikus helyzete és egykori eredeti, ideális, jó és áldásos helyzete között. A brutális jelen és az egykor volt ideális múltra való emlékezés és összehasonlítás nélkül nem tudná rossznak, tragikusnak minősíteni jelen állapotát. Egyszóval a való világot az egykor volt kellő világ hiányán méri le s igyekszik azt újra megtalálni. Ezért van az, hogy az emberiség kollektíve emlékezik a volt „arany-korról”. Ezért volt olyan teológiai felfogás, hogy „maga a teremtés a bukás”. Ezért beszél a Biblia a „bűnesetről”, amely egy többezer éves mítosz nyelvén mondja el az embernek a Teremtővel kapcsolatos bűnösségét, s édenkerti helyzete radikális megváltozását azon kívül. Mindezek fényében lesz világossá keresztény vallásunk központi üzenete az ember megváltásáról Jézus Krisztus válsághaláláról, mely révén helyreáll az ember és Isten eredeti kapcsolata.
Megoldás pedig nincs sem 38, 500 vagy 1000 éve – csak a parton bénán szenvedő ember: te és én és korunk beteg emberisége számára, amely fájdalmas vággyal vár a gyógyulásra, a megváltásra.

Jézus Krisztus ma is a tóparton jár és keresi azt, akit felemelhetne – nem éppen te vagy az?

2014 Adventje.                                                                                    
Dr. Pungur József.