Az adventi ember III

3. Nincs emberem

Jézus Jeruzsálembe ment föl vidékről egy ünnepre. Mivel az ünnep még nem kezdődött el s mivel az időt el kellett tölteni, Ő nem egy vendégfogadóba ment kipihenni a hosszú gyaloglás fáradalmait, vagy régi ismerősökkel való találkozásra, vagy éppen városnézésre indult. Hanem a gyógyvizéről híres Juh-tóhoz – az ottani nyelven Bethesda tóhoz látogatott el, melynek öt tornácában mindenféle betegségben szenvedő ember feküdt várva a tó vizének megmozdulását, hogy aztán elsőként sikerüljön a tóba lépni s ez által meggyógyulni. A korabeli hiedelem szerint ugyanis időnként angyal kavarta fel a vizet, s az ilyenkor gyógyulást jelentett s az abba elsőként belépőnek. Jézus a betegek látogatására ment. Bizonyára szánakozva járkált a betegek – a vakok, sánták és aszkórosok nagy sokasága között (3.v.).  Egyszer csak megérkezett a betegek között bizonyára a legöregebb, legelhagyottabb, legtehetetlenebb beteghez, aki rongyai között bénán, aszottan, reménység nélkül 38 év súlyos terhével a vállán feküdt tehetetlenül, csupán égő szeme-villanása jelezhette, hogy még mindig reménykedik és várva-várja csodás gyógyulását. Jézus részvéttel kérdezi tőle: „Akarsz-e meggyógyulni?”(6.v). A betegtől nem a kérdésre érkezik egyenes válasz, hanem kibuggyan belőle 38 év keserű tapasztalata: „Uram, nincs emberem” (7.v), aki elsőkét vinne be a tóba, a gyógyulásba, egy új élet küszöbére! 
1. E kétezer évvel előttünk élt nyomorult beteg ember keserű kifakadását bátran tekinthetjük a mindenkori, az örök ember magára maradottságából feltörő tragikus kiáltásának: „Nincs emberem!”, azaz nincsen segítőm, egyedül maradtam!  Vajon nem ez derül-e ki ezer éves történetünkből?
Alig telepedtünk le a Kárpátok övezte új hazánkban, ahol az előző szkíta-hun-avar birodalmakból ottmaradt rokonaink örömmel fogadtak. Ám 997-ben a nyugati népek százezres hada kiirtásunkra jött ellenünk IV Lajos (893-911) keleti frank király vezetésével.  Bár senki sem jött segítségünkre és mégis győztük Árpád vezetésével.
A második halálos veszedelem a tatár invázió volt (1241-42). IV. Béla (1235-70) királyunk hiába kért segítséget a pápától, a francia királytól s a német-római császártól. Csupán 40 olasz templomos lovag harcolt mellettünk halálig a Muhi csatában (1241). Mikor a király menekült, egy osztrák herceg még meg is zsarolta. Európa pedig elégedetten figyelte a magyar tragédiát. 
A harmadik súlyos tragédia a Mohácsi Csata volt (1526). II. Lajos segítség-kérésére csupán jelképes csapatok érkeztek volna, de ezek lekésték a csatát, mint ahogy az erdélyi sereg is. Majd Buda csellel való elfoglalása után (1541) Európa 150 évig tétlenül és szenvtelenül nézte Magyarország három részre szakadását, csatatérré válását és pusztulását
Thököly Imre szabadságharcához (1683-99) már az Esze Tamás vezérlete alatti hegyaljai kurucoknak XIV. Lajos francia király segítséget ígért, amiből semmi sem lett. II. Rákóczi Ferenc nem indította volna meg szabadságharcát (1703-11) jelentős francia segítség ígérete nélkül,  aminek hiánya is hozzájárult a vereségünkhöz.
Kossuth Lajos vezette forradalom és szabadságharc (1848-49) Párizsban, majd Bécsben kitört forradalmak hatására gyulladt ki Pesten. Ezek nélkül nem lett volna Világos sem!
Az I. Világháborút (1914-18) lezáró tragikus Trianoni Békediktátum megalkotásában (1920) mely az ezeréves történelmi Magyarország szétdarabolását eredményezte, senki emberfiától támogatást, segítséget nem kaptuk, csak a győztesek kárörvendezését. A II. Világháborút lezáró Párizsi békediktátumban (1947) a trianonit ismételték meg, azzal súlyosbítva, hogy országunkat a Szovjet Unió hatalma alá vetették.
