MAGYAR NEMZETI SILENTIUMOT

Megszívelendő, megvalósítandó elképzelés. Békefy Lajos dr. lelki emberhez méltó és nemzetünk felemelkedését szolgáló gondolattal állt elől. Pünkösdkor különösen időszerű, bár akármikor megvalósítható a javaslata.

De haladjunk sorjában.

Egyedül az erény - írta Széchenyi a Hitel-ben - oka néhány nemzet gigászi felemelkedésének … A keresztény vallás zavaratlan forrásán megtisztult erkölcsi jó ma legegészségesebb alapja a nemzetnek. Hazánk akkor lesz boldog, ha ily felemelkedett nemzeti szellem éleszti földieinket.
Napjainkban azonban erényekről nem szokás beszélni, s a keresztény vallás visszaszorulóban van Európa szerte. Széchenyi XIX. századi üzenetére rímel Mindszenty József XX. századi reménye, az egy millió imádkozó magyar. Mindketten a kereszténységgel kapcsolták össze a nemzet felemelkedését. Az egy millió sok, de a nemzetnek mégis csak kevesebb, mint tíz százaléka. Ha lesz ennyi imádkozó, nem féltem a nemzetet, jelentette ki a mártírsorsú bíboros.
Az ország mai állapotában úgy tűnik, oka volna félteni minket, jövőnket. A református Békefy Lajos javaslata pont az imádságra vonatkozik. Végig vezeti olvasóit az imádság sajátos útján. Gondolatmenetét nem gátolják felekezet-közit falak. Viszont aktuálpolitikai áthallása van annak, hogy kiindulópontja az ókori Szíria. Ninive neve ma a romba dőlt Moszul. A VII. században élt itt egy Szír Izsák nevű férfiú. Ninive püspöke volt. Szír-arám nyelven írta műveit, amit csakhamar lefordítottak etiópra, arabra, görögre és latinra. Ikonábrázolásán nem véletlenül látjuk a feléje alászálló, galambbal jelképezett Szentlélek jövetelét.  Az ima fontosságáról és értékéről Logos (Ige) című írásában így fogalmazott: „Mindennek csúcsa az ima, ami soha nem marad abba. Aki eljutott idáig, az lelki állhatatosságra tett szert. Ha a Szentlélek beköltözik valakibe, s lakozást vesz benne, akkor az nem tudja abbahagyni az imádkozást, mivel maga a Lélek esedezik benne szakadatlanul. Akár alszik, akár ébren van, mindig működik szívében az ima. Étkezhet vagy éppen ihat, pihenhet vagy dolgozhat, az ima mintegy magától száll föl szívéből Isten felé. Az ima ekkor már nem kötődik semmiféle meghatározott imaidőhöz, hiszen szakadatlan. Még az álomban is követi őt, csodálatos rejtélyesen, hiszen a megszabadított ember hallgatása már maga ima. Gondolatait Isten formálja meg lelkében. Szívének a leghalkabb rezdülése is olyan, mint az a hang, dallam, amit halkan és titokban énekel a láthatatlan Úrnak”.

Ezeknek a Szentlélekben élő, Istennek éneklő atyáknak az utódai, mondja Békefy, a mai üldözöttek, akik az idegen földön emelt sátrakban, mint eleik a római amfiteátrumban, képesek énekelni Istennek a hit és a remény énekét bármily borzalmas helyzetben legyenek is.
Az ókori keresztények példájából meríthetjük a folyamatos imádság igényét. Lám itt a gyökere Ady szép gondolatának:

Az Isten van valamiként:
Minden Gondolatnak alján.

Békefy gondolatmenete egy bencés szerzetes, Anselm Grün tanításával folytatódik. A hallgatás Grün szerint az Istennel és önmagunkkal történő igazi találkozásnak a lehetőségét nyitja meg előttünk. Kiváltképpen korunk erőteljes teljesítmény, sikerorientált, ugyanakkor stresszteli mindennapjaiban igen jótékony a hallgatás, önmagunk elengedése. Nem feltétlenül szükséges mindig Istennel és Istenhez beszélni, az is lehet boldog lelki pillanat, amikor Isten előtt, régiek fogalmazásával coram Deo, Isten színe előtt hallgatunk. Ez nem puszta elhallgatást, beszédhiányt vagy beszédkorlátozást jelent, ami persze önmagában is nagy érték az éjjel-nappal kommunikáló, harsogó eszközök, decibel gigák korában. Az értelmetlen, csak mondott szöveg-szennyezett, reklámszennyezett világban Isten jelenlétének tudatában hallgatni Őelőtte valójában előfeltétele annak, hogy hallgassunk is Őreá.

Grün szavainak is van régi, mégpedig ószövetségi gyökere. Habakuk könyvében ezt olvassuk: Őrhelyemre állok, odaállok a bástyára, figyelek, várva, hogy mit szól hozzám (az Úr). Válaszolt is nekem az Úr (Habakuk 2,1-2). De tudunk a mennyei csend, hallgatás fontosságáról is, ami a földi hallgatásnak égi előpéldája. Erről a Jelenések könyvében ezt olvassuk: Amikor feltörte a hetedik pecsétet, csend (silentium) lett a mennyben mintegy fél óráig (Jelenések 8,1).

Ilyen félórák kellenek minden embernek. Nem csak az égieknek, hanem a földieknek és a földijeimnek is! Istennek, az Úrnak is vannak eszközei ahhoz, hogy célba juttassa szavát. Ez a csend, illetve az ember aktív Ráhallgatása, és belső „beszédtér”, hely létesítése az elhallgatás révén. Silentium! Isten Lelke az életünkbe akkor árad be, ha “kiszáradnak” belső kútjaink, ha folyómederré leszünk áradó szava, az élő víz előtt. Eközben pedig nem lehet, nincs mit rejtegetnem Őelőle, legfőképpen Őelőtte. Minél inkább megmutatom Neki belső kiszáradtságomat, üres kutakhoz hasonló bensőmet, annál gazdagabban árasztja belém élő vizeit. Ez a csend ereje - ahogyan Grün is fogalmaz.

Fél óra Isten-csendtől a nemzeti silentiumig! Ezt alulról feltekintő, belülről Istenre tekintő spiritualitásnak is nevezhetjük. Nagyon fontos hangsúlyváltás, életvezetési fordulat következett be Grünnél és a reformátoroknál is: a pozitív erőket nem a negatívumok elleni küzdelemre kell eltékozolni, hanem Isten Lelkére koncentrálva, Őreá figyelve, Előtte elhallgatva még szaporítani is tudjuk azokat. Önmagunk és mások javára. Pozitív energiatankolás – mai szóval.  De nem mindegy, milyen „kútnál”! Jézus Krisztus a "töltőállomás": Nála, Igéjénél Szentlelke által utánatölteni a pozitív gondolatokat, a pozitív érzéseket, amire Istenre hallgatásunk közben teszünk szert, Igével a kezünkben, szívünkben! Ez ment meg a misztikus magunkba süppedéstől, a mindent feladó önpusztítástól, a lekezelő arroganciától, és cinizmustól, ami ma betölti hazánkat is! 

Ezért kellene minden szinten a mennyei tankolás, az a bizonyos félóra, csendterápia, NEMZETI SILENTIUM! EZ NEMZETI MINIMUM LENNE, A NEMZETI ÖNVIZSGÁLAT ÉS BŰNBÁNATTARTÁS KEZDETE. A POENITENTIA PUBLICA, A NYILVÁNOS BŰNBÁNATTARTÁS MEGSZÜLETÉSE. Amit már az 1619. évi gyulafehérvári országgyűlés is ajánlott Bethlen Gábor frissen megválasztott magyar királynak. Majd a Nyitra vármegyei Sókon tartott dunántúli református zsinat határozatban foglalt állást megtartásáról ugyancsak 1619-ben. S amit a kiválóbb nemzetek ma is tartanak. Már mióta! Városi imanapot vezettek be az üldözött hugenottákért Zürichben 1571-ben, majd 1796-ban egész Svájcban, Angliában, Dániában és másutt a 17. század során. És az USA-ban a 18. század közepe óta.

Nálunk, ahol ez nagyon is ránk férne, ebben a tekintetben is nyomasztó a hallgatás, a csend. Ellentétesen az Isten-csenddel. Micsoda pünkösd lenne, igazi magyar pünkösd, ha egyre több szívből, felekezetből, templomból felbuzognának a nyilvános bűnbánattartás tiszta forrásvizei! Nemzettisztítás, nem tisztogatás, nem is külső mosogatás, „szerecsenfürdetés”, hanem öntisztulás a legtisztább, legszentebb eszközzel! A nyilvános penitenciával. Hogyan is fogalmazott a gyulafehérvári országgyűlés 1619. május 5-26. között? „Nagyságodnak mind magát, mind udvara népét, sőt egész országát confirmálnia kellene az Istentől kívánt penitentia tartáshoz, s mentől hamarébb lehet, Istennel béküllyünk meg, hogy Ő Felségénél találjunk alkalmas időbéli segítséget”.

Lám, a szír pusztai atyák gyönyörű Lélek-fohászai, az erdélyi országgyűlés Szentlélektől vezetett döntése, Grün mai ihletett gondolatai ilyen fantasztikus lelki összefüggést mutatnak fel. A Lélek idők, korok, felekezetek, nemzetek fölötti és közötti csodálatos működésének, tevékeny működésének, a történelem változó paravánjai mögötti különös szinkronizálásának beszédes jeleiként és bizonyítékaiként. Érdekes, de szemléletes hasonlatot használ Grün is: “Le kell szállnunk az őrtoronyból, és barátságosan szólni az ugató kutyákhoz. Be kell látnunk, minél inkább bezárjuk a kutyákat, annál inkább ugatnak. Ha kezessé tudjuk tenni őket, akkor jövünk rá, mire vigyáznak olyan elszántan, olykor mérgesen. És talán még kincset is találunk azon a területen, amire ilyen bőszen és éberen vigyáznak. Lehet, hogy a bennünk ugató indulatkutyák mögött rejlik igazi énünk?”. Ennek felfedezéséhez viszont csend, Isten-csend szükségeltetik – pünkösdi csend, hogy meghalljuk a Lélek olykor csendes szellőként, olykor zúgó szélként való jelenlétét közöttünk, a népek között, ott fenn és itt lenn! És a Kárpát-medencében is…
Két nap, és itt van Pünkösd ünnepe. Nagy szervezett akciót, nemzet méretű közös silentiumot nem tudunk megszervezni. De ahová eljut a gondolat, ott megfoganhat. Az imádságos keresztény, vagy ahogy még Pázmány is mondta: keresztyén ember megpróbálkozhat és nemcsak Pünkösdkor ezzel a hallgatással. Ha megtapasztalja jó hatásait, terjesztheti a gondolatot. Milyen szép lenne, ha 2020-ig elterjedne és beépülne az Eucharisztikus kongresszus programjaiba, szentségimádásaiba. A lelki írók, az ima nagy mesterei jól ismerik ezt az Istenre hallgatást. Békefy Lajos javaslatának nem a tartalmában van az újszerűsége, hanem abban az igyekezetben, hogy ne csupán beszéljünk róla, hanem éljünk is vele. És ne csak önző magunkra, hanem egész szétszaggatott nemzetünkre gondolva.

Végül tisztázni kellene, ki írta ezt a cikket. Dőlt betűkkel szedtük Békefy Lajos megfogalmazását, tehát a lényeget tekintve ő a szerző. Idegen tollakkal sem akarok ékeskedni, érdemes megnézni az eredeti teljes szöveget. Van még egy ok, amiért emberi szerzőtlen marad ez az írás: úgy érzem az küldte a szavakat, Aki ott fú, ahol akar.