Helyünk a múló időben

(Naplójegyzet Fekete Vince válogatott versei olvasásakor)

Jártál már úgy, kedves olvasóm, hogy elkezdesz olvasni egy verskötetet, és már az első vers a legjobb költészet szintjén megragad, és ahogy tovább olvasod, ugyanazt a szerkezetet látod ismétlődni, és mégis mindegyik versnek a másságát, egyedi voltát élvezed. És akkor – mivel válogatott verseket követsz – hirtelen elkezdesz gyanúperrel élni: hány nagy indulást láttál már, amely csúfos lomhulásba vész. Erre fordítva is elkezded olvasni a kötetet. A legutolsó verstől, visszafelé. Lássuk, hová jutott? És ott is ugyanazzal a technikával, hasonló versszerkesztéssel szembesülsz. Erre felkiáltasz: tudta tartani!

És akkor – ez már személyes ügyemmé tette a kötetet! – közepe táján felfedezed, hogy ez, a hozzád képest taknyos költő már az életútjának felén felfedezte azt, amit én csak a vénség kezdetekor, mostanában pedzegetek: hogy Szabó Lőrinc miért nagy költő, miként él benne és költő utódjában egész életpályáján át egy sajátos kettősség. Ugyanaz, amit költő utódja, Fekete Vince is első olvasható versétől kezdődően alkotásaiba bele tudott fogni. A versalkotás szemléleti alapozásában megnyilvánuló modellszerűség, az ugyanaz szerkesztői jelenléte és a mégis mindegyik versben jelenlévő más csodálatos kettőssége.

Ami persze legelőször szembe tűnik: az ugyanaz, az ismétlődően azonos szerkezeti váza a verseknek. Az időben lét, és ennek a létnek a ciklikussága. Ezt kötete közepén át is emeli Szabó Lőrinctől, egy kötetmottó formájában. Ez még persze nem az ő felfedezése. Ezt mindenki tudja Szabó Lőrincről. Amit lehet ismétlődésnek tartani, ad absurdum kimondani: valljuk be magunk között, unalmas költő. Ezt nekem mondta Nemes Nagy Ágnes. És hasonlót írt meg az Ágnes valahai diákja, Tandori Dezső is. Én régebben Szabó Lőrincnek inkább ezt a modellszerűségét kutattam. Miként szerveződik nála versének formáltsága. Milyen szemlélet érvényesül általa. Az időben élés tragikus érzése, amely minden jelenetben annak már múlottságát érzékeli. Miként az emberben is már egy „kripta lakóját” látja. Lehet ekként élvezni az életet? A percet, a versek valóságos tartalmát. Egy kedves ismerősöm mondta szemembe: más ember egyszer hal meg, te naponta legalább hatszor. Ő hipochondriám alapozódására figyelt. Szabó Lőrinc meg Fekete Vince a létnek egyszerre az események egyénien megrajzolt materialitását és ugyanakkor mulandóságát érzékeli egybe ebben a szerkezetben. Lehet ekként élni? Ezzel a tudattal? Ellene mit tud állítani az alkotó? Szabó Lőrinc a pillanat fájdalmas gyönyörét, korának versbeszédét, a tragic joy elégiáját teremti meg a magyar versben. Fekete Vince ellenben nem a szereplő ember tragikus pillanatait nagyítja fel, hanem éppen a ciklikusan megújuló világot: a természet váltakozó voltát, a kisváros mesterember-világának sokszázados, a maga rendjét nemzedékről nemzedékre továbbhagyományozó, már-már modoros azonosságát, és a szerelmi viszony változatosságában is hasonló helyzeteit. Szabó Lőrinc még a gyermek szájába is a mulandóság tragikus bölcsességét adja („Az életet adja, adja, / egyszerre csak abbahagyja.”), Fekete Vince ellenben a gyermek beszéltetésével éppen ennek az életnek a legitimitását biztosítja. Élhetőségét mondatja el. De a felnőtt már nem tudja ezeket a jeleneteket élvezni. Vagy csak készül rá, izgatott intenzitással, vagy pedig már csak a mulandóságával szembesül fájdalmasan. Minden csak lesz, és minden csak volt. A van nem az ő témája. Avagy mégsem így van?

Az ő Szabó Lőrince – és mostanában már az enyém is – valami csodálatos mágikus erőt tud versei mondásába, szövegébe belerejteni. Nem az egyén, de a létezés gyönyörét, a lét csodáját. Szabó Lőrinc egyszer „spiritualizmus”-ként emlegette, és a világ létét – augustinusi értelemben – egy költő agyaként értelmezte: „Hová hívjalak magamba, mikor benned vagyok? Hová mehetnék, elhagyva eget és földet, hogy kívülről jöjjön belém az Isten, aki így szólt: betöltöm az eget és földet?” – 1925-ben, rejtetten, egy kézzel leírt fordításban önmaga és előadóművész barátja számára, feltételül szabva, hogy ki nem adható a szöveg, másszor 1947-ben, a Tücsökzene Az elképzelt halál ciklusában ráerősítve, diadallal publikálva. Fekete Vince pedig minden elszalasztott történetben – valójában a le nem írt, el nem beszélt jelenetekben –, a mégis felidézett időbeli „köztes”-ben olyan verset alkot meg, amely – bár mindegyik lényegesen különbözik egymástól, mégis – a különbözés által megírható, érzékelhetővé tehető létegész csodáját sugallja. Ez a sugallat az, amely a megformálás csodálatosan észrevehetetlenné varázsolt változatosságával mégis minden egyes versét külön-külön élteti, újra olvasni, újra mondani készteti olvasóját.

Fekete Vince témái a természet, a hagyományos iparos-város, a vasút, a mindennapi helyváltoztatás, a születés és a halál hasonlóságának és lényegét tekintve azonosságának vibrálását olvastatja. Mindegyik verse így mégis csak az élni akarás, és az emberlét legfontosabb mozdulatának megszenteléséhez: a kézfogáshoz vezet. Ez a „Nagy Bumm” az ő költészetében. Ahonnan elvisz a verse, és ahova visszakészül. De ahol az embernek lennie kellene. A költői mesterség csodája mindkét költő esetében az ember nagy esélyét fátyolozza el, hogy rejtve megformálja.

Végül is miért nem unom ezt a kötetnyi ismétlődést? Mert csak a módszer azonos, amint a versen keresztül rátekint a körülvevő teremtett világ mulandóságára. De minden egyes vers más és más emberi viszonylatot mutat fel. Mindegyik másfajta kapcsolatot vesz górcső alá. Mindegyikből akár egy-egy nagyregényt is kibonthatna, és belőlük egy balzaci életművet is összeírhatna. És ha az nem unalmas, akkor Fekete Vince versvilágáról is elmondhatom, amit Nemes Nagy Ágnes hozzátett fanyalgó megjegyzéséhez: de ez nem jelenti azt, hogy tanárként nem tudnék egy érdekes órát tartani róla. Hiszen minden leírt jelenete olyan egyedi szöveggel alakul verssé, hogy azt csak abban az egyetlen alkotásban lehet, akkor egyszer kimondani. Minden táj, minden társaság, minden személyes szituáció egyénien jellemzett, megismételhetetlen szövegvalóság. Miként Papp Tibor számítógépes szöveggenerátora, Fekete Vince is verseiben egyszer van felcsillanásokat teremt.

Csakhogy ezek az egyszeri felvillanások, bármennyire is hasonlatos világratekintés eredményei, nála már nem csak szövegélményt nyújtanak. Hanem mindegyik vers egyszeri, egyetlen megszenvedett életvalóság kisugárzása. Melyeket olyigen közel érzek például én magam magamhoz. Ezért nemcsak becsülöm, értékelem ezt a nagyszerű költészetet, hanem személyesen magaménak is vallom. Akár én is írhattam volna. Ha tudnám. No, éppen ez a jó költészet rejtélye. Úgy mond el viszonylatokat, hogy azok „helyettünk” is, „kik szív-némaságra születtünk” mondatnak. Én például úgy olvasom ezt a gyűjteményt, hogy mindegyik vers befejezésekor máris újra kívánom olvasni, és főképpen mondani. Mert az én gondolkozásmódomból fakadó rátekintést és viszonylatokat összegezik ezek az egyes, szavanként mégis egyszeriként megszenvedve kiválogatott szövegek. Újra és újra megszenvedem „valóságukat”, és elgyönyörködöm, miként lehet helyettem is ilyen nagyonszépen fájdalmas, mégis elgyönyörködő verseket elgondolni.

Mennyi érték vesz körül mindnyájunkat. Ebben a rohanó, szétszakadó világban Fekete Vince költészete a szétszakadásokban éppen az összetartozásra figyelmeztet. Én két barátomnak köszönhetem, hogy felfigyeltem nagyértékű pályájára. Amikor Pécsi Györgyi, akinek véleményére adok, kötetéről írtam, megkívántam versei olvasását. Száraz Miklós György barátom pedig, mikor ezt említettem neki, közvetítőként hozta el ezt az egész költői pályát összefogó nagyszerű kötetet. Köszönöm nekik. Küldetéses segítségük hozzásegített a létértelmezés sajátos, felkavaró, mégis reménnyel telítő befogadásához. Erdély megint egy nagy költészettel lehet jelen a magyar irodalomban.