Az 1956-os Forradalmat a nyugati hatalmak bíztatására kezdtük el, remélve, hogy nem hagynak magunkra. Ám pontosan ez történt. Szabadságharcunkat hagyták véresen eltiporni.   
Az 1990-ben függetlenné válásunkkor gazdasági segítséget vártunk. Ám az elment tankok helyett bejöttek a nyugati bankok, hogy piaccá és gyarmattá tegyék hazánkat.
Mi magyarok joggal mondhatjuk a 2000 év előtti beteggel: „Urunk, nem volt emberünk!”
2. Egy ifjú, aki duzzadó izmokkal és dagadó optimizmussal büszkén vág neki az élet meghódításához, soha nem gondol arra, s eszébe sem jut, hogy ő majd valamikor rá fog szorulni valaki másnak a segítségére. Találó példája ennek a bibliai Tékozló Fiú története (Lk. 15), aki megunta életét az egyszerű, eseménytelen atyai házban, kikérte örökségét s világgá ment szerencsét próbálni, főleg élvezni az élet gyönyöreit. Hamar cimborákra talált, akikkel dőzsölve élt. Amint öröksége elfogyott, barátai is elpárologtak s a végén egyedül maradt, magára hagyatva, kisemmizve és koldusan, gyomrát is csak a disznók moslékából tölthette meg. Nem maradt egyetlen-egy társa sem, akire támaszkodhatott volna. A magánynak ebben a pokoli mélységében a teljes összeomlás és az éhhalál küszöbén átélte azt, amit bethesdai beteg: „Nincs emberem!”
Afrikai szolgálatom hosszú évei alatt egyszer találkoztam egy középkorú családdal, akiknek 16 gyermeke volt. Megkérdeztem, hogy mi az oka, hogy ilyen népes családot vállaltak. Elmondta az anya, hogy ha megöregszenek nekik nem lesz nyugdíjuk, s azt remélik, hogy a 16 gyermekük közül talán mégis csak lesz egy olyan, aki el fogja tudni tartani őket vénségükben!
Lelkészi szolgálatom egyik legnehezebb része az öregotthonok látogatása. Ahol családjaikból kivetett idős beteg asszonyok és emberek összezárva élnek, vergődnek és sínylődnek. Nyugtalanok, idegesek és tele vannak félelemmel. Vagy összekapnak a legkisebb dolgokon, vagy üveges szemmel, kifejezéstelen arccal ülnek ott, ahova gondozóik letették őket. Akiknek az éj a nappallal összemosódott, s a reggel az estével. Egykedvűen nézik az elébük tolt ételt és már nem tudják, mit kellene azzal kezdeni. Amikor mellettük megyek el, felém terjesztik kezüket s mintegy artikulátlan hangon hörögik: „Nincs emberem!”
A világon ma hét milliárd ember él, de soha annyi magános, magára maradt vagy mindenkitől izolált ember soha nem élt, mint korunkban. Azért van ez így, mert az ember megtanult félni a másik embertől, tart a másiktól s végtelenül bizalmatlan a másik felé. Az ember legszívesebben milliós metropoliszokban tömörül és él. És ugyanakkor ezek a metropoliszok mindenféle bűnnek, erkölcsi fertőnek és halálos veszedelmeknek a melegágyai.
Egyszer egy nagy nyugati városba hívtak szolgálatra. Lelkész kollegám örömmel újságolta, hogy a város vezetősége arra az éjszakára gyilkolási moratóriumot kért. A reggeli lapok nagy betűkkel adták hírül, hogy azon az éjszakán a szokásos 25 gyilkosságból csupán ötöt követtek el!
3. A nagy ádventi kérdése feléd: „Van-e embered?” Első feleleted bizonyára az: nekem van! Nem vagyok egyedül. Körülvesz népes családom, élettársam, gyermekeim, unokáim, rokonok és barátok széles köre. Ha bajba kerülök biztos, hogy segítségemre jönnek. Ha beteg lennék – ott vannak orvosaim. Eddig még midig segítettek és sikeresen meggyógyítottak, s bízom bennük, hogy meg tudnak majd gyógyítani, ha beteg leszek. Lehet, hogy ma nagy bizodalmam van emberi segítségben.
