Feltámadó remény

A már sokat emlegetett Horváth István Sándor hívom ismét segítségül, az ő történetét idézem röviden. Ő meséli el a következő - általam tömörített - valódi esetet.

„Az ortodox keresztényeknél elterjedt régi szokás - és ma a nyugati országokban is sok helyen terjed - hogy a húsvéti időben nem jó napottal köszönnek egymásnak az emberek, hanem így: Krisztus feltámadt! És a válasz: Valóban feltámadt! Nem csak köszöntés és köszönés ez, hanem hitvallás is az emberek részéről, annak megvallása, hogy hisznek a feltámadásban. Még a Szovjetunió idejében történt, hogy egy gyár munkásai számára politikai fejtágítót tartottak. A pártközpontból érkező ember hosszasan beszélt arról, hogy Isten valójában nem létezik, a Biblia csak kitalált történeteket tartalmaz, Jézus halálából és feltámadásából semmi sem igaz.
A hatalmas csarnokban az ezernél is több munkás türelmesen végighallgatta a beszédet, melynek végén kérdéseket lehetett feltenni. Ekkor szólásra emelkedett egy öreg munkás. Az előadó bátorította: Kérdezzen csak nyugodtan, ha valami nem  volt  világos az előadásban! Az idős ember mindenki által hallhatóan meg-szólalt: Krisztus feltámadt! A jelenlévők azonnal ráfelelték: Valóban feltámadt! Ő pedig az előadóhoz fordulva hozzá tette: Hát csak ennyit akartam mondani, és visszaült helyére. Ahogyan egy nép lelkéből sem lehet kiölni a vallásosságot, ugyanúgy egyetlen ember lelkében sem lehet kioltani az örök élet utáni vágyat. Minden bizonnyal éppen emberi létünk korlátozottsága, végessége miatt szeretnénk megnyílni a végtelen felé. Nem nyugszunk bele abba, hogy az életnek vége szakad és utána a semmi következik. Krisztus feltámadása, amelyet most, Húsvétkor ünnepeltünk, megerősíti bennünk ezt a vágyakozást.”

A francia katolikus költő, Charles Péguy írt egy költeményt, amely a reményről szól. A költemény szerint az emberiség története egy körmenetszerű nagy vonuláshoz hasonlít, amelyben egymás után sorakoznak a nemzedékek, a körmenet élén pedig három nőalak halad egymás mellett, akik a hitet, a reményt és a szeretetet jelképezik. A bal oldalon a legidősebb nő lépked, nagyon céltudatosan, ő a hit jelképe. A jobb oldalon egy középkorú  nő, egy édesanya, ő szintén biztos léptek-kel halad előre. Ő a szeretet. Középen pedig a legfiatalabb, egy kislány, aki kettőjük kezébe kapaszkodik. Ő szinte elveszne köztük, ha nem tartanák szorosan a kezét. Jobban szemlélve azonban kiderül, hogy valójában ez a legkisebb alak halad elől, ő vezeti az egész menetet: a remény húzza maga után a hitet és a szeretetet.

Szép, képletes, valóban költői leírása a bennünk lakozó örök vágyaknak. S, ha magyarnak születtünk, akkor még inkább élő és eleven ez a vágy: a reménykedés vágya. Hisz annyiszor voltunk már olyan történelmi helyzetben, hogy örökös harcaink kemény csatáiban valóban csak e pici „egri nő”, e kislányka - a legsötétebb időkben is a legjobbkor felvillanó - alakja adott épp annyi erőt, hogy megmaradjunk. Igen, ismerős jelenet: kézen fogva megy a család, s a középen haladó gyerek szinte húzza maga után szüleit az elérendő cél felé. Mindannyiunk megtapasztaltuk tán ezt, akár gyerekként, akár szülőként, nagyszülőként.

Nos, ezért, mindezért mondjuk el ismét együtt, most: Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában/Hiszek egy isteni örök igazságban/Hiszek Magyarország feltámadásában/Ez az én vallásom, ez az én életem/Ezért a keresztet vállaimra veszem/Ezért magamat is reá feszíttetem/Mert a hit az erő, mert aki hisz, győzött/

Mert az minden halál és kárhozat fölött/Az élet Urával szövetséget kötött/Magyar! Te most árva, elhagyott, veszendő/Minden nemzetek közt lenn a földön fekvő/ Magyar legyen hited s tied a jövendő!