Magyarok Asszonya, királynéja    

Magyarok Asszonya, királynéja
Vándorfecske hazatalál,
édesanyja fészkére száll.
Hazajöttünk, megáldott a
Csíksomlyói Szűz Mária.

Azt olvasom valahol, hogy míg a lengyelek számára nyilvánvaló, hogy Czestochowa számukra nemzeti kegyhely, mi nem tudunk ilyen egy-központot megnevezni.

Valóban, még a mindent (rosszul) tudás tárháza, a google is többes számban akar rákeresni a „nemzeti kegyhely” iránti érdeklődésre. Győr, Máriavölgye, Máriagyűd, Márianosztra, Mátraverebély, Máriapócs, Andocs, Máriaradna. Sok központú a mi Mária kultuszunk. S ha még valamennyit fel akarnám sorolni, akár könyv is kerekedne ebből a kis tárcából. De mégis sajnálom, hogy arra a kérdésre, hogy hol a magyarok nemzeti kegyhelye, nem vágja rá valaki: Csíksomlyó. Nemzeti kegyhelyünk sok van, a nemzeti kegyhely azonban Csíksomlyó.
Magyarok Nagyasszonyának ünnepe jó alkalom, hogy elgondolkodjunk. Patrona Hungariae mondjuk latinul, s így ágálhat a román: lám itt a magyar revansizmus, hiszen román területen akarják Magyarország patrónáját ünnepleni. Tiszteljük a románok latin tudását, igazuk is lenne, ha az ünnep magyar neve nem a Magyarok Nagyasszonya volna. Nem a mi hibánk, hogy nemzetünk túlterjeszkedett a szűkmarkúan meghúzott országhatáron.

Hogy Csíksomlyó minden pünkösdkor tömegeket vonz, azt mindenki tudja. A gyalogló keresztaljától a hosszú vonatozástól megfáradtakon át a drága gépkocsikból kipattanókig mindenféle ember ott van a nyeregben. Hogy némi tüntetés jellege is van, ne tagadjuk. De Csíksomlyó nem egyetlen nap. A templom egész évben várja a zarándokokat, s nem is volna méltó arra, hogy nemzeti kegyhelyünknek tekintsük, ha hiba várna a könyörgő – hálát adó magyarokra.

Boros Fortunát ferences pap 1926-ban már második kiadásban megjelent A csíksomlyói kegyszobor története könyvében olvasom, hogy 1694 februárjában a tatárok több hullámban törtek be Csíkba. Idézek: „Ellepték az egész felső Csikót s az első nap hét községet pusztítottak el: Szentmihály, Szépvíz, Szentmiklós, Delne, Borsova, Szentdomokos és Pálfalva községeket. Ezen a napon kellett volna a kegyetlenség áldozatául esnie Somlyónak és Taplocának. Az öregek még ma is mesélgetik unokáiknak, hogy őseik miként menekültek meg a tatárfogság elől s Várdotfalva és Csobotfalva aszszonyai hogyan döntötték el a csatát. A férfiak az alcsiki táborban voltak összegyűlve és várták a portyázó tatárokat, hogy rajtuk üssenek. Csiksomlyón a barátok, öregek, nők és diákok maradtak. Nizzet Ferenc ferencrendi papnövendék az asszonyok egy részét is férfi ruhába öltöztette, dobbal, síppal, kapával és cséphadaróval látta el őket s a nagyobb diákokkal együtt a Somlyóhegy oldalán csatarendbe állította. A kisebb diákok pedig a templom tornyából, a kolostor udvarából a tatárok előőrseinek megérkezésekor oly zajt csaptak, hogy a vérszomjas és zsákmányra éhes csorda egész hadsereget gyanítván, a kolostor környékéről hanyat-homlok menekült Csikszentkirály felé, ahol rendezett haddal találkozván, csatát vesztett.”

Lám, a székely furfang a gyöngeségből is erőt varázsolt.

Végezetül álljon itt Boros atya buzdítása: „Kedves véreim, kik föntartva őseitek buzgó hitét, elmentek Csiksomlyóra a csodákkal jeleskedő Szűzhöz, az ő lábai előtt lélekben megtisztuljatok, könnyeitek elsírjátok, örömötök kiöntsétek, lélekben megerősödjetek: vigyétek innen haza magatokkal azt a törhetetlen hitet, mely őseiteket jellemezte s ezt hazug próféták bujtogatására föl ne áldozzátok.”