Azonban e világban semmi sem állandó, csak a változás, mert a világ állandó változásban van – a Természet vas törvénye szerint. Minden élőlény a keletkezés, fejlődés és elmúlás örök változásában van – Te is! Eljön az az idő, amikor akik most melletted vannak, az idő folyamával jöttek, felnőnek és elmennek. A gyermekek megérkeznek házadba s kirepülnek onnan, szeretett rokonok, jó barátok veled együtt élnek, öregszenek meg, s lassan, csendben elmennek a minden élők útján. Jöhetnek olyan betegségek, amikből már orvosaid sem tudnak meggyógyítani. S eljön az idő, amikor egyedül maradsz, mint száradt kóró az őszi hideg esőben. Ekkor hirtelen rád zuhan a bethesdai beteg rettenetes felismerése: „Egyedül hagyattam, nincs már emberem, aki segítsen!” Mondja ezt a bethesdai beteg annak az idegennek, aki azért állt elé, mert Ő akar a segítő embere lenni!
Mindenki elhagyott? Egyedül maradtál? Meztelen melledet csapdossa az élet vihara? Fölötted villámok cikáznak, s az ég dörgése félelemmel hasítja szívedet?  Zokogsz önmagad, családod, vagy hazád miatt?  Nézz fel, lásd meg és halld meg Megváltód szavát amint most Téged kérdez: ”Akarsz-e meggyógyulni?”   

2. A szeszélyes tó

A múlt alkalommal találkoztunk egy régen volt adventi emberrel, kinek történetét a Szentírás feljegyezte: a 38 éve beteg ember nyomorúságát, és csodás gyógyulását a Bethesda tó partján Jézus Krisztus által. Ez a szerencsétlen ember, akinek története happy-enddel végződik alapjában véve a mindenkori ember szimbóluma: a beteg emberé s annak beteg társadalmáé. Láttuk, hogy ő a maga 38 éves nyomorúságában nem adta fel a reményt, hogy egyszer majd ő is meggyógyul. Nem esett kétségbe, nem halt bele nyomorába és végtelen várakozásába. Volt benne egy várakozássá sűrűsödött dac: „Dum spiro spero” – amíg élek remélek!” És csak várt és várt és várakozása nem volt hiábavaló. Gyógyulása másként következett be, mint ahogy ő elképzelte. Nos, emiatt adventi – várakozó ember ő, s ezért olyan, akitől mi is tanulhatunk. 
1. Ugye látjuk, érezzük, és tudjuk, hogy a mi magunk egyen-egyenként és közösen, mint társadalom olyanok vagyunk, mint a 38 éve gyógyulásra váró bethesdai beteg, aki időtlen idők óta várta gyógyulását. Betegnek lenni rettenetes lehetett 38 éven át, egy olyan nyomorúságban, amely lábait bénává tette, s amely tovább volt rajta, mint az ókori ember átlag életkora. Egy napig is nehéz betegnek lenni, hát még hónapokig, évekig és szinte elviselhetetlen egy 38 éves betegség. Hosszú élete volt, amely csak arra volt jó, hogy még hosszabban várja a gyógyulását, amely sehogy sem akart hozzá megérkezni!
A Bethesda tó vizét, melyek partján betegünk feküdt, bizonyára valamiféle gyógyforrás táplálta, amit akkor úgy értettek meg, hogy olykor „angyal szállt a tóra és felzavará a vizet”  ekkor csodás gyógyulások történtek – egy feltétellel:  ha a beteg elsőnek lépett a vízbe.
A bethesdai tó nem más, mint az ember egzisztenciális tragédiájára evilági gyógyulást ígérő nagy szimbólum. Igen, a világ mindig is kínált, vagy kényszerített jónak látszó megoldásokat az ember nyomorúságára, és az embert mindig vonzotta egyik vagy másik megoldási kísérlet, s képes volt harcolni annak igazáért, s a másik megelőzéséért.
Az ember hamar rájött, hogy betegségének, nyomorúságának, tragédiájának végső oka ideig valósága, véges mivolta, halála. Nem kereste volna az örökéletet, ha nem lett volna meg benne ennek elveszett emléke. Elkezdte hát keresni elveszett örökéletét fűben, fában, virágban. A többezer éves mezopotámiai Gilgames eposz beszéli el ennek történetét. A királyi Gilgames korán veszti el barátját Enkidut s elindul az örökélet füvének megkeresésére. Végül is a vén bölcs Utnapistimhez érezik, aki megajándékozza az örökélet füvével. Boldogan indul hazafelé, ám amikor szomját oltja egy forrásnál, a maga mellé tett füvet egy kígyó ellopta és felfalta. Így az ember örökre elvesztette az örökélet lehetőségét – a kígyó pedig azóta vedlik és számtalanszor újjászületik.
Az ember korokon át mindig kereste a megoldást arasznyi létére. Tudósai a „bölcsek kövét” majd az „élet elixírt” keresték lázasan. Orvosaink megtalálták az emberi szervek sikeres átültetésének módját. Ma már mindennapos a szív, tüdő, vese, máj s más testi szervek cseréje. A Gerontológia kutatói pedig az emberi test elöregedése ellen harcolnak s igyekszenek meg- hosszabbítani az emberi életet túl minden határon. Ide számíthatjuk a gomba módra szaporodó meditációs terápiákat, melyek ugyancsak az emberi élet egészségét és prolongációját szolgálják.
2. Azonban nem csak az egyedi emberek, tudósok, filozófusok, orvosok keresik lázasan az emberi élet fizikai meghosszabbítását, az emberi élet végső határainak egyre távolabbra való kitolását, hanem maga az emberi társadalom is keresi az emberi élet egyre humánusabbá, élhetőbbé tételét. Az „izmusok”, ideológiák vagy politikai filozófiák, eszme és társadalmi rendszerek bőven voltak és ma is vannak melyek valamiképpen a fenti célt vélték szolgálni. Az egyik faji felsőbbrendűséget hirdetett minden más faj rovására, a másik olyan új társadalmat akart, melyből kiirtottak bizonyos rétegeket. Ismét más a regulázatlan kapitalizmust oktrojálta és globális hatalomra törekszik. Azonban hiába erőltetik e megoldásokat hatalommal, seregekkel, s állnak ellene gerillák, törzsek, vallások. Ezek tragédiájában minden megoldás véressé válik, elvetendőnek ítéltetik és kiüresedvén eltűnnek a történelem süllyesztőjébe.
Az elmúlt száz év történelme tragikus illusztrációja olyan politikai mozgalmaknak melyek világmegváltó eszmék győzelmét igyekeztek megvalósítani véres és pusztító háborúkban, melyek béke, jólét és boldogság helyett romokat, szegénységet és hullahegyeket hagytak maguk után. A 100 éve kitört I Világháború, ahogy akkor nevezték – a Nagy Háború – , amelyről  azt hirdették, hogy minden háború vége lesz – 40 millió áldozatot hagyott maga után, s egy velejéig gonosz békével zárult, amely sem igazságos, sem betartható, sem elhordozható nem volt a legyőzött nemzeteknek. Magyarország 1456-ban a Nándorfehérvári diadalt adta Európának, amely erre 1920-ban a Trianoni Diktátummal válaszolt: egy halálosan megcsonkított országgal és szétszaggatott magyarsággal. Nem csoda, hogy 1939-ben már újra dörögtek a fegyverek. A II. Világháború 70 millió áldozatot és egy romokban heverő, kettéosztott Európát és világot hagyott maga mögött, úgyszintén kommunista diktátorokat, melyek 100 millió embert pusztítottak ki. Azóta nem volt olyan nap a világon, hogy valahol ne szóltak volna a fegyverek, s mintha egyre közelebb kerülnék a III. Világháborúhoz, amely tényleg az utolsó lesz.
3. A 38 éve beteg ember hiába remélte és várta kegyetlenül hosszú várakozásán gyógyulását a tó gyógyító vizétől – az nem történt meg. Hiába ülünk mi magyarok most már 500 éve, sóvárogva várva, remélve a magunk és világunk gyógyulását, jobbra, békésebbre és boldogabbra  fordulását – az csak nem akar jönni és megvalósulni. Pedig mindent megpróbáltunk, megkíséreltünk, megtettünk, hogy „elsőkét lépjünk a gyógyító vízbe” – de soha sem sikerült. Mindig valaki más, valaki szerencsésebb érkezett oda előbb.  Az meggyógyult, s vidáman rohant élni boldog életét. Mi mindig lemaradtunk! Mi vagyunk az örök vesztesek! Irigykedve látunk olyanokat, akik nagy nyomorúságukból egyszerre csak szerencsésen megszabadultak. A porban ültek velünk, s hirtelen csoda történt velük.  Egyszerre csak rájuk mosolygott a szerencse, szomorúságuk vidámságra fordult, s úgy elvágtattak mellettünk, hogy elköszönni sem volt idejük.
Látunk boldog nemzeteket, akiknek Európa szerencsésebb részén jutott hely. Akiket szintén megtépázott és összetört a sors. Ám ezeknek nem kellett egy eszeveszett eszme diktatúrája alatt szenvedniük. Ezeknek nem kellett éjfél után csengőfrásztól félni, sem besúgástól, sem vagyonkájuk elvételétől, vagy deportálástól. Ezek csakhamar talpra álltak, berendezték világukat, dolgoztak, kereskedtek s jó életet teremtettek maguknak és szeretteiknek. Mi meg próbáltunk alkalmazkodni, ügyeskedni és színlelni a szögesdróttal, aknamezővel és őrtornyokkal körülvett határokon belül. Hiába csináltunk forradalmat – könyörtelenül leverték és kegyetlenül megbüntették. Meg kellett érnünk, hogy amikor nagynehezen végre elmentek a tankok – megérkeztek a bankok, asztalaiknál a régi pufajkásokkal – de most már fehér ingben és zakóban. Ezekkel aztán megkezdődött a maradék nemzeti vagyon kiárusítása és elherdálása. Nekünk pedig semmi sem sikerült.
Ott ülünk a gyógyító tó partján, látjuk a gyógyító víz hullámzását, a kegyelmi pillanatot, amikor az angyal hirtelen felkavarja a vizet. Amikor minden parton ülő erőtlen, beteg, nyomorul hirtelen megindul a tó felé, hogy elsőként lépjen bele s meggyógyuljon – és mi mindig lekésünk valamiért. Soha nem lettünk az elsők, hogy meggyógyuljunk.                        
Megoldás pedig nincs 38, 70, 100 és 500 éve – csak a parton, bénán heverő szenvedő ember: te és én és korunk beteg emberisége, még mindig fájdalmas, kiolthatatlan vággyal várva a gyógyulást! Ami soha, de soha nem akar jönni, s vajon jön-e valaha?  És kételkedve kérdezzük: vajon a tó vize valóban mindenkit gyógyít?  De látod-e Azt aki feléd közeleg gyógyulást hozva?
2014 Adventje.                                                                                
Dr. Pungur József.

-I.          A beteg ember

Adventi készülődésünkben a biblia nagy várakozói szoktak elkísérni: Keresztelő János, az okos és a balga szüzek, vagy a próféták nagy jövendölései az Istentől küldött Szabadító érkezéséről. Most vezessen bennünket készülődésünkben a bethesdai beteg története, akit Jézus Krisztus gyógyított meg. Kérdezhetnénk, hogy miért ő? Azért mert ő is adventi ember volt, aki egy életen át várta gyógyulását.

1. Kezdjük azzal a szomorú megállapítással, hogy egészséges ember, mint olyan, igazában véve nincs. Csak egy végezetes betegség különböző előhaladási állapotában élő emberek vannak. Akik közül sokan még nem érzik betegnek magukat, mert a halálos kor jeleit, szimptómáit még nem érzik, látják, tapasztalják. Ezért úgy vélik, hogy ők egészségesek.  Minden emberben bujkál egy vagy több rejtett betegség, amely még nem jutott teljességre, de fog – hacsak időben nem kezdődik meg annak felfedezése és gyógyítása. Ezeken kívül ott vannak a váratlan fertőzések lehetőségei, mint napjainkban a vírusos influenzák, vagy Ebola vírus által fertőzött földrészek rettenetes csapása. S akkor még nem beszéltünk a váratlan halálos balesetekről a közutakon, vizeken és levegőben.
Azt hiszem eddigi életünk folyamán nem egyszer kerültünk súlyos betegségbe, halálos veszedelembe, vagy végveszélybe, amikor úgy éreztük elérkeztünk életünk utolsó órájára – és mégis itt vagyunk! Igen, naponta százszor meghalhatnánk, és tudjuk, hogy „az Isten nagy kegyelme az, hogy még nincsen végünk!”

2. A baj nem csak az egyedi emberrel van, hanem mind azzal, amibe az ember beteszi a lábát.
Mindenekelőtt ott van a család, mely az emberi közösség legkisebb és legalapvetőbb közössége. Az emberi történelem folyamán a család talán még soha nem volt annyira veszélyeztetve, mint a mi korunkban. A nyugati civilizációnkban egyrészt kevés a házasságkötések száma. Férfiak és nők nem akarnak a házasság kötelékében élni. Ha élnek is de nem akarnak gyermeket vállalni és nevelni. Másrészt a létező házasságok növekvő százalékban végződnek válásban. A nyugati ember nem akar vagy nem képes elégséges számú utódot hagyni maga után, amely elegendő lenne társadalma életének tovább vitelére. Mára abba a helyzetbe jutott, hogy nem akarja önmagát reprodukálni olyan számban, hogy fenn tudjon maradni. Már eljutott arra a pontra, hogy kénytelen emigránsokat befogadni más kontinensekről a szükséges munkák elvégzésére. Ezek idegen kultúrát, idegen vallást, szokásokat és erkölcsöt hoznak magukkal: az új társadalomba nem akarnak beleolvadni, hanem párhuzamos társadalmat építenek fel, amely magas szaporodási aránnyával a befogadó nemzeteket hosszabb távon túlnövi, s ennek beláthatatlan következményei lesznek. A nyugati civilizáció népei régen elfelejtették azt az alapigazságot, hogy „a föld azé lesz, aki teleszüli!” Mi magyarok ezt Trianonban tanultuk meg.
Persze a gyerekeket nem csak megszülni, hanem fel is kell nevelni. Marxista hatásra a nevelés tudományában egy új irányzat jött életre: az „Elnyomottak pedagógiája”, mely harcolt az ellen, hogy a nevelők tudással tömjék tele a tanulók fejét. Ehelyett inter-akciót ajánlott a nevelők és a tanulók között. Mindez hazánkba már egy csavarással érkezett el, azzal, hogy maga a nevelés az elnyomás! Mert mi más lehet az a fajta oktatás, mely leckékkel, házi feladattokkal, tanulással, bemagolással terheli a nebulókat? A modern szülők többsége, ha vállal is gyermeket, növekvő számban nem akarja vállalni a gyermek nevelésével járó áldozatot: gondoskodást, törődést és szeretetet. A gyermeket amint lehet bölcsödébe, óvodába majd internátusba teszik, hogy nevelje őket a közösség a tanintézet, az iskola.  Viszont a mai iskola nem akar nevelni, csak oktatni. Úgy vélik, hogy a nevelés, azaz a fegyelemre, tisztességre és erkölcsös életre való nevelés a szülők feladat és nem az iskoláé. A családból és iskolából kiszorult gyermek nevelési területe marad az utca: a haverok, a vásott cimborák, a kétes csoportokba és bandákba tömörülés, és a való világ helyett egy virtuális világba való menekülés az okos telefonok révén. Mindez könnyű pénzszerzésre, evilági örömökre és kétes gyönyörökre, mint legfőbb jókra neveli az utánunk következő nemzedékeket. El tudjuk-e képelni milyen lesz az a világ, amelyik ezekek a nemzedékeknek a kezébe jut? 

2. Azután ott van a nyugati társadalom. Mi a 20-ik századból jövünk, amely az „izmusok” tobzódásának kora volt. Ekkorra terebélyesedtek ki olyanok, mint a Szocializmus, Kommunizmus, Nemzeti Szocializmus, Anarchizmus, és Kozmopolitizmus. Ezeknek mindegyike kisebb-nagyobb mértékben vallás és egyházellenes volt, s a Kereszténységet, mint államalkotó elvet és erőt elvetették vagy a privát szférába szorították, s üldözték. Miután nyilvánvaló volt, hogy valamilyen ideológia nélkül a nemzetek és államok szétesnek, a fenti ideológiák létrehozásával akarták a Kereszténységet helyettesíteni. Mivel a fentiek mindegyike egyeduralomra törő, harcos ideológia volt, mely világuralomra törekedett, ezért ezek önmagukban hordozták a háborúkat és világháborúkat, amiket ki is robbantottak. Fennkölt ígéreteik és rózsaszínű álmaik megvalósítása helyett rombolást, pusztulást, szenvedést, halált és kataklizmát hoztak. A boldog Aranykor helyett földi poklot eredményeztek, s tették a 20-ik századot minden századok legvéresebbikévé. És ennek még mindig nincs vége. Kirajzolódik már a világhatalmi csoportokba való szerveződés; új fegyverek előállítása, gyártása és felhalmozása, a világ túlnépesedése, a természeti források kimerülése, az elhúzódó pénzügyi és gazdasági válság, a globalizációs törekvések, és az ateista nyugati kozmopolita filozófia térhódítása. Melyeknek hatására a társadalmak kohéziós ereje fokozatosan megszűnik, s elkezdődik mindenki harca mindenki ellen.  Olyan konfliktusokkal tele világban élünk, melyek előbb-utóbb összecsapnak, és új világháborúba eszkalálódhatnak, amely tényleg az utolsó háború lesz, mert utána a Föld olyan élettelen bolygóvá válik, mint amilyen millió számra van a világegyetemben. Ide jutatták mára az Istent megvető, a vallást kigúnyoló, a hajdan volt eredményes nyugati keresztény civilizációt.
Bárhova nézünk a mai világban, mást se találunk, mint megoldatlan és növekvő problémákat, robbanásig növő feszültségeket, mély elégedetlenséget, erőtlenséget és tehetetlenséget, kaotikus állapotokat, tanácstalanságot, süllyedő életszínvonalat, széthulló családokat, közösségeket és atomizálódó és legyengült társadalmat, amely ezer sebből vérzik. S a vadon törvénye ma is áll, amint a költő mondja „vérszagra gyűl s éji vad”, feltörekvő, erős társadalmak már lesik a pillanatot, amikor ráugorva átroppanthatják a régi gerincét!

3. Mindezek után kérdezzük meg miért ilyen a világ? Miért elromlott, rossz, beteg, tragikus és halálos? Az ember minden korban ugyanezt állapította meg és kérdezte. Ez végighúzódik az egyetemes emberi történelmen. És ezzel a dilemmával minden egyes ember élete során legalább egyszer szembekerül. A földi teremtmények közül bár mindegyik valamilyen fokon átéli saját léte félelmeit: fenyegetettségét, veszedelmét, tragédiáit, hiábavalóságát és pusztulását – mégis egyedül csak az ember kérdezi meg ezeknek okát! Ez csak azért lehetséges, mert van benne valami összehasonlítási alap a mostani, reális, jelenvaló tragikus helyzete és egykori eredeti, ideális, jó és áldásos helyzete között. A brutális jelen és az egykor volt ideális múltra való emlékezés és összehasonlítás nélkül nem tudná rossznak, tragikusnak minősíteni jelen állapotát. Egyszóval a való világot az egykor volt kellő világ hiányán méri le s igyekszik azt újra megtalálni. Ezért van az, hogy az emberiség kollektíve emlékezik a volt „arany-korról”. Ezért volt olyan teológiai felfogás, hogy „maga a teremtés a bukás”. Ezért beszél a Biblia a „bűnesetről”, amely egy többezer éves mítosz nyelvén mondja el az embernek a Teremtővel kapcsolatos bűnösségét, s édenkerti helyzete radikális megváltozását azon kívül. Mindezek fényében lesz világossá keresztény vallásunk központi üzenete az ember megváltásáról Jézus Krisztus válsághaláláról, mely révén helyreáll az ember és Isten eredeti kapcsolata.
Megoldás pedig nincs sem 38, 500 vagy 1000 éve – csak a parton bénán szenvedő ember: te és én és korunk beteg emberisége számára, amely fájdalmas vággyal vár a gyógyulásra, a megváltásra.

Jézus Krisztus ma is a tóparton jár és keresi azt, akit felemelhetne – nem éppen te vagy az?

2014 Adventje.                                                                                    
Dr. Pungur